Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-09-19 / 66. szám

/ww^ Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivevén,­­ mindennap délután i divatképek- é s egyéb mömellék­­letekkel. Budapest, 1850. K­LUTFITÁR ( Szerkesztőségi­­ szállás, a hatvani utcai Horváth ‚ - ház, első udvar, 3-ik^ az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből, t loli"“­ratos Tulajdonos szerkesztő lágy Ignác. K­ulan­tandók. 5 Ua/\/wa/wa/'aaa/Cj 66. Csütörtök, sept. 19. Románc. Sziklán állt a büszke vár Benne gazdag lányka élt. Szegény ifjú élt a völgyben , Szeretett, — de nem remélt. Halvány arccal fel fel nézett, Éjjelének csillagára , De az ősz úr nem felelt A szerető szív szavára. Megszánta őt a leány S biztató könyel szemében : „Völgyben van a temető Levisznek a temetőbe “ L a u k a. Anya és leánya. (Folytatás) IV. De ezen határtalan engedelmesség, minthogy az inkább a félelem, mint a tisz­teletnek, inkább a függés, mint a szeretetnek látszott kifolyása lenni: csak komorrá, vég­­hetlen gondolkozóvá változtatta át, a­nélkül, hogy azoknak vég­titkát csak távolról is meg­­birta volna magának fejteni; mert az , hogy miért mutatnak irányában annyi szolgai alá­zatosságot, s miért nem inkább üldözik, vagy miért nem inkább szeretik, előtte mind inkább megfoghatatlanabbnak tetszett. Azonban bár mint gondolkozott s er­­tette meg, különben éles elméjét, annak okát, hogy miért bánnak olly különös módon vele, nem csak hogy ki nem tudta találni, hanem ezen felül még komolyabb, elmélyedőbb lett. Ezek szerint élet­körülményeinek belső folyamát, vagy­is okát kifürkészni nem tud­ván , de a szívében megmozdult rokonszenv­­től is rendkívülien hiányos fogalma lévén, de leginkább azért, mert rettentőnek s elvi­­selhetlennek tetszett neki élet sorsát biztatás, üldözés, remény nélkül hordozni: egy kép­zelődése szerint erősebb s összefüggőbb vi­szonyt, mint az embereké, állapított meg ma­ga s az között, kit unnak hitt a véletlen e­­semények s a világ fölött. Egészen kitagadott lévén a társasági örömökből, s semmikép sem tudván megszokni atyjának iránta mutatott hidegségét, nem kü­lönben bátyjának látszólagos isten tagadását, hogy kifejlődött ragaszkodása az egyedüli nagyhoz s hatalmashoz, úgy látszék, szük­ségszerű következmény volt. Lassankint majdnem vakbuzgó lett. Azonban ezen magasztos ön­feledő ál­lapot az által, hogy nevetni kezdett, egészen ha nem enyészett is el, de észrevehetően Il-ili féléve csökkent, s végtére, mint egy álomkép, csak úgy látogatta meg. Egy férfiút szeretett, kinek jól formán nevét is alig tudta; de ki annyit beszélt neki rendeltetéséről, s arról, hogy vétkezik, ha megtagadja azon érzelmeket, mellyek egye­dül azért vannak teremtve, hogy boldogságát kieszközöljék. Hinni­s szeretni kezdett egyszerre. Ezen reményekben gazdag állapotja, most azonban egyszerre megzavartatott. Cyrus fenyegetődzése s őrjöngése, úgy atyjának na­ponkint kiállhatlanabb s ijesztőbb mogorva­sága olly sokszerü félelemmel s rettegéssel rohanták meg különben is álmodozásra haj­landó kedélyét, mikép azon, már némileg fe­ledett rög­eszme kezdett újra benne éledezni, hogy a veszélyekből közvetlenül csak isten hatalma által menekülhet meg. Ezért imádkozott, mi annyira nyílt s őszintének látszott, mint ha csak hozzája ha­sonlónak panaszolta volna el, virágai elher­­vadását, szivének ismeretlen vágyait, s ne­héz élet sorsát. Helyzete is megragadó bájosnak tet­szett. Épen a terem közepéről lefüggő lámpa alatt térdelvén, annak sugárai nem vetőd­hettek tiszta világításban vissza alakjáról; azért úgy látszott, mintha hamvas köd lebeg­ne körül, mi annyival sajátszerűbb volt, mennyivel vakítóbb fénynyel égett a lámpa, s világítá meg, a kirívóan mogorva festvé­­nyeket, s az ódon szeszélyes bútorzatot. Nagyon szép volt. Majdnem a tenger­nek egyik mesés leányához hasonlított, ha tiszta öltözékében, szomorú átszellemesült arcával, hosszú, kibomlott hajzatával, s félig meztelen karjaival. Most eszmélni kezdett. Nehéz, mere­­veny, s minden esetre ösztönszerű elfogult­sága oszló­félben volt. Mintegy tájékozva te­kintett körül, aztán lassan, de küszködve önmagával, szép átpirult fejecskéjét keblére fektette, s úgy gondolkozott arról, hogy mit kell tennie ? Ezen idő alatt, mintha merész eszme szállta volna meg, térdeplő helyzetéből fele­­gyenesült, s vagy három lépéssel előbbre ro­hant inkább, mint ment; aztán csakhamar megállt, s csendesen maga elébe bámult. Később, mintegy álmodozó, ezt beszélve: — Elmegyek oda, hol szeretni fognak. Elhagyom ezen házat, hogy betöltsem az is­ten akaratját, ki nyíltan mondotta: eredj a világba, hogy boldog légy.. De hová men­jek?.... Azt sem tudom, ezen házon túl van e tulajdonképen világ? Mindegy, az is­ten uralma alatt vagyok... Ah,... most em­lékszem rád, s leveledre, mellyet eddig nem volt módom elolvasni. Ez, minden esetre ta­nácsot fogadni. Ekkor kisded köténye zsebéből egy csi­nos levélkét keresett elő, s azt örömsugár­zó arccal olvasni kezdé. A levélke tartalma ez volt: ■— Beszélnem kell veled. Ma álarcos bál lesz. Én abban kaluger öltözékben fogok meg­jelenni. Ha szeretsz, eljösz. Ez, azon máso­dik áldozat, mellynek teljesítésére magadat előre eltökélted, úgy is olly ritkán láthat, s ez szerint olly ritkán lehet boldog Roagge Miklós. A midőn ezt elolvasta, erőt vett rajta szivének érzelme, s azért mélázón, mintegy önfeledten emelte fel arcát, mellynek lágy, szende vonásain tagadhatlanul az első sze­relem ártatlan kifejezése tükröződött. Ez a­­zonban csak egy néma, feledett pillanatig tartott; mert eszébe jutottak újra életsorsá­nak veszedelmei, s az, hogy mindenek előtt nyugodt észleletre van szüksége. Azért erőt véve érzelmein átengedte magát gondolatai­nak , s annak, hogy mindenek előtt határoz­nia kell maga s további teendői fölött. Mihelyt körülményeit tisztán áttekintette, s meggon­dolta azoknak szükségszerű következményeit, minden erőtetés nélkül át kellett látnia azt, hogy első teendője nem más, mint elhagyni azon házat, hol olly furcsán, s minden eset­re kíméletlenül bántak vele. Azonban ezek szerint valamint elhatá­rozta magát arra, hogy elhagyja az atyai há­zat, szintúgy lehetlen volt arra is nem gon­dolnia, hogy menedéket kinél keressen? E pillanatban érzé leginkább azt, hogy nincs családja, legalább, hogy nincs ollyan, melly védelmet, eszméinek irányt, szivének hálás ragaszkodást adhatna; hogy nem bir, olly boldogító körrel, melly vigasztalást nyújt; mert nyomasztónak hitte , egészen függetle­nül azon erős tudattal átbolygani a világon, hogy sem szenvedés, sem boszu kihez sem csatolja. E gondolat forró könyeket zsarolt szemeiből, mellyek keverékei látszottak lenni a fájdalomnak s hálás örömnek. Egy részről érzé, hogy a meghitt családi kör üdvét alig fogja valaha élvezhetni, úgy másrészről vi­gasztalta azon remény, hogy egy embernek boldogsága tőle függ, egyszerre nagynak kép­zelte magát, s agyában a gondolatok tömegei küzdöttek egymással. Végre kis, fehér kezecskéit vidor sze­szélyesen összecsapta, s a legnyájasabb han­gon ezt kiáltotta: — Megvan. Vétenék ellene s méltólag haragudhatnék rám, ha az ő tanácsát ki nem

Next