Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-09-26 / 72. szám

/ww^ Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivévén, mindennap délután divatképek- s egyéb mümellékletekkel. ilUTFITiL «„11 Szerkesztőségi szállás: a hatvani utcai Horváth i - hál, első udvar, 3-iki az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből, hová iratok Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác. ^ utasitandók. Budapest, 1850. 72. Csütörtök, sept. 26. Aratás után. Felséges napok! . . . ím megint borul . . . Pedig már nyolcadnapja , hogy esik ; E lomha felhők , mint egy tőfenék , Itt vesztegelnek , a napot lesik. A meszes szekér országút felén Hogy érzi most magát, nem tudhatom , De hogy a gazdaember orra vére foly . . . Sóhajt . . . s a többi, no már ezt tudom. Ah , hogy ne tudnám . . . hiszen kenyerem A gazdálkodás drága kenyere ! Ekét ragadtam fegyver s lant után... Az én egem most Ceres kék szeme. S beh elborultál nyájas istenasszony ! Kalászfürteid könybe hullnak rád; Kisírt szemekkel tekintget feléd Szelíd leánykád — a búzavirág. — ... Itt künn bolyongok térdig kaszosan , Letűrt kalappal, sáros föld fölött; úgy nézhetek ki, mint egy lencseboglya . . . Mellyet egy füstös villám megütött. Hogy is ne ? ! Egynéhány keresztecském , (De nem hátamon , kérem !) földemen Fenékig ázva árparudasimmal . . . Guggolnak mint a zsombék lecsesen. Cselédem sorra alszik mint a tőke. Hiában ! hiszen az eső esik. Alvó pipájuk ajkukon lefittyen S szemhunyorítva a napot lesik.----No de hadd lássuk , hogy van , ami van ? Leszen é egy tújásnyi osztagom ? Mert hejh! sokat kell ám fizetnem . . . Pedig kocsmából sem mindig iszom. — úgy van lesz ez , amint megírtam , és Amint a zápor agyon siratá . . . Jelentem szépen : nem fogok fizetni. Készüljön minden illető hozzá ! ... De mi-----mit látok ? mi zöld koszorú?! Tán hogy viruljon halantékimon ? Köszönöm . . . nem kell szép istenasszony — Hisz acska zöldült fel a zabon. Megyek , pusztulok , megyek már haza , Csak azt nézem még, e hegysor mi szép ! . . . Ormán a ború szakadozva száll , Alant fehér felhőké ül le szét. . . . Magasztos képe emberéletünknek , Melly mint a pára elszáll, elsuhan ; De szellemrészünk , e fehér felhőkért, Itt lenn maradnak fénysugárosan. . . . Tóth Endre: Emlékezetek. ii. Egyikében azon alföldi községeknek, mellyek minden rangú, nemű tagja egyaránt tömve érző magát a kutyabőr finom illatától, s mellyekben a pórias nevezetű „biró helyett Ilik félév, hadnagy uram“ szokta kiadni az olvasatlan 25-töt pótoló verbödes juridicumot, — nemes uraimék, ugyanazok, kiknek arcképei foroghattak szemei előtt a hires bölcsnek, midőn az embert egyszerűen két lábú, s tollatlan állatnak igen bölcsies komplimenttel elnevező, de fontos kerekei tehát hazánk volt alkotmánya gépezetének,hogy az isten nyugtassa meg! azon világ fontos műtéteihez készültek, mellynek „ridiculus mus“-ja a megteremtett alispánok s szolgabirák képében jelent meg. Saját szótárunkban e szót „készültek“ úgy méltassanak szíves olvasóim értelmezni, miszerint ne kerüljön ki belőle más, minthogy az érdemes község írástudói, mint farizeusi, vénei, csemetéi illy ősies emberneműekhez illőleg találták magukat, t. i. holt részegen. Soha sem voltam még tanúja az alkotmányos élet illynemű radicális élvezetének, örültem tehát, hogy a véletlen e ritka szerencsében részesítő. Az expeditio fokusát igyekvem feltalálni, mi rövid tudakolás után mégis jelent előttem, egy félig kidőlt, harmadrészben megtámasztott , s csak egyik porcikájában használható , falu végére kitolt csárda „zöld bíbic“ firmája alatt. A vidék, mellynek jutott tulajdonképen a szerencse, a nemes község ez adómentes paradicsomát körül karolni, feneketlen posványokból, s alföldies szemétdombokból rakatott össze, melly egyedüli fundus instructusát növelni törekvőn a lakosság, adó, s illetőleg subsidium fejében mindennemű rögtöni halállal kimúlt malacok, ebecskék, s több más két s négylábú állatok, még cigányoktól is érintetlen hagyott tetemeivel körös körül garnirozta. Ha tovább is vágynék még gyönyörrészeg szemeid, s orrod összetestvérülése, megpillanthatod azon óriás gödröket, honnan szállítható életre a magyar kéjlakokhoz szükségelt tengermennyiségü vályog, s mellyek széles öbleit csak a legközelebbi utca egy uniotartományt kiegészíthető, vagy magát az ,,Interim“-et tökéletesen felemészthető árok területének torka képes elnyelni. Saját genialitása a magyarnak, milly remekül tudja az élvezetek külön nemeit egymáshoz illeszteni azon ősatyák, kiknek füstpénz, s több másoktól mentes agyaiban fogamzott meg legelőször az eszme: csapszéket, szemét dombot , meg vályoggödröket egygyé építeni, méltó joggal jegyezvék fel az unokák emlékében ! ha illatos kert helyettesítené a jelen ősiséget, az élv, bor, s természet szépsége közt megoszolva — tulajdonkép egyik sem lenne valódi; — de igy a múlandóság ez elvitázhatlan dombja inteni, bátorítani látszik az ital nem annyira nagyra, mint sokra törekvő hősét: „hajd rá borúra, hajd rá derűre, ha nem is halmaim illatos párázatába, nem sokkal különbre lök ki úgy is végzeted,“s ha megtörténik néha néha, hogy ez intésben a hős tökéletesen elmerül, mi kényelmes ismét bizonyos röfögök példájaként azon iszaptelt gödrökben aludni ki a nap fáradalmait. Különben sima a környéken minden, fel egész a község kassájáig. Vidám pohárcsöngések, s hatalmas toastok közt folyt a munka, kisérve egy egy burgerhas vastagságú székely „pácika“ fejhez , illetőleg házhozi simulásával, s az erre következő jajjal, és zajjal, apelláták, és perorvoslatokkal. . Cifra lobogók nyelveltek a levegőben, cifra feliratokkal a választandók neveire , vagy egyes mondatokkal a közbeszédben forgó reformkérdésekre, mellyekből ugyan a magokat in pleno elvntézlett urak csak annyit értettek, mint én, noha Lauka cimborámnak a pozsonyi olvasó körben előadott egyetlen egy ingyen leckéjét riminiesen vért izzadva — át ásítottam, a spanyol nyelvből, de melylyekre nagyot ordítani megfizetett kötelességeiknek tartották. A társaság himes sallangjait képező a nemes nő koszorú, melly körülfonta mulatozása közben az erősb nemet, s melly biztosabb szemlevelhetés tekintetéből positióját a szemétdombon foglalta el. Széltében, hosszában fél mérföldnyire egyetlen egy józan embert találhatsz itt oh halandó ! kit egyszersmind voksul lehessen beszámítani; — de bocsánat — ez sem volt józan, szive lelke csordultig telt szesszel — a szerelem édes részegségében! Karjaival átkulcsolt a „zöld bíbic“ háta megett egy kis pacsirtát, szebbet, hangjaira varázslóbbat, mint termett, s énekelt valaha délibábos alföld tündérvirágos mezőin! Mint ékes hajnal ráborul az emberi rétektől megfertőzött világ földhalántékaira, s szégyen bibora csókjaival felszántani törekszik a harmatgyöngyözött réteket, úgy tekinte virágszendeségü szemeivel, maga is a puszták virága e kis leány délceg szeretőjére, ki megfelejtkezve ezúttal ősi jogainak boros élvezetéről , önszerezte javával e kis tündérrel foglalkoztatta szivét lelkét egyaránt. — Hát csak te is elmégysz édes Pistám ! e részegekkel ? — mondá csengő szavával, piros ajkainak csókra termettségét varázslóbbá képezve.