Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-09-18 / 214. szám
ok nak nyelve pörögjön, akár szakácsnő, akár tevisasszony, vagy épen dáma legyen is az mindegy ; azt gondolják , tojás a tojáshoz mindenben hasonló , tehát a különböző sorsú, de ugyanazon hibában fetrengő ember még ellenkező körülmények mellett is, miért ne volna egyenlő? Na persze hogy az a tudatlanok szemében. Ettől a Racheltől ugyan megtanulhatták ám, hogy ő mindig ugyanaz lévén, mégis más meg más volt, mihelyt változott a fölültendő kép, s annak indulatai és körülményei. Sőt az egynevű indulat is, amint a személy , kiben támad, más, egész másként nyilvánul, ugyanaz magában, de különböző kifejezéseiben a sors, kor és körülmények szerint. Épen úgy, hogy példával éljek, másként sír a gyermek, másként az ifjú, a férfiú, az öreg, más simi részvétből, más haragban, más örömben, más búban, más testi, más lelki fájdalomban. Megtanulhatták tehát azt, hogy nem elég a természeti ösztön, a hajlandóság, demég némelly eredeti tulajdonok gyakorlottsága sem ám : tanulni és még többet gondolkozni kell a színésznek, aki az emberi gyarlóságokat, és jelességeket szem elé akarja állítni különféle változásokban, változásokban mondom, mert a mindig ugyanaz, bizony egy, hogy untató, más pedig az, hogy nem is igaz. Azt pedig különösen észrevehették, hogy Rachel kitűnő gondot fordított a nyelvre, mert tudta, csak az által bűvölheti meg a hallgatók lelkét: azért ő minden egyes szónak jelentését kikutató, s ki azt, millyen hang illik ahhoz, ha igazán ki akarja fejezni vele, amit gondolnia, vagy éreznie kell. Nálunk, öcsém, a nyelvre alig van gond, mintha mindegy volna tótosan, vagy németesen beszélni azt, és ha elhadarták a szavakat, amint eléjük íratott, azt hiszik, mindent megtettek. És vajha csak ennyi volna; de mikor még azt sem szégyenüik,— hogy édes anyanyelvűket, melly után élnek, mellynek szavai fűzhetnek halantékaikra koszorút, mondom, azt se szégyelik,— hogy e nyelvet roszul beszéljék, hogy törvényei, természete ellen otrombánál otrombább hibákat kövessenek el. Éhez öcsém, mégis csak nagy szemtelenség kivántatik. De erről majd máskor. » Kormos László , becsületes kovácslegény. A vad leány. III. (Folytatás.) — Nos, nagybátyám — kérdem lángoló szemeimet reá függesztve . . ne menjek . . . . — Menj, fiam . . viszontá fojtott hangon— Röpülök mint a nyíl a Rómaiház felé, hova nehány perc múlva megérkezem. — Az ablakok be valónak zárva, és nyugodtnak látszék minden. Benyomulék az udvarba, mellynek rács kapuja éjjel nappal zárva álla, semmi sem hirdeté az utazáshoz való előkészületeket; a régi kocsi még a színben álla, a lovak az istállóban nyeritének. Inkább elbámulva mint megrettenve e különös tétlenségtől, a házba akarok lépni, mellynek ajtaja félig nyitva álla, midőn nevemet kiáltá valaki, még pedig a kerti lakból, melly kapusi lakhelyül vala rendelve. Körültekintek, és megpillantom az öreg Jeromost, ki ablakánál álla a kerti laknak. — Az isten szerelméért, Bálint úr — kiálta — szabadítson meg . . Azok a semmire kellő cigányok bizonyosan valami gazságot követtek el a házban, mert mielőtt tova mentek, ide zártak engem . . Már egy óra óta kiabálok és senki sem felel, az uraság még alszik bizonyosan, de csak azon csodálkozom, hogy a szakácsnő, Margit, még nem jött le . . No hiszen lesz bosszúság, mert a nagyságos úr azt parancsoló, hogy a kocsi reggeli hat órakor készen álljon. . — Pedig már nyolc óra! — kiáltok , egy lábtót cipelve a kocsiszínből. Istenem, hát mi történt ? — Oda támasztom a hágcsót az ablakhoz s Jeromos kiszabadulhat a valahára a kerti lakból. Kérdezgetéseimre csak annyit tuda felelni, hogy fölébredésekor bezárva látó magát, mit ő a cigányok gaztettének tulajdonit. — Beszaladok a házba, s Jeromos utánam. A lépcsőzet felső fordulatával Margitra bukkanánk , ki erős, fürge, és jó dolgos hajdan vala. Térdein álla, arcvonalai zavartak, szemei merevek valónak. Meglátván bennünket, hirtelen mozdulatot ten, hogy fölkeljen , de az nem sikerült; kitátotta száját a szólásra, de egy árva hangot sem tuda ejteni. Hozzá menek, kérdésekkel halmozom el; ő azonban egyebet sem tuda , mint hogy kézmozgatásával urasága lakszobái felé mutata. — Ijedtemben félörülten rohanék a terembe . . Azon iszonyatos látmány, melly ott feltárula előttem , felejdhetlen marad előttem örökre. —E választékos szoba,színhelye annyi házi barátnak, egészen össze vala rombolva. Mindenütt kétségbe esett tusa nyomai látszanak; székek, asztalok felforgatvák, a függönyök szét rongyolvák , a szőnyegek a lábaknak mintegy görcsös hánykodásai által szétszakgatvák. E dulás közepett két halott fetrenge hasgatott koponyákkal nagy vértócsában . . Villareál ur és neje vala az. — Tántorogni kezdék, ájulás környező ; azonban magamhoz térek. — Jeromos, kiáltok — Margit! Tán még nincs veszve minden . . Siessetek segítségükre . . . kisértsük meg föléleszteni őket! Jeromos és Margit megmerevedtek ijedtekben.Villareálné asszony mellé térdeplek , ő sápadt, de még mindig szép vala, hosszú fekete haja körül folyó félmeztelen vállait. Kezét fogom, hideg és meredt vala már az. Olly bátorsággal, miilyenre nem tartottam volna soha képesnek magamat, oda hajolék jótevőmhöz . . Ah!e még kevesebb reménynyel biztató, mint boldogtalan neje. Feje egészen szét valt hasítva, arca megismerhetlen , a csapásnak halálosnak kellett lennie. — Még egy gondolat tarta fen. — S az én kedves Domokosom? — kiáltok, és öcscse ? s a szeretett Antónia, az én őrangyalom ? . — Fiatal barátim hálószobájába kamlám, melly a szülők szobáihoz hasonlag ugyanazon emeletben volt, valamint a terem. Belépek,és, oh iszonyat! a szegény Domokos testére vegyék! Ő kétségkívül meghallván szülői segélykiáltásait fölkelt ágyából segitségökre sietendő, mert még egy szép vadászpuskát tart a kezében, mellyel kevéssel azelőtt ajándékozott volt neki atyja. Néhány lépésnyire tovább tőle öcscse fetrengő a padolaton élettelenül, kezében gyöngy házas nyelű kést tartva, úgy látszék, hogy mindkettő ugyanazon élobárddal gyilkoltatott meg, melly már szüleiket fosztá meg az élettől, s még vérszivárogva fetrenge a szobában. — Akaraterőm most már nem védhető tovább e heves benyomások ellen. A nemes Villareál-család tehát egészen kiirtatott e vérfürdőben. Antónia gyönge kora és gyermeki ártatlansága kétségkívül nem érzék meg őt a gyilkosok dühétől. Azonban lehetlen vala további nyomozódásokat tennem e miatt; ájultan rogytam a padolatra barátim ellúzított holttestei mellett. . . . A könyök és zokogása néhány pillanatra elnémiták Bálintot. A gyantagyertya már darab idő óta egészen leégő, és a legvastagabb sötétség uralkodók József gazda kunyhójában. Az elbeszélő nem ítélhető meg tehát azon benyomást, mellyet Monteszre jön ezen elbeszélés , azonban rövid, szorult, szabálytalan lélekzetvételt hall a közelében. Ugyanakkor a kunyhó más végében sóhajtás és nyögés hallatszik saját fájdalmának viszhangjául. Ha Bálintnak lehetséges volt volna legalább egy pillantással keresztülhatnia a sötét éjen, észre véve vala, mint hallgató minden jelenlevő nyitott szemekkel és fülekkel. Bálint azonban épen nem csodálkozott volna rémületgerjesztő előadása hatásán, még akkor sem, ha saját fölgerjedése nem téve vala lehetlenné némi észlelésre vergődnie. — És mind ezt a cigányok tevék ?—• kérdő Montesz nagyon megindult hangon, nemde, minden bizonynyal a cigányok tették azt? E kérdés a fiatal ember haragját dühvé látszék átváltoztatni. — Ki más volt volna, mint ama nyomom gazemberek, kik előtt semmi sincs szent, mihelyt legkisebb haszon mutatkozik valami gonosztétnél ? Más emberi teremtés képes volt volna , illy kegyetlenül meggyilkolni egy nemes családot az élvezett vendégszeretetért ? Villareal urnak, mennyire tudva vala, egy ellene sem volt; egyébiránt a banda virradat előtti gyors 850