Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-09-18 / 214. szám

o­k­ nak nyelve pörögjön, akár szakácsnő, akár tevisasszony, vagy épen dáma legyen is az mindegy ; azt gondolják , tojás a tojáshoz mindenben hasonló , tehát a különböző sorsú, de ugyanazon hibában fetrengő em­ber még ellenkező körülmények mellett is, miért ne volna egyenlő? Na persze hogy az a tudatlanok szemében. Ettől a Racheltől ugyan megtanul­hatták ám, hogy ő mindig ugyanaz lévén, még­is más meg más volt, mihelyt válto­­­­zott a fölültendő kép, s annak indulatai és körülményei. Sőt az egynevű indulat is, a­mint a személy , kiben támad, más, egész másként nyilvánul, ugyanaz magában, de különböző kifejezéseiben a sors, kor és kö­rülmények szerint. Épen úgy, hogy példá­val éljek, másként sír a gyermek, másként az ifjú, a férfiú, az öreg, más sim­i részvét­ből, más haragban, más örömben, más bú­ban, más testi, más lelki fájdalomban. Megtanulhatták tehát azt, hogy nem elég a természeti ösztön, a hajlandóság, de­­még némelly eredeti tulajdonok gyakorlott­sága sem ám : tanulni és még többet gon­dolkozni kell a színésznek, a­ki az emberi gyarlóságokat, és jelességeket szem elé a­­karja állítni különféle változásokban, vál­tozásokban mondom, mert a mindig ugyan­az, bizony egy, hogy untató, más pedig az, hogy nem is igaz. Azt pedig különösen észrevehették, hogy Rachel kitűnő gondot fordított a nyelv­re, mert tudta, csak az által bűvölheti meg a hallgatók lelkét: azért ő minden egyes szónak jelentését kikutató, s ki azt, millyen hang illik ahhoz, ha igazán ki akarja fejezni vele, a­mit gondolnia, vagy éreznie kell. Nálunk, öcsém­, a nyelvre alig van gond, mintha mindegy volna tótosan, vagy németesen beszélni azt, és ha elhadarták a szavakat, a­mint eléjük íratott, azt hiszik, mindent megtettek. És vajha csak ennyi volna; de mikor még azt sem szégyenüik,— hogy édes anyanyelvűket, melly után él­nek, mellynek szavai fűzhetnek halantéka­­ikra koszorút, mondom, azt se szégyelik,— hogy e nyelvet roszul beszéljék, hogy tör­vényei, természete ellen otrombánál otrom­bább hibákat kövessenek el. Éhez öcsém, mégis csak nagy szemtelenség kivántatik. De erről majd máskor. » Kormos László , becsületes kovácslegény. A vad leány. III. (Folytatás.) — Nos, nagybátyám — kérdem lán­goló szemeimet reá függesztve . . ne men­jek . . . . — Menj, fiam . . viszontá fojtott han­gon­— Röpülök mint a nyíl a Rómaiház felé, hova nehány perc múlva megérkezem. — Az ablakok be valónak zárva, és nyugodtnak látszék minden. Benyomulék az udvarba, mellynek rács kapuja éjjel nappal zárva álla, semmi sem hirdeté az utazáshoz való előkészületeket; a régi kocsi még a színben álla, a lovak az istállóban nyerité­­nek. Inkább elbámulva mint megrettenve e különös tétlenségtől, a házba akarok lép­ni, mellynek ajtaja félig nyitva álla, midőn nevemet kiáltá valaki, még pedig a kerti lakból, melly kapusi lakhelyül vala rendel­ve. Körültekintek, és megpillantom az öreg Jeromost, ki ablakánál álla a kerti laknak. — Az isten szerelméért, Bálint úr — kiálta — szabadítson meg . . Azok a sem­mire kellő cigányok bizonyosan valami gaz­ságot követtek el a házban, mert mielőtt tova mentek, ide zártak engem . . Már egy óra óta kiabálok és senki sem felel, az ura­ság még alszik bizonyosan, de csak azon csodálkozom, hogy a szakácsnő, Margit, még nem jött le . . No hiszen lesz bosszúság, mert a nagyságos úr azt parancsoló, hogy a kocsi reggeli hat órakor készen álljon. . — Pedig már nyolc óra! — kiáltok , egy lábtót cipelve a kocsiszínből. Istenem, hát mi történt ? — Oda támasztom a hágcsót az ab­lakhoz s Jeromos kiszabadulhat a valahára a kerti lakból. Kérdezgetéseimre csak an­nyit tuda felelni, hogy fölébredésekor be­zárva látó magát, mit ő a cigányok gaztet­tének tulajdonit. — Beszaladok a házba, s Jeromos utánam. A lépcsőzet felső fordulatával Mar­gitra bukkanánk , ki erős, fürge, és jó dol­gos hajdan vala. Térdein álla, arcvonalai za­vartak, szemei merevek valónak. Meglát­ván bennünket, hirtelen mozdulatot ten, hogy fölkeljen , de az nem sikerült; kitá­totta száját a szólásra, de egy árva hangot sem tuda ejteni. Hozzá menek, kérdésekkel halmozom el; ő azonban egyebet sem tu­da , mint hogy kézmozgatásával urasága lakszobái felé mutata. — Ijedtemben félörülten rohanék a terembe . . Azon iszonyatos látmány, melly ott feltárula előttem , felejdhetlen marad előttem örökre. —E választékos szoba,színhelye annyi házi barátnak, egészen össze vala rom­bolva. Mindenütt kétségbe esett tusa nyo­mai látszanak; székek, asztalok felforgat­­vák, a függönyök szét rongyolvák , a sző­nyegek a lábaknak mintegy görcsös hány­­kodásai által szétszakgatvák. E dulás köze­­pett két halott fetrenge hasgatott kopo­nyákkal nagy vértócsában . . Villareál ur és neje vala az. — Tántorogni kezdék, ájulás környe­ző ; azonban magamhoz térek. — Jeromos, kiáltok — Margit! Tán még nincs veszve minden . . Siessetek se­gítségükre . . . kisértsük meg föléleszteni őket! Jeromos és Margit megmerevedtek ijedtekben.Villareálné asszony mellé térdep­lek , ő sápadt, de még mindig szép vala, hosszú fekete haja körül folyó félmeztelen vállait. Kezét fogom, hideg és meredt va­la már az. Olly bátorsággal, miilyenre nem tartottam volna soha képesnek magamat, oda hajolék jótevőmhöz . . Ah!­e még ke­vesebb reménynyel biztató, mint boldog­talan neje. Feje egészen szét valt hasítva, arca megismerhetlen , a csapásnak halálos­nak kellett lennie. — Még egy gondolat tarta fen. — S az én kedves Domokosom? — kiáltok, és öcscse ? s a szeretett Antónia, az én őrangyalom ? . — Fiatal barátim hálószobájába k­am­lám, melly a szülők szobáihoz hasonlag u­­gyanazon emeletben volt, valamint a terem. Belépek,és, oh iszonyat! a szegény Domokos testére vegyék! Ő kétségkívül meghallván szülői segélykiáltásait fölkelt ágyából se­­gitségökre sietendő, mert még egy szép vadászpuskát tart a kezében, mellyel ke­véssel azelőtt ajándékozott volt neki atyja. Néhány lépésnyire tovább tőle öcscse f­e­­trengő a padolaton élettelenül, kezében gyöngy házas nyelű kést tartva, úgy lát­szék, hogy mindkettő ugyanazon élobárd­­dal gyilkoltatott meg, melly már szüleiket fosztá meg az élettől, s még vérszivárogva fetrenge a szobában. — Akaraterőm most már nem véd­hető tovább e heves benyomások ellen. A nemes Villareál-család tehát egészen kiir­tatott e vérfürdőben. Antónia gyönge ko­ra és gyermeki ártatlansága kétségkívül nem érzék meg őt a gyilkosok dühétől. A­­zonban lehetlen vala további nyomozódá­­sokat tennem e miatt; ájultan rogytam a padolatra barátim ellúzított holttestei mellett. . . . A könyök és zokogása néhány pilla­natra elnémiták Bálintot. A gyantagyertya már darab idő óta egészen leégő, és a legvastagabb sötétség uralkodók József gazda kunyhójában. Az el­beszélő nem ítélhető meg tehát azon be­nyomást, mellyet Monteszre jön ezen elbe­szélés , azonban rövid, szorult, szabályta­lan lélekzetvételt hall a közelében. Ugyan­akkor a kunyhó más végében sóhajtás és nyögés hallatszik saját fájdalmának visz­­hangjául. Ha Bálintnak lehetséges volt vol­na legalább egy pillantással keresztülhat­nia a sötét éjen, észre véve vala, mint hallgató minden jelenlevő nyitott szemek­kel és fülekkel. Bálint azonban épen nem csodálkozott volna rémületgerjesztő előadása hatásán, még akkor sem, ha saját fölgerjedése nem téve vala lehetlenné némi észlelésre ver­gődnie. — És mind ezt a cigányok tevék ?—• kérdő Montesz nagyon megindult hangon, nemde, minden bizonynyal a cigányok tet­ték azt? E kérdés a fiatal ember haragját düh­­­vé látszék átváltoztatni. — Ki más volt volna, mint ama nyo­mom gazemberek, kik előtt semmi sincs szent, mihelyt legkisebb haszon mutatko­zik valami gonosztétnél ? Más emberi te­remtés képes volt volna , illy kegyetlenül meggyilkolni egy nemes családot az élve­zett vendégszeretetért ? Villareal urnak, mennyire tudva vala, egy ellene sem volt; egyébiránt a banda virradat előtti gyors 850

Next