Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-10-23 / 95. szám
/WW. Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horváth - ház, első udvar, 3-iki emelet, hová a kéziratok utasitandók. Budapest, 1850. 95. Szerda, okt. 23. Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivévén, mindennap délután divatképekt , egyéb műmellékletekkel. HQLKTFHTAR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Huszár Ilkának. I. Gyönyörűen hangzik e név, Szép neved, A dicsőség vele együtt Született. Ősidtől jutott e név Örökül, Mellyet ha hall, még a gyermek is örül. Hol a világ dicsőséget Emleget, Ott van mindig huszárosan Szép neved. II. Ha forgatom a történet, Lapjait, Csillag gyanánt ragyog egy hölgy Neve itt. Ki ne tudná történetét Régi bár, Ki volt, s mi volt Ilkas Nándor- Fehérvár. Jellemét e hölgynek ha elképzelem: Mint hasonkép jelensz te meg Hölgy nekem. III. Hol a pap , ki megkeresztelte a keresztvíz , melly reád szállt; Harmat volt é, vagy szentelt viz Melly az isten oltárán állt ? Hajnal volt é, avagy alkony, Melly a keresztvízen látott, — Akkor talán minden angyal Az ur oltáránál állott. — IV. Midőn isten nőt teremtett Akarte é , hogy legyen nő , Szellemkincscsel ollyan gazdag, S bájjal ollyan szép miként ö. Látni vágysz a természetet S a szellemet remekében, — Nézz reá az ifjú hölgyre, S olvass neki a lelkében. V. Honleány a Vértes alján, Kebled aranybánya talán , — Aranybánya , melly beszakad A fájdalom súlya alatt. Honleány a Vértes alján, Félig nyílott rúzsa vagy tán — Rózsa , melly nem nyithatik ki, Az éghajlat hideg neki. Honleány a Vértes alján, Mért vagy olly bús s ollyan halvány — Ilik félév. — A síron lehajlik az ág, Temetőn halvány a virág. Vértesi Soma. Bűn és büntetés. (Folytatás) — Az időjárás, miként a csillagok forgása, rosz szolgálatot tesznek neked. — Lehetetlen. — Ha kétkedel benne, menj holnap a városba, s ha egy ember, ki mint te, a sátánnak adta el lelkét, nem fél bemenni a templomba : meglátod, hogy én s az uralkodó hercegnő egész udvari kísérettel megyünk hálát adni a boldogságos szűznek a kettős győzelemért, mellyet ő engedményezni méltóztatott az eretnek és háromszor kiátkozott fölségnek. — Türelem — dörmöge a mágikus hibán kapatva — ha én két győzelem jóslatával késem önre nézve, ön szinte két havi fizetéssel késik rám nézve, nagyságos ur. — Igen, de én — monda az ifjú ember, erszényt mutatva neki — tüstént helyre hozom hanyagságomat. — S én is megbocsáttatását reménytem az enyémnek. — Lássuk! — Nagyságos ur, ki annyira értesülve van Lajos király haladásairól, ne volna ő annak biztos tudomása szándéka s tervei felől is? Nagyságod tán nem tudja, hogy Lajos, mindjárt e táborozás után, letéve nagyszerű hódítási terveiről, Nápolyba szándékozik visszatérni azon pillantatban, hol legkevésbbé várják őt oda? Nemde, nagyságod nem tudja ezt ? — Nem, de gyanítom. — De azt mégsem gyanítja, hogy a király, visszatértével azonnal egy hű és bizodalmas embernek adja át a kormányzást, s fenséges húgának, Durazzoi Johannának megparancsolja, hogy ne avatkozzék többé a politikába. — Nem, de tartok tőle. — S nagyságod nem fél attól, hogy a király akasztatással fogja kezdeni a dolgot ? — Nem, de minden esetre meg fogom előzni azt. — És mikép, nagyságos úr ? — Figyelj, a te gyógyszereid csalhatlanok ? — Jobban mint a csillagok. — Csillagjósi mesterséged szabad bejárást ad neked a királyhoz ? — Éjjel nappal. — Mi jutalmat kívánsz Lajos király felőli gondoskodásodért? Értesz? — Nem kívánok egyebet, mint fölségednél, miután Johanna oldalánál Nápoly trónjára ülhetendett egykor, ugyanazon csillagjósi hivatalt foglalni el, mellyben jelenleg működöm Lajos királynál. — Igen, de nem orvosi hivatalt, téve hozzá mosolyogva a fiatal ember. Az öreg kinyujtá száraz karjait, véve az erszényt, melly hevenyében adalék neki s magához füttyentvén két matrózát, búcsút von beszélő társától. — Adio! Galvano, monda ez, távozni látva őt. — Viszontlátásig , Pandolfello, dörmögé a mágikus különös hangsulylyal s ördögi mosolylyal. A fiatal signor hirtelen elfordula a házak, kertek, villák és templomok nagyszerű amphitheatruma felé, mellyek Portréitól fogva Pausilippoig nyúlnak s karjait kitárva, büszke és sóvár pillantattal mondá: — Enyém Nápoly! enyém a királynő ! enyém az ország! Aztán eszébe jutván, hogy még nincs befejezve minden s egy élő ember tanúja vala a párbeszédnek , gyöngéden megveregeté a hajós vállát, kit csaknem a sarkában felejte, s ki mély álomba merültnek látszék. — Elég az alvás, fickó! — szól a vészjós hangon a fiatal kegyenc. — Vedd elő lapátaidat és evezzünk vissza a tengerpartra. A halász egész párbeszéd alatt pillanatra sem húnyta be szemét. A hangról, melylyen e szavak ejtettek, ismeretlen utasa által, meggyőződött, hogy élete nem volt többé bátorságban. Bár mindent elkövetett, hogy egy hang se jusson füleibe a párbeszédből, mégis értette előre, miszerint a pillantattól fogva, hol a sors tanújává tette őt egy kivégeztetés titkának, menthetlenül el van veszve. Azért pillanatig sem hagya ámitni magát útitársa képmutató nyájasságától. Szomorúan nyula tehát lapátjai után, lopva vetve egy-egy pillantást ide s tova, látandó: vájjon nem tűnik föl valahol szeme előtt egy sajka, világ, távoli viszhang. Semmi, semmi! Minden csöndes és rideg volt. Kedvező pillantást leselge tehát, hogy hirtelen útitársára rohanjon és kétségbeesett ellenállást kisértsen meg, vagy legroszabb esetben a tengerbe ugorhassék és úszással mentse meg életét; de a kegyenc előbb megkötözte őt, s kezében hosszú tőrt villogtata, mellyet legkisebb moccanatra torkába döfendő vala. A mit védelmére elkövethetett volna , nem volt egyéb, mint siettetése a végveszélyes pillantatnak. A halász néma hő imát bocsáta az ég