Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-11-22 / 120. szám

✓ww^ Megjelenik, £ ünnep-8 vasárnapot s kivévén, / mindennap délutáni divatképek- £ Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horváth - ház, első udvar, 3-iki emelet, hová a kéziratok £ utasitandók. ) Budapest, 1850. 120. Péntek, nov. 22. , egyéb műmellék-letekkel. HÖLGYFUTÁR. irodalom, társasélet, művészet és divat Fölsohajtás egykor. . . . Fölsohajtás egykor: oh miilyen szép volna Sik tenger közepén zöld szigetben lakni, S partjain a hullám zúgását hallgatván , S gyöngycsigákat szedvén el-elandalogni. S én neked feleltem : életem , szerelmem Jet én elviendlek . . . nézd itt van a csalnak Ülj fel s átszállitlak a boldog szigetbe, Melly körül tolongó hullámok dalolnak. És én elvittelek. . . . E sziget szivem volt, S melly virágos partját zengve körüljárja Melly mélyéből ollykor gyöngycsigákat vet föl: Ábrándos lelkem volt a tengernek árja. Itt élsz te azóta. E kicsiny szigetben Szakasztasz é néha zöld lombot, virágát, Vagy a zugó tenger partján álmodozva Szedtél é vagy egyszer tündöklő csigákat ? . . . Itt élsz te azóta, e kisded szigetben . . . El sem mehetsz innen bájos tündéralak ! Mert én a partokról visszataszítottam A csolnakat, mint szigetbe hoztalak. Mentovich Ferenc: A Nílus forrásai. (Vége.) Egy a kötél által tett hatályos rántás a féltékenységi jelenetet félbenszakasztá, valami különösnek , valami rendkívülinek kellett történni a földön. Hogges ur zsebébe vetté a sonettet, s kinyitogatá látcsövét, hogy megnézze, mi történik a földön. Nézett, s a mit látott, elborzasztá őt. Az arab, ki a tevét vezeté, eltűnt s a teve sebesen nyargalt, űzetve a puszta két éhes oroszlána által. — El vagyunk veszve, szólt Hogges. Látcsövét nejének nyújtá, a nő arcai elhalványultak. Belzoni, a vakmerő olasz megtartá lélekjelenlétét, s elég merész volt, még szerelmére gondolni és egy más sonettet irt a boldogság üdvözlésére, hogy Hogges nővel ugyanazon egy sírba leend eltemetve. Len a földön a két oroszlán elérte a tevét, a léghajó megállóit fen, mint Josua napja. A Hogges házaspár a rémülés tetőpontján állott, s némán nyujtogaták egymásnak a látcsőt, mint a színházban két jó szomszéd. Belzoni szerelme őrjöngésébe volt merülve s nyugottnak mutatá magát, mint Dániel az oroszlánok vermében. Hogyes ur látcsöve csalhatatlansága folytán , tudá a földön történteket s azokról folytonos tudósitásokat adott utitársainak. Az oroszlánok nem vesztegeltek Inában, úgy látszott, éhséget szenvedtek, mióta Abisilik félév. sima határa Cambyses roppant hadseregét eltemette. A nőstény elére a tevét, egy merész ugrással földre terítette, s megfojtván, egy nagy részét leszakitá, s elvivé a mokattani bércek közt alvó kicsinyei számára. A hím, miután megtölte gyomrát, kevélyen leheveredett, s igy kezdé ismét lassanként marcongolni a léghajó szerencsétlen előfogatát. — Istenem, mi lesz belőlünk, szólt Hogges, nejét átkarolva. Ezen házassági üdv felháboríta a tüzes Belzoni vérét, s ellenállhatlan vágyat érzett magában a szerencsés férj ledobására. — Íme, egy oroszlán édesim, így okoskodott az angol, egy oroszlán, melly zsákmányát végső maradékig elemészteni készül, több érát, sőt napot tölt erre, távozni is fog gyakran, s gyakran visszajövendékének éráiban, mint mi emberekben a földön a vendéglőkbe eljárunk. S midőn a teve tagjai mind föl lesznek emésztve — mi lesz jövendőnk ? Élelemszereink elfogynak, léghajóink itt függ, mint névtársa, ha horgonyt vet. S ha elragadtatunk, isten tudja, hova vet a szél; a világ négy oldala négy örvény, számunkra nincs semmi remény. S a mi legfőbb, édesem, a Nilus forrásai, a Nilus forrásai fölfedezetlenek maradnak. Od ég szomszédunk segits elhagyott helyzetünkben! Hegyes urnak igazsága volt, az oroszláni étvágy sem kifogyhatlan, ez, miután a teve tagjait szétmarcangolta s fris vért ivott, méltósággal felkelt, serényét megrázta, s farkának végével oldalait megverdesvén, fülhasító ordítással távozott. — És ön mit mond erre édesem Belzoni? szólt Hogges, kezeit összecsapva, az ön nyugalma minket boszant,szóljon,mit tegyünk, mit tanácsol ön édesem ? — Oh, szólt Belzoni sóhajtva, én az életet gyűlölöm, nem mindegy ő nekem, akár a földben vagy jégben vagyok eltemetve, az ön boldogsága pedig engem boszant, én önt szeretném halva látni kezeim közt. — Igen, de sajnálja legalább e szegény nőt, ki félelmében sir, szélt Hogges. — Ön tudja, Hogges úr, hogy én is elvesztem a kikötött 3000 font sterlingnyi öszveget s az 75.000 forint s ön nem sajnál engem. E beszélgetés közt az éj leszállt s nekik e fedél alatt kelle maradniok, alulról a vadak orditásai hallatszottak, mint lassú moraju zúgása a sziklákat verdeső hullámnak. Néha éreztek egy erős rántást, mit egy egy vérengző állat tőn, ki mindannyiszor a szegény teve halandó tagjait marcangolta. Belzoni egy velencei szerelmi dalt kezdett énekelni, s Hogges az egész éjjel a léghajóra telepedni akaró sasokat zavargatta el botjával. Az éj hosszú és nyugtalan volt, de Hoggesnő mégis élvezett pár órás édes álmát. Másnap hajnalban lehete látni az éj eredményét a távcső segélyével. A puszta lakmározó vadai itt ott hagytak egy pár csonton húst, véresen látszott a teve vázzá s mérgesen távozott tőle egy hyena, s ha más állat nem fogott vissza térni többé, a léghajó örökre függendnesen, s a puszta távol vázain utazóktól égitüneménynek gyanitatnék. A tevének erős keresztcsontja keményen tarta még a horognál fogva a léghajót vezető kötelet, ezen szépen leereszkedhettek volna a léghajó lakosi, de ezt szerencsére nem tevék, mert távol voltak a lakott földtől, s ha leszállnak, bizonyos zsákmányai a puszta éhes vadainak. A helyzet veszélyes és semmi másféle menekülésre nincs remény, és mégis a léghajó lakosai közt e rettentő percben is viszály uralkodott. Lám, ilyen az ember. Azért ne csodálkozzunk, hogy a görögök viszálkodtak , midőn Ilik Mahmud Konstantinápoly kapui előtt állott, fenyegetvén a keresztet holdjának szarvaival. Belzoni dicséretes békevágytól indítatva, Hogyes úrnak különös ajánlatot tett. — Uram, szólt, az angol törvények s az ön vallása nemde megengedik az elválást ? — Igen édesem, szólt az angol. — Jól van, én megmentem önöket s magamat ezen veszélyből, szélt Belzoni, ha alá irja ezen kötelezvényt, mellyet múlt éjjel holdfénynél szerkesztek. — Talán megint ezer font sterlinget kér tőlem édesem? szélt Hogges, jól van, nem bánom. — Annál kevesebb ez, én csak arra kérem , hogy váljék el nejétől, szólt Belzoni. — Oh ég! kiálta az angol. — S ha én vonakodnék, szólott az olasz, ime itt késem, elvágom a léghajót tartó kötelet, s mi szépecskén elmegyünk a holdba utazni, tételünk e kötéltől függ — késem kinyitom. Hogges megragada Belzoni karját és szólt : — — Ha Nilus forrásai édesem? A Nilus forrásai ? — Eh, annyi gondom a Nilus forrásaira, mint egy pohár vizre, én az ön nejét szeretem, s ha ön nem akar elválni tőle, s ezen papirt alá nem irja, s nem hitelesitendi, kimetszem léghajónk s mi szépen lepottyanunk a tevénket elemésztett vadak körmei közé. — Úgy tenne bizonyosan, amint mondja, szólott a kis angolnő, szemeit törülgetve.