Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-10-19 / 92. szám

› Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivévén,­­ mindennap délután! divatképek-­­ s egyéb műmellék­­í­letekkel. ›› HÖLGYFUTÁR, az irodalom, társasélet, művészet és divat Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác.­­ Szerkesztőségi szállás: › $ hatvani utcai Horváth › e ház, első udvar, 3-iki­­ emelet, a­hová a kéziratok ) ulasitandók. Budapest, 1850. 92. Szombat, okt. 19. Vince diák. Száll már a nap nyugovóra, Vince diák az ajtóba , Szép Juliska ajtajában Imígy kesereg magában : Hejh Juliskám ! hejh szerelmem ! Keserű az élet nekem . A mióta reám szállá Szemed ékes pillantása. A régh­ajnal ébren talál, Szemeimre harmatra száll. Bubánattal járok , kelek , Bubánattól lelkem beteg. Fűtől fától megkérdezem : Lesz e még boldog életem , Sirdogálok ajtód előtt, Szánd meg az igaz szeretőt. Ha meg nem szánsz te gyöngyvirág, Elfogyok mint a holdvilág ! . . . Szólna többet, de a házhoz — Szive egy kanászbojtárt hoz. A kanászon cifra suba , Suba alatt fokosbalta. Ránéz a diák félszemmel, Egyet sóhajt — s odább szeret. Szatmári Pál. Mi­la. Ki méri meg utait a szerelemnek ? Ki mérte meg valaha? . . . Leereszkedik a me­zők virágival játszó pórleányka ölére s tün­dérpalotává bűvöli a szegény kunyhót, melly­­ben a nyomor lakik. Fölrepűl a bércek fölle­ges kebelére s egy pár fűszálat, gyönge méh­virágot teremt rajta meleg sugarával. Ha a szegény kunyhót meglátogatja, ha a bércek pusztaságit megtermékenyíti, mért ne szállhatna föl a harmadik emeletbe ? . . . úgy van ! fölpillant oda is és jó kedvében olly zenebonát indít, hogy utóbb maga is meg­bánja. Szép volt Mila. A­ki azt merte volna állítani, hogy ő nem szép, annak meggyűlen­­dett baja a hosszú és cinabár Hermannal, ki úgy tartotta Milát, mint drága madarat. Annyit mondhatunk is, hogy drága volt, mert Herman úr erszénye szemlátomást soványod­­ni kezdett, mióta Mila szerepet kapott a ház­nál. — A harmadik emelet lakói, sokszor gyö­nyörködtek a fiatal lányka szépségében. Gyak­ran kisétált ő a folyósóra, vagy kiült nyitott ablaka mellé. Kisded karcsú alakja, mindig mosolygó vérpiros ajkai s a legtisztább de­rült harmatarc első pillanatra figyelmet, sőt bámulást ébresztettek. Éles metszésű fekete szemeiből ingerlő báj sugárzott. Minden szik­ll­ik félét­­rájában olly érthetőn beszélt az élvsóvár lé­lek. Sötét gesztenyeszín haját rendesen hátra simítva viselte, mi­által egész alakja bizo­nyos gyermekies kifejezést kapott. Milát bámulták környezői, de csak tá­volról, vele beszélni, társalogni senki sem birt, senki sem akart. Bíráló szemmel nézett rá az egész harmadik emelet. Ha néha véletlenül szót vált a egyik vagy másik szobabérlő szomszéd kisasszonnyal, a kisasszonyt meg­dorgálta apja anyja, hogy a ,szép csábítóval* beszélni mert Szép csábító volt Mila neve azok előtt, kik őt csak távolról bámulták, de nem is­merték. Ha e rejtélyes visszatartózkodás okát kérdenék, senki sem adna itt határozott vá­laszt ; annyit suttog ezen előítéletes balga népség, hogy Mila nem lakott azelőtt a har­madik emeleten , sőt igen is földszint lakott egy külváros szűk utcájában, ott is a legför­telmesebb rozzant viskóban. Herman urat ezelőtt három hónappal űzte arra a jó szerencse, s mivel módja volt benne, a nyomorúság örvényéből kiragadta ez ifjú lánykát. S azóta Mila fényben, gaz­dagságban úszik. És igen jól találja magát. Látszik, hogy e szerep nem szokatlan előtte. Házi kisasszony lett belőle, s mivel asszony nincs a háznál, viszi annak szerepét is. Pa­rancsára inas és szobalány várakozik. S ez mind Herman érdeme. Herman úr egyike volt a főváros nagyreményű kereske­dő sarjadékának. Régen megboldogult édes­apja, kit nem annyira becsületessége , mint roppant bizottsága tett fontossá és nevezetes­sé, tele boltot, tele erszényt hagyott rá örök­ségül. Egyébiránt az ifjú Herman urnát nem kell keresnünk, sem mély bölcsességet, sem valami tűzről pattant életre valóságot. Sőt ha némelly tetteiből vonunk ítéletet feje lágyá­ra, meg kell vallanunk, hogy Herman úr so­ha sem találta volna föl a puskaport. A­ki őt egyszer tükör előtt látta, mind­járt észrevehette , hogy hányat ütött ez ifjú vitéznél az óra. Örült a lelke, midőn tükörbe pillantha­tott. E kedvtelés annyira erőt vett rajta, hogy bárhol, után, útfélen s idegen helyeken is mindjárt csak a tükröt kereste. Sőt mondják, hogy cilinderkalapjának fenekében rendesen egy kis kerék tükröt hordozott, s mihelyt ma­gános mellékutcán sétált, levette kalapját, szeme elébe tartotta, mosolygott, kacsinga­tott bele, most a bajuszát pödrötte, majd ver­­henyeges fürtéit igazgatta, majd vatermörde­­rét huzogta jobbra balra. Egyébiránt a Vatermörder volt legked­vesebb öltözék darabja minden ruhái közt. Azt mondta, hogy ha csupán egyetlen egy ékszert, egyetlen egy darabot volna szabad választania számtalan csicsomái közöl, ő egy megmerevített szép fehér vatermördert vá­lasztana ! Azon egy jó tulajdonnal birt, hogy tisz­tán szeretett öltözködni. A nyikorgó sarkú csizmák iránt, kimondhatlan előszerettel vi­seltetett. Jól esett hallania, midőn két talpa alatt jajgatott a föld, mellyet babkaró­ lábai tapostak. E hangok őt kellemes ábrándozás­ba ringatták s ekkor mindig nevetett csön­des megelégedés örömével, szemeit pedig az ég felé irányozgatta. Különben Herman­nz igen gyakran nevetett. Mondják, hogy akkor is rákezdte a nevetést, mikor édes apja a ha­lott ágyon feküdt, s midőn figyelmeztetnék, hogy e szívtelenségért isten is megveri, a vi­lág is megítéli, azt felelte : hadd nevessem ki magamat először, azután majd hozzá fogok a síráshoz. A szépség — az életnek múlékony him­­pora — nem igen volt pazarolva Herman ur­nák termetére és arcára. Nem is érezte ő an­nak szükségét, mivel erőnek erejével hitte, hogy birja. A­mi termetét illeti, magas és vékony volt kellő arány nélkül. Az illyet falun krak­kói cérna vagy égmeszelő név alatt ismerik. Nagy városban elvesz a többi közt, név és megkülönböztetés nélkül. Arca sovány, sza­bálytalan, előrenyuló. Aljáról térfelszin vé­kony hegyes szakál ereszkedett, mint valami kifent ár, melly mellének van szegezve, mint egy sugár jégcsap, melly a csurgó ereszhez fagyott. Ilyen volt Herman ur. Illy lovagot kel­lett szeretnie, imádnia Milának, a szép csábí­tónak. Azonban a szerelem illy bálvány mel­lett csak kényszerből vagy szánalomból szo­kott áldozni. — Milám ! édes Milám! val­d meg igaz lelkedre, úgy érez ő irántam szíved, mint aj­kad beszéli? — Herman, te ismét ott vagy, a­hol voltál. Hát mi örömed telik neked abban, ha hűségem felől kétkedel, ha engem gyanúsítasz, keserítesz és végtére megölsz ? . . — Ne vedd a dolgot illy érzékenyen Mila. Akármit beszélek én, ne hallj, ne láss te egyebet szavaimban, csak azt, hogy igen igen szeretlek. — Igazán szeretsz Herman ? — Megőrülnék ha elhagynál Mila. . . — Épen ma két hónapja, hogy kira­gadtál engem az ínség örvényéből s kétsze­resen jól esik ma tudnom, hogy szived még

Next