Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-09-19 / 66. szám
/ww^ Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivevén, mindennap délután i divatképek- é s egyéb mömellékletekkel. Budapest, 1850. KLUTFITÁR ( Szerkesztőségi szállás, a hatvani utcai Horváth ‚ - ház, első udvar, 3-ik^ az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből, t loli"“ratos Tulajdonos szerkesztő lágy Ignác. Kulantandók. 5 Ua/\/wa/wa/'aaa/Cj 66. Csütörtök, sept. 19. Románc. Sziklán állt a büszke vár Benne gazdag lányka élt. Szegény ifjú élt a völgyben , Szeretett, — de nem remélt. Halvány arccal fel fel nézett, Éjjelének csillagára , De az ősz úr nem felelt A szerető szív szavára. Megszánta őt a leány S biztató könyel szemében : „Völgyben van a temető Levisznek a temetőbe “ L a u k a. Anya és leánya. (Folytatás) IV. De ezen határtalan engedelmesség, minthogy az inkább a félelem, mint a tiszteletnek, inkább a függés, mint a szeretetnek látszott kifolyása lenni: csak komorrá, véghetlen gondolkozóvá változtatta át, anélkül, hogy azoknak végtitkát csak távolról is megbirta volna magának fejteni; mert az , hogy miért mutatnak irányában annyi szolgai alázatosságot, s miért nem inkább üldözik, vagy miért nem inkább szeretik, előtte mind inkább megfoghatatlanabbnak tetszett. Azonban bár mint gondolkozott s ertette meg, különben éles elméjét, annak okát, hogy miért bánnak olly különös módon vele, nem csak hogy ki nem tudta találni, hanem ezen felül még komolyabb, elmélyedőbb lett. Ezek szerint életkörülményeinek belső folyamát, vagyis okát kifürkészni nem tudván , de a szívében megmozdult rokonszenvtől is rendkívülien hiányos fogalma lévén, de leginkább azért, mert rettentőnek s elviselhetlennek tetszett neki élet sorsát biztatás, üldözés, remény nélkül hordozni: egy képzelődése szerint erősebb s összefüggőbb viszonyt, mint az embereké, állapított meg maga s az között, kit unnak hitt a véletlen események s a világ fölött. Egészen kitagadott lévén a társasági örömökből, s semmikép sem tudván megszokni atyjának iránta mutatott hidegségét, nem különben bátyjának látszólagos isten tagadását, hogy kifejlődött ragaszkodása az egyedüli nagyhoz s hatalmashoz, úgy látszék, szükségszerű következmény volt. Lassankint majdnem vakbuzgó lett. Azonban ezen magasztos önfeledő állapot az által, hogy nevetni kezdett, egészen ha nem enyészett is el, de észrevehetően Il-ili féléve csökkent, s végtére, mint egy álomkép, csak úgy látogatta meg. Egy férfiút szeretett, kinek jól formán nevét is alig tudta; de ki annyit beszélt neki rendeltetéséről, s arról, hogy vétkezik, ha megtagadja azon érzelmeket, mellyek egyedül azért vannak teremtve, hogy boldogságát kieszközöljék. Hinnis szeretni kezdett egyszerre. Ezen reményekben gazdag állapotja, most azonban egyszerre megzavartatott. Cyrus fenyegetődzése s őrjöngése, úgy atyjának naponkint kiállhatlanabb s ijesztőbb mogorvasága olly sokszerü félelemmel s rettegéssel rohanták meg különben is álmodozásra hajlandó kedélyét, mikép azon, már némileg feledett rögeszme kezdett újra benne éledezni, hogy a veszélyekből közvetlenül csak isten hatalma által menekülhet meg. Ezért imádkozott, mi annyira nyílt s őszintének látszott, mint ha csak hozzája hasonlónak panaszolta volna el, virágai elhervadását, szivének ismeretlen vágyait, s nehéz élet sorsát. Helyzete is megragadó bájosnak tetszett. Épen a terem közepéről lefüggő lámpa alatt térdelvén, annak sugárai nem vetődhettek tiszta világításban vissza alakjáról; azért úgy látszott, mintha hamvas köd lebegne körül, mi annyival sajátszerűbb volt, mennyivel vakítóbb fénynyel égett a lámpa, s világítá meg, a kirívóan mogorva festvényeket, s az ódon szeszélyes bútorzatot. Nagyon szép volt. Majdnem a tengernek egyik mesés leányához hasonlított, ha tiszta öltözékében, szomorú átszellemesült arcával, hosszú, kibomlott hajzatával, s félig meztelen karjaival. Most eszmélni kezdett. Nehéz, mereveny, s minden esetre ösztönszerű elfogultsága oszlófélben volt. Mintegy tájékozva tekintett körül, aztán lassan, de küszködve önmagával, szép átpirult fejecskéjét keblére fektette, s úgy gondolkozott arról, hogy mit kell tennie ? Ezen idő alatt, mintha merész eszme szállta volna meg, térdeplő helyzetéből felegyenesült, s vagy három lépéssel előbbre rohant inkább, mint ment; aztán csakhamar megállt, s csendesen maga elébe bámult. Később, mintegy álmodozó, ezt beszélve: — Elmegyek oda, hol szeretni fognak. Elhagyom ezen házat, hogy betöltsem az isten akaratját, ki nyíltan mondotta: eredj a világba, hogy boldog légy.. De hová menjek?.... Azt sem tudom, ezen házon túl van e tulajdonképen világ? Mindegy, az isten uralma alatt vagyok... Ah,... most emlékszem rád, s leveledre, mellyet eddig nem volt módom elolvasni. Ez, minden esetre tanácsot fogadni. Ekkor kisded köténye zsebéből egy csinos levélkét keresett elő, s azt örömsugárzó arccal olvasni kezdé. A levélke tartalma ez volt: ■— Beszélnem kell veled. Ma álarcos bál lesz. Én abban kaluger öltözékben fogok megjelenni. Ha szeretsz, eljösz. Ez, azon második áldozat, mellynek teljesítésére magadat előre eltökélted, úgy is olly ritkán láthat, s ez szerint olly ritkán lehet boldog Roagge Miklós. A midőn ezt elolvasta, erőt vett rajta szivének érzelme, s azért mélázón, mintegy önfeledten emelte fel arcát, mellynek lágy, szende vonásain tagadhatlanul az első szerelem ártatlan kifejezése tükröződött. Ez azonban csak egy néma, feledett pillanatig tartott; mert eszébe jutottak újra életsorsának veszedelmei, s az, hogy mindenek előtt nyugodt észleletre van szüksége. Azért erőt véve érzelmein átengedte magát gondolatainak , s annak, hogy mindenek előtt határoznia kell maga s további teendői fölött. Mihelyt körülményeit tisztán áttekintette, s meggondolta azoknak szükségszerű következményeit, minden erőtetés nélkül át kellett látnia azt, hogy első teendője nem más, mint elhagyni azon házat, hol olly furcsán, s minden esetre kíméletlenül bántak vele. Azonban ezek szerint valamint elhatározta magát arra, hogy elhagyja az atyai házat, szintúgy lehetlen volt arra is nem gondolnia, hogy menedéket kinél keressen? E pillanatban érzé leginkább azt, hogy nincs családja, legalább, hogy nincs ollyan, melly védelmet, eszméinek irányt, szivének hálás ragaszkodást adhatna; hogy nem bir, olly boldogító körrel, melly vigasztalást nyújt; mert nyomasztónak hitte , egészen függetlenül azon erős tudattal átbolygani a világon, hogy sem szenvedés, sem boszu kihez sem csatolja. E gondolat forró könyeket zsarolt szemeiből, mellyek keverékei látszottak lenni a fájdalomnak s hálás örömnek. Egy részről érzé, hogy a meghitt családi kör üdvét alig fogja valaha élvezhetni, úgy másrészről vigasztalta azon remény, hogy egy embernek boldogsága tőle függ, egyszerre nagynak képzelte magát, s agyában a gondolatok tömegei küzdöttek egymással. Végre kis, fehér kezecskéit vidor szeszélyesen összecsapta, s a legnyájasabb hangon ezt kiáltotta: — Megvan. Vétenék ellene s méltólag haragudhatnék rám, ha az ő tanácsát ki nem