Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-10-10 / 233. szám

egy más boldogtalanabb egyénnek mégin­­kább kellene keblében gerjesztenie. — Én sohasem voltam részvétlen v­agy közönyös az ő sorsa iránt, védelmem­re, gyöngéd szeretetemre azonban egyedül rokonomnak való joga mindenek előtt. Ám legyen hát, ámbár az, kiről ön beszélt ne­kem, egészen idegen előttem, — téve hoz­zá szives kifejezéssel — én mégis felfoga­dom őt , ha hasonlót cselekszik ön az én drága Antóniámmal, írják önök alá ezen megismervényi oklevelet s Antónia évi jö­vedéket rendel a fiatal vad leány számára, melly által minden baj és szükségtől meg­védi őt. Az öreg lelkész büszkén emelé föl fejét.­­ —Alkudni reá mint portékára ?! mon­da szárazan. — Uram! — kiálta Bálint egészen elvörösödve bosszúságában — valami­ is­ten áldást ad munkámra, az, kit ön eltaszít, nem fog szorulni sem ön sem másvalaki jó­tékonyságára , nemes atyja iránti hálámat teljes mértékben fogom éreztetni vele! Montesz átlátó, hogy nagyon elhamar­kodta a dolgot és túlságoskodott. — Nagyon sajnálom, ha tán megsér­tettem volna önöket — monda csaknem kérelmező hangon, — de hiszen ítéljék meg maguk, milly borzasztó az én helyze­tem, itt van Antónia unokahugom, testvér­öcsém leánya, családom utolsó csemetéje s nekem nem szabad fenhangon hirdetnem azt, nem szabad működnöm érette, nem szabad foganatositni tekintélyemet fölötte! Kárhoztathat , hát valaki, ha mindent elk­­­övetek, hogy kibontakozzam e súlyos hely­zetből ? — Pillanatnyi hallgatás következők: Norbert abbé gondolkodóvá lön, Bálint meg vala indulva. A fiatal leány hosszú hajfo­nadékaival játszók és ásztozva nézdete ki az udvarra. — Uram, monda végre a mérnök — még egy kísérlet van hátra. Mi csak imént látok és kérdezek ki ön gyámit­ványát és fo­gadott leányát, most már nézné meg s kér­dezné ki ön is a minket. E vizsgálkodás u­­tán beszélendünk még minden titokteljes körülményekről, eloszlatni ügyek rendünk a bizonytalanságot,­­ ha én még akkor is kételkednék benne , hogy Antónia és a vad leány nem egy s ugyanazon személy, ha önmagam is megismerem saját tévedésem lehetőségét, akkor esküszöm önnek, nem kételkedem aláírni mindazon oklevelet , mellyeket elém terjeszt. Ezen egészen természeti javaslat nagyon roszkor látszott jöni Monteszre nézve. — Ugyan minek? — kérde nyugta­lanul. — Öcsémnek igaza van — jegyz­é meg Norbert abbé; — ön már ismeri a ne­héz rejtvény egyik részét, ismerje meg a másik felét is, mielőtt megkísértené meg­fejtését. . . Elmegyünk a Mária kolostorba s vajha közlékenyebbnek mutatkoznék a szegény árva,mint a mi ilyen eddigelé vala­. Tán csak egy szó kellene részéről bizony­talanságunk elenyésztésére, s e szót isten szájába adja neki alkalmasint! Ezen utol­só kísérletet saját magára nézve s lelkiös­­mérete megnyugtatása végett minden e­­setre meg kell önnek tennie! — Máskülönben önnek pillanatnyi vonakodása e fiatal leány szemlélésétől — téve hozzá Bálint gúnyos hangsúlylyal — különös gyanúsításokra adna okot. Montesz megdöbbent. — Elég, uraim — monda határozot­tan — elmegyek önökkel a kolostorba, de előre kijelentem önöknek. . . — Semmi kikötés, semmi előleges el­határozások , Villareál úr. Ítéljen akkor, miután hallott és látott volna ön. — Igaza van, monda Montesz kün­­nyüded mosolyával — szolgálatára vagyok, uraim ,­­ ha vonakodom pillanatig, az­ csak onnan magyarázható, mert félteni egyedül hagyni a fogadóban ezen fiatal leányt, kinek vad szeszélye sok boszantást okoz nekem; mondhatom önöknek, hogy ő igen keveset törődik azon szerencsével: gazdag s nemes családnak ivadéka ő vagy sem? Kis vad arzlánnő, ki sokszor kétségbe ejt engem. Némi készületeket teszek, nehogy meg­szökjék idő közben. Azonnal itt termek. — Néhány szót monda Saltarella tanítványá­hoz és eltávozok vele. Pillanat múlva Nor­­berték erős láb-roppantásokat, harsány ki­áltást és tompa szitok szavakat hallanak , mellyek egy szomszéd szobából eredének. Midőn Montesz megjelölte, arca eltüzese­­dék s alig lélekzék. — Nem engedő bezárni magát — monda, midőn megnyugodni ügyekvék ; — ellenállása sokáig tarta. . . Még annyira vetemült, hogy késével is mert fenyege­­tődzeni. . . Végre mégis szót fogada. A fo­gadós gondjára bizám, ki majd a kolostor­ban fölkeres, ha a kisasszonykának valami hóbortosság jutna megint eszébe. . . Men­jünk, ne vesztegessük időnket. . . Nagyon szerencsések leszünk, ha egy óráig békén s nyugton hagy bennünket! Oh! uraim, higyék önök, gyámatyai tisztem nem lesz könnyen gyakorolható, s csak épett csalá­domhoz való ragaszkodásom járható engem illy áldozatra. Beszélgetés közben kimenni készül­­gete. A mint a házból ki vala lépendő, hir­telen nzegál­la. — Épen most jut eszembe, uraim — kezdő mintegy hirtelen gondolattól meg­hatva. —­ JInt ha a mária-kolostorbeli fia­tal növendék vonakodni találna nyilatko­zatot adni az én jelenlétemben ? . . . nem ismer engem, s ha önök úgy mutatnak be neki engem mint e vallomások egyik ré­szesét. . . — Mint érti ezt kapitány? — Hogy tán eszélyes volna, ha nem mutatna engem rögtön barátnőjének . . én pedig valami rejtek­helyre lépnék, honnan minden szavát meghallhatnám az ön kér­­dezősködésire. . . Illy módon egy ismeret­len jelenléte nem ijesztené őt el s ennél fogva sokkal szabadabban beszélhetne. Ezen bár egészen elfogulatlan han­gon előadott indítvány legott gyanút tá­­maszta a lelkészben. — Nem tudom , lehetséges leszen é­s teljesíteni ön kivánatát — monda; — a­­zonban ezen óvatosság nekem legalább is fölöslegnek látszik. — Ne gondoljon azzal, kedves bá­tyám — szakaszta őt félbe Bálint hévvel; egyezzék ön bele Villareal úr minden sze­szélyébe, csak hogy velünk jőjön aztán. . . Hadd lássa és hallja Antóniát, s isten eli­gazítja a többit! A lelkész föltekinte az égre, mintha segítségért esedeznék tőle s a három férfi azonnal útnak indul a Mária-kolostor felé. XII. A Máriakolostor régi, a mi időnkben már szétrombolt épület vala, melly a viz mellett, a Larzse és Ark­ézs folyók össze­folyásától nem messzire emelkedik. Szép kertjei gyönyörűen fekvő , fákkal ültetett terraszt képzettek ; alkalmasabb menh­elyet nem lehetett volna találni a szegény árvá­nak , ki erdőben tengette életét s kinél a jég, a napfény és semmi által nem korláto­zott láthatár nélkülözhetlen életszükségek valamik. A látogatókat személyesen fogadó a fejedelemnő a beszélőteremben, egy csinos, fiús, fiatal hölgy, barátságosan mosolygó tekintettel, ki a kolostorlakosok minden vi­lági kellemét egyesit­ni lát­szék magában. Három lépésre mögötte egy világi nőnő, adjutánsnő-féle álla apácaöltözetben sárga, pergamenszerű­ arccal, kinek szürke szemei folyvási a földre nézőnek képmutató kife­jezéssé. Tán nem a véletlen eset munkája volt egyedül, hogy e rút visszataszító kül­sejű teremtés kísérő a fürge és csinos feje­delemnőt. Bár mint legyen is, az ellentét •'■les és egészen az utóbbinak előnyére való. Kedveltető tekintete, arculata, népszerű külseje különösen eli­te kisérőnője külsejé­től, ki­mozdulatlanul, előrehajlott derékkal, és medailonnal s halálfőkkel gazdagon dí­szített olvasót csusztatgató t­jjain át szót­lanul. A fejedelemnő nagyon kellemesen üd­vözli az idegeneket és mosolyga , a leg­szebb két sor fogat mutatandó nekik, míg adjutánsnője nagyon mélyen hajta meg ma­gát, minden arcvonal változtatása nélkül. Első üdvözlések után a lelkész a fiatal nö­vendék miképletéről kezde kérdezkedni. — Jó egészségben van , t­isztelendő ur; — viszontá a fejedelemnő mérsékelt hangon — de milly törékenyeknek kell len­nünk! mindenre oktatnunk kell, járás, állás és beszélésre. Irigye el kegyed, három egész napomba telt, míg illemes meghajlásra bi­­rám őt oktatni! . . Három nap, tisztelendő ur! Kérdezze csak kegyed Orsolya nénét. A másik apáca alázatos tekintettel hattá meg magát. — Minél többet fárad kegyed, annál jutalomra méltóbb munkája — viszonzá a lelkész nyájasan; — folytassa kegyed el­kezdett munkáját, néne , növendéke meg- 926

Next