Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-10-23 / 95. szám
urához, és folytatá az evezést; s észrevévén, hogy a száraz föld mind inkább közelgett, a nélkül, hogy egy élő lélek is mutatkozott volna a révparton, mellét utitársának kitárá, és nyugodt hangon monda: — Nagyságos ur, jól tudom, mi jutalom vár reám, hogy találkozási helyére szállítottam önt; egyedül és fegyvertelenül sem ellent nem állhatok,sem nem védhetem magam? Mindent elkövettem, hogy mit se hallhassak beszédjökből, azonban nagyon sokat kellett megértenem, t. i. hogy itt borzasztó titok forog fenn. Én esküszöm önnek, esküszöm boldogult anyám hamvaira, az élőistenre s a paradicsom minden szentjeire, esküszöm, uram, hogy soha sem fogok iparkodni behatni ez éj titkaiba, és soha egy hang sem fog ellebbenni ajkaimról, melly zavarba hozhatná önt valaha , habár kerékben törnék is csontjaimat! Én nem félek ugyan a haláltól, de kegyelmezzen ön életemnek, koránsem magamért, de szegény édesapámért, kinek egyedüli gyámola vagyok. Apám csonka hadastyán, ki már két fiát veszté el a haza szolgálatában, s kinek nincs karja, hogy megkeresse a maga mindennapi kenyerét. Kegyelem neki és öcsémnek, nagyságos úr!s az isten irgalmazni fog önnek mind ezen mind a más világon, és három lélek buzgó imája fog könyörögni istenhez éjjel nappal önnek jólétéért, mert ön meg fogja menteni őket, meg fogja hallgatni az ártatlannak könyörgő szavát; ön hitelt fogott adni a szegény hajós szavának. — Kicsoda hát atyád? kérde a kegyenc mind közelebb járulva a halászhoz. — Giordano Lancia. Tán hallotta említetni nevét. — Lancia! — szóla a fiatal ember gyűlölet és harag hangján. — Hogy ismerem ő ? Meghiszem azt! Hiszen ő mentette meg életemet. — Így hát halálfia vagyok! monda a halászlegény sóhajtva. És valóban , mielőtt segélyt kiálltatott volna, az ismeretlen, szivébe döfte a tőrét. Aztán a tengerbe csúsztatván őt, sebesen evezett sajkájában egy magán térfelé s házába jutó, másnap bemutatandó magát korán reggel, mint szokta volt, az uralkodónő reggeli fölkelténél. II. Az Inconorata- templomban fél hetet ütött az óra, mi olasz számítás szerint, július vége felé déli órának felel meg. E pillanatban , s mintegy az öreg goth óra pontos járásának bizonyításául, egyszerre megszólalt a számtalan harangok végtelen, egyetemes, csodaszerü játéka, mint a mellyek minden időben süketitőleg zugának ugyan a nápolyiak füleibe, de különösen most e távol időkorban, mellyben e történet esik. Olly éjszaka után, mellyet fönnebb rajzolánk, elképzelheti az ember, milly elviselhetlen és égető nap következett. Azonban a tengerpart környékén helyzeti lakokban a forróság nem volt annyira fálasztó. A csaknem észrevehetlen, langyos szél, mellynek nem volt annyi ereje, hogy fodrokat hasíthasson az öböl tükrén, elegendőnek látszok e 386 zen, a szó teljes értelmében pokoli légmérsékhez szokott emberek tüdőinek. A leggyérebb árny, mellyet valamelly oszlopderék vagy ablakpárkány vete, egy oleander ágaiból hevenyezett ernyő, e csöndes és tiszta vizek látása, mellyek egy mosolygó s kacér leány minden bájával csalogaták a búvárt, kelleténél több voltak a nápolyiakra nézve, hogy dacoljanak a kutyanapokkal s békében töltsék éltöket. Egyébiránt minden szokásos óvakozások megtétettek e nagyszerű ünnepélyek alkalmára, hogy biztosittassék a város egy része e tűzzápor ellen, mellyet az égi oroszlán, megrázva sörényét, áraszt a tikkadt népekre. Az utcákon, mellyek a Castel-Nuovo királyi palotától fogva a Carmineig terjednek, ezerféle színű roppant négyszögű sátorok emeltettek; virágok és cserjenövények lepék meg a kövezetet, mellyet sybaritai mesterkéltség szerint finom s nedves homokkal hintenek be ; a sebtében készített kutak három-négy föltett hordó segedelmével gipsz tritonjaik szájából ezüst zuhatagot ömlesztenek s hüsszék a levegőt és meglocsolák a járókelőket. Mind e készület világosan rendkívüli ünnepélyt, nyilvános mulatságot, ünnepi kötelesség végrehajtását hirdető , mellyet nem láttak jónak alkalmas, s kedvezőbb időre halasztani. S valóban az uralkodó Durrazo Johanna, unokahuga a gyilkosságról és házasságtörésről emlékezetes, borzasztó I. Johannának, miután elfogadta volna reggeli fölkelténél a korona fő fő hivatalnokait, s az ország zászlósait, nagy pompával s udvara egész kíséretében indult Santa-Maria di Monte-Carmelino templomába, hálát adandó a csodaképnek, mellyet ott az ő bátyja és ura, I. Lajos, Magyarország, Jerusalem és Sicilia királyának nyert kettős győzedelme miatt imádának. A tudósítás csak előbbi nap érkezett meg a győzelemről és azonnal parancs adaték hevenyezett ünnepély által értesitni a népet erről, és azért hálát adni istennek ájtatos szertartás által, mi egyszersmind Johanna buzgó ájtatosságát és végtelen testvéri szeretetét vala tanúsítandó. Az udvar már átvonult egyszer a kövezett parton Marco terére menendő , s a néptömeg, mellynek kandiságát távolról sem elégité ki az első látomány, nyugtalanul várá a tündöklő menet visszajöttét. E közben néhány gondatlanabb és gúnyolódó csoport elszakadt a bámészok tömegétől és napi munkájával foglalkozik, föl sem véve a körötte történő zajlongást, melly kivétel annál csodálatosabb volt, mivel ellentétet képeze az átalános kandisággal. E csoportok egyikét valami tiz-tizenkét halász képező, kiket barna arcszinekről, hosszú veres sapkáikról, egyhangú és édes melódiájokról ismerhető meg az ember, melylyel mulaták magukat, gyalmaikat időközben a tengerből húzandók ki. A tengerpart egyik kisded zugában foglalónak helyet, s enyhítendők a forróság okozta nyomasztó tikkadtságot és fáradalmat, két csapatra oszták magukat és minden negyed órában felválták egymást munkájokban. Azon halászok, kiknek pihenésre adaték szünidő, árnyékba ülőnek, egy félig beszakadt hid ive alá, és kört képezének bizonyos egyén között, ki különösen látszék fölvidámitni mulatságukat. Ez egy avellinoi öreg katona vala, barna kemény arcvonalakkal, ősz és kondor hajfürtökkel, vaskos, izmos, domború mellel. Elég volt egy futólagos pillantást vetni ez arculatra, hogy meggyőződjék az ember, miszerint nekik tevékeny és dicsőséges részt kellett vennie mindazon csatákban, mellyek több mint félszázad óta dúltak szerencsétlen hazájában. Karjai, lábai, mellyeknek zúzott csontjai csak isten nevében függöttek össze, mennykő ütötte vén bükktörzs hasogatott s töredezett ágaihoz hasonlitanak. Milly rejtélyes S ismeretlen kötelékek tarthaták a lelket e csonka tagok halmazában, ez emberi csontalék töredékében, ez élő romladványban? Az a gondviselés titka volt. Annyi bizonyos azonban, hogy ő járt, beszélt, szitkozódott, káromolta az egész világot tehetlen és nevetséges felindulással. Néhány nap óta az öreg gyűlölete és indulatossága annyira kitört, hogy életben maradt fiainak legkorosbika, a hajós is alig bírta őt lecsöndesíteni. Uj boszuság érte az öreget, mellynek nem tudta okát a szegény fiatalember ? Vagy a kis P e p p i no, javíthatlan naplopó és igazi lazzaromiás csintalansága volt az ? Senki sem tudta megfejteni magának. E két sejtelem utóbbika mégis legvalószínűebbnek látszik, mert valahányszor a hajós eltávozók halászatához menendő, vagy utazókat szállítandó, az öreg mindig haragos és boszos pillantást vete Peppinóra, mint legméltatlanabb fiára. Bár mi volt legyen a dologban, a csonka hadastyán szavai olly karomlokká lettek, hogy minden más keserűen lakott volna karomló szavaiért. Büntetése azonban csak anynyiból állt, hogy játékszerül szolgált az öszszecsoportozott pórnépnek, melly sokszor felhasználó a hajós távollétét s a kis lazzaroni gyarlóságát, hogy felingerelje az öreg boszuságát s nevetve gyönyörködjék káromlásaiban. E pillantatban az öreg Giordano Lancia — mert ő vala ez— védelmező nélkül volt. Fia Lorenzo — ez volt a hajós neve — reggel óta távol levőn, még mindeddig sem mutatkozott, mi egyébiránt sokszor megtörtént volt, mert a szegény fiúnak három egyénért kellett dolgoznia, így is alig bírva kitartani kis öcscsét és erőtelep apját. Az öreg Lancia nyugtalanul járatá majd a tengerparton fél szemét, melly megmaradt neki, mióta egy kelevéz zuhanása a Cyclopsok sorsára juttatta őt. Egy szuette tölgypadon ülve, az agg katona figyelembe sem vevé az öt környezeti emberek bohóskodásait és felhívásait. Egészen gondolataiba mélyedve, feledni látszék a helyet, hol vala, a fecsegést, melly öt kiséré, és a szavakat, mellyeket imént némelly halászokkal várta, kik halóikkal, gyarmaikkal foglalkozónak. Végre, több sikeretlen kérdés, több pillanatig tartott folytonos és néma nézelődés után, Lancia megelégedés hangján kiálta