Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-10-23 / 95. szám

urához, és folytatá az evezést; s észrevévén, hogy a száraz föld mind inkább közelgett, a nélkül, hogy egy élő lélek is mutatkozott vol­na a révparton, mellét utitársának kitárá, és nyugodt hangon monda: — Nagyságos ur, jól tudom, mi juta­lom vár reám, hogy találkozási helyére szál­lítottam önt; egyedül és fegyvertelenül sem ellent nem állhatok,sem nem védhetem magam? Mindent elkövettem, hogy mit se hallhassak beszédjökből, azonban nagyon sokat kellett megértenem, t. i. hogy itt borzasztó titok forog fenn. Én esküszöm önnek, esküszöm boldo­gult anyám hamvaira, az élőistenre s a pa­radicsom minden szentjeire, esküszöm, uram, hogy soha sem fogok iparkodni behatni ez éj titkaiba, és soha egy hang sem fog ellebbenni ajkaimról, melly zavarba hozhatná önt vala­ha , habár kerékben törnék is csontjaimat! Én nem félek ugyan a haláltól, de kegyel­mezzen ön életemnek, koránsem magamért, de szegény édes­apámért, kinek egyedüli gyá­­mola vagyok. Apám csonka h­adastyán, ki már két fiát veszté el a haza szolgálatában, s kinek nincs karja, hogy megkeresse a maga mindennapi kenyerét. Kegyelem neki és ö­­csémnek, nagyságos úr!­s az isten irgalmaz­­ni fog önnek mind ezen mind a más világon, és három lélek buzgó imája fog könyörögni istenhez éjjel nappal önnek jólétéért, mert ön meg fogja menteni őket, meg fogja hall­gatni az ártatlannak könyörgő szavát; ön hi­telt fogott adni a szegény hajós szavának. — Kicsoda hát atyád? kérde a kegyenc mind közelebb járulva a halászhoz. — Giordano Lancia. Tán hallot­ta említetni nevét. — Lancia! — szóla a fiatal ember gyűlölet és harag hangján. — Hogy ismerem ő ? Meghiszem azt! Hiszen ő mentette meg életemet. — Így hát halálfia vagyok! monda a halászlegény sóhajtva. És valóban , mielőtt segélyt kiálltatott volna, az ismeretlen, szi­vébe döfte a tőrét. Aztán a tengerbe csúsztatván őt, sebe­sen evezett sajkájában egy magán térfelé s házába jutó, másnap bemutatandó magát ko­rán reggel, mint szokta volt, az uralkodónő reggeli fölkelténél. II. Az Inconorata- templomban fél hetet ütött az óra, mi olasz számítás szerint, július vége felé déli órának felel meg. E pil­lanatban , s mintegy az öreg goth óra pontos járásának bizonyításául, egyszerre megszó­lalt a számtalan harangok végtelen, egyete­mes, csodaszerü játéka, mint a mellyek min­den időben süketitőleg zugának ugyan a ná­polyiak füleibe, de különösen most e távol időkorban, mellyben e történet esik. Olly éjszaka után, mellyet fönnebb raj­­zolánk, elképzelheti az ember, milly elvi­­selhetlen és égető nap következett. Azonban a tengerpart környékén helyzeti lakokban a forróság nem volt annyira fálasztó. A csak­nem észrevehetlen, langyos szél, mellynek nem volt annyi ereje, hogy fodrokat hasíthas­son az öböl tükrén, elegendőnek látszok e­ 386 zen, a szó teljes értelmében pokoli légmér­­sékhez szokott emberek tüdőinek. A leggyé­­rebb árny, mellyet valamelly oszlopderék vagy ablakpárkány vete, egy oleander ágai­ból hevenyezett ernyő, e csöndes és tiszta vi­zek látása, mellyek egy mosolygó s kacér le­ány minden bájával csalogaták a búvárt, kel­leténél több voltak a nápolyiakra nézve, hogy dacoljanak a kutyanapokkal s békében tölt­sék éltöket. Egyébiránt minden szokásos óvakozá­­sok megtétettek e nagyszerű ünnepélyek al­kalmára, hogy biztosittassék a város egy része e tűzzápor ellen, mellyet az égi oroszlán, megrázva sörényét, áraszt a tikkadt népekre. Az utcákon, mellyek a Caste­l-N­u­o­v­o királyi palotától fogva a Carmineig ter­jednek, ezerféle színű roppant négyszögű sá­torok emeltettek; virágok és cserjenövények lepék meg a kövezetet, mellyet sybaritai mes­terkéltség szerint finom s nedves homokkal hintenek be ; a sebtében készített kutak há­rom-négy föltett hordó segedelmével gipsz tritonjaik szájából ezüst zuhatagot ömleszte­­nek s hüsszék a levegőt és meglocsolák a já­rókelőket. Mind e készület világosan rendkívüli ünnepélyt, nyilvános mulatságot, ünnepi kö­telesség végrehajtását hirdető , mellyet nem láttak jónak alkalmas, s kedvezőbb időre ha­lasztani. S valóban az uralkodó Durrazo­ Johanna, unokahuga a gyilkosságról és házasságtörésről emlékezetes, borzasztó I. Johannának, miután elfogadta volna reg­geli fölkelténél a korona fő fő hivatalnokait, s az ország zászlósait, nagy pompával s ud­vara egész kíséretében indult Santa-Ma­­ria­ di Monte-Carmelino templomába, hálát adandó a csodaképnek, mellyet ott az ő bátyja és ura, I. Lajos, Magyarország, Jerusalem és Sicilia királyának nyert kettős győzedelme miatt imádának. A tudósítás csak előbbi nap érkezett meg a győzelemről és azonnal parancs adaték hevenyezett ünnepély által értesitni a népet erről, és azért hálát adni istennek ájtatos szertartás által, mi egyszersmind Johanna buzgó ájtatosságát és végtelen testvéri szere­­tetét vala tanúsítandó. Az udvar már átvonult egyszer a kövezett parton Marco terére me­nendő , s a néptömeg, mellynek kandiságát távolról sem elégité ki az első látomány, nyugtalanul várá a tündöklő menet vissza­­­­jöttét. E közben néhány gondatlanabb és gú­nyolódó csoport elszakadt a bámészok töme­gétől és napi munkájával foglalkozik, föl sem véve a körötte történő zajlongást, melly kivétel annál csodálatosabb volt, mivel el­lentétet képeze az átalános kandisággal. E csoportok egyikét valami tiz-tizen­­két halász képező, kiket barna arcszinekről, hosszú veres sapkáikról, egyhangú és édes melódiájokról ismerhető meg az ember, mely­­lyel mulaták magukat, gyalmaikat időközben a tengerből h­úzandók ki. A tengerpart egyik kisded zugában foglalónak helyet, s enyhí­­tendők a forróság okozta nyomasztó tikkadt­­ságot és fáradalmat, két csapatra oszták ma­gukat és minden negyed órában felválták egy­mást munkájokban. Azon halászok, kiknek pihenésre adaték szünidő, árnyékba ülőnek, egy félig beszakadt hid ive alá, és kört képe­­zének bizonyos egyén között, ki különösen látszék fölvidámitni mulatságukat. Ez egy avellinoi öreg katona vala, bar­na kemény arcvonalakkal, ősz és kondor haj­fürtökkel, vaskos, izmos, domború mellel. E­­lég volt egy futólagos pillantást vetni ez ar­culatra, hogy meggyőződjék az ember, misze­rint nekik tevékeny és dicsőséges részt kellett vennie mindazon csatákban, mellyek több mint félszázad óta dúltak szerencsétlen ha­zájában. Karjai, lábai, mellyeknek zúzott csont­jai csak isten nevében függöttek össze, menny­­kő­ ütötte vén bükktörzs hasogatott s törede­zett ágaihoz hasonlitanak. Milly rejtélyes S ismeretlen kötelékek tarthaták a lelket e cson­ka tagok halmazában, ez emberi csontalék töredékében, ez élő romladványban? Az a gondviselés titka volt. Annyi bizonyos azonban, hogy ő járt, beszélt, szitkozódott, káromolta az egész vi­lágot tehetlen és nevetséges felindulással. Néhány nap óta az öreg gyűlölete és indula­tossága annyira kitört, hogy életben maradt fiainak legkorosbika, a hajós is alig bírta őt lecsöndesíteni. Uj boszuság érte­­ az öreget, mellynek nem tudta okát a szegény fiatal­em­ber ? Vagy a kis P e p p i n­o, javíthatlan nap­lopó és igazi lazzaromiás csintalansága volt­­ az ? Senki sem tudta megfejteni magának. E két sejtelem utóbbika mégis legvalószínűebb­­nek látszik, mert valahányszor a hajós el­­távozók halászatához menendő, vagy utazókat szállítandó, az öreg mindig haragos és boszos pillantást vete P­e­p­p­i­n­ó­r­a, mint legmél­tatlanabb fiára. Bár mi volt legyen a dologban, a cson­ka hadastyán szavai olly karomlokká lettek, hogy minden más keserűen lakott volna ka­romló szavaiért. Büntetése azonban csak any­­nyiból állt, hogy játékszerül szolgált az ösz­­szecsoportozott pórnépnek, melly sokszor fel­használó a hajós távollétét s a kis lazzaroni gyarlóságát, hogy felingerelje az öreg boszu­­ságát s nevetve gyönyörködjék káromlásaiban. E pillantatban az öreg Giordano Lancia — mert ő vala ez— védelmező nélkül volt. Fia Lorenzo — ez volt a ha­jós neve — reggel óta távol levőn, még mind­eddig sem mutatkozott, mi egyébiránt sok­szor megtörtént volt, mert a szegény fiúnak három egyénért kellett dolgoznia, így is alig bírva kitartani kis öcscsét és erőtelep apját. Az öreg Lancia nyugtalanul járatá majd a tengerparton fél szemét, melly megmaradt neki, mióta egy kelevéz zuhanása a Cyclop­­sok sorsára juttatta őt. Egy szuette tölgypa­­don ülve, az agg katona figyelembe sem­ ve­vé az öt környezeti emberek bohóskodásait és felhívásait. Egészen gondolataiba mélyed­­ve, feledni látszék a helyet, hol vala, a fecse­gést, melly öt kiséré, és a szavakat, mellye­­ket imént némelly halászokkal várta, kik ha­lóikkal, gyarmaikkal foglalkozónak. Végre, több sikeretlen kérdés, több pil­lanatig tartott folytonos és néma nézelődés u­­tán, Lancia megelégedés hangján kiálta

Next