Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-10-20 / 241. szám

hangon — hiszen a kisasszony nincs olly erősen kötve a kolostori szabályokhoz s még némi mondandóm volna neki. . . . Lehetlen elhagynom őt mostani szomorú kedély hangulatában s ha épen szükséges, majd kimentem őt a fejdelemnőnél. Az apáca makacsul ragaszkodok akaratjához , midőn a folyó partjánál, a terraszfalak közt hirtelen egy erős férfihang hallatszék, melly katalóniai dalt zenge. Bálint egy futó pillantást vett ezen irány felé. Egy férfi, külsejéről ítélve, halász lile egy csónakban némi távolságra. A sötétségben nem lehetett kivenni arcvonalmait, azonkívül l így összekuporodék, hogy végkép elrejté ábrázatát. Ezen ének különös benyomást látszott tenni Orsolya nénére. Reszkető hangon kéré a fiatal párt, hogy siessen és eltávozék, mintha újra folytatni akarná magányos sétálását. Voltaképen azonban, s egy helyen, hol a hársak sürü lombozata elfödheté mozgalmait, alattomban a terrasz legvégéhez lopódzkodék s néhány szót váltó a csónakossal. E körülményt sem Antónia sem Bálint nem vévé észre s ha észrevették volna is, az semmikép sem gerjesztő vala bennük gyanút. — Hallotta ön Orsolya nénét — monda Antónia búskomor kifejezéssel: — ő jó és én sok hálával tartozom neki szivességeiért, s mégis kérnünk kellett őt imént, hogy megengedje szinünk az éltető estiséget, a helyett,,hogy ama szűk szobába zárjanak, hol megfulad az ember. . . Az emberi társadalom egész földi léte illy visszás állapotú, Bálint; elhanyagoljuk isten adományait, hogy örök kényszer és zsarnok törvényeknek vessük alája magunkat, mellyeknek ollykor semmi eszélyes alapjok. — A világ nincs kötve olly szigorú szabályokhoz, mint e kolostor, jó Irmám — viszontá Bálint mosolyogva — a kényszer, mellyről panaszkodik kegyed, megszűnik e falakon kívül. . . — S valóban hiszi ön ezt, Bálint ? — kérde Antónia, fejét kezére hajtván; —nekem ellenben azt mondották, hogy olly szegény fiatal és tudatlan leány mint én vagyok, számos korlátozásoknak van alája vetve e világon , minden lépése, minden szava fölzaklatja az emberek gonoszságát, mindenütt vannak törvetések, kelepcék, s mindenki rászedni törekszik a tapasztalatlant, akin senki sem szánakozik aztán, ha tudatlanság vagy szerfölötti önbizalomból hibát ejt. — Ezen előadások nagyitvák , Irma, ámbár társadalmi viszonyainkban egy családtalan fiatal leány állása, igazat szólva, nagyon nehéz. . . . Azonban — téve hozzá Bálint tompa hangon — ki mondja kegyednek, drága Irma, hogy kegyed nincsen közel ahoz, miszerint mindazon előnyökkel bírjon, mellyek alapföltételeit teszik a kellemes és boldog életnek?.... Nem örömest illetnék meg idő előtt bizonyos fájdalmas húrokat. . . . De hát miért titkolnám el kegyedtől, hogy a kegyed családja nem sokára, tán néhány nap múlva — — Ne szóljon arról — szakasztá félbe őt Antónia összeborzadva — ne ébressze föl bennem ama fájdalmas emlékezeteket, ha azt akarja, hogy eszemnél maradjak! — Térjünk hát más tárgyra! — monda Bálint sóhajtva, azonban nem tudja e kegyed, kedves Irma, mikép szerez egy fiatal árva leány mint kegyed, magának utalmazót más közelebbi rokonok hiányában ? Ő például élettársnőjévé lehet egy férfinak, kit szeret. — Tudom — monda a növendék leány elpirulva — s ezen istentől megáldott Összeköttetést házasságnak nevezik. . . . . Azonban e boldogság nem az én számomra van teremtve. — Miért nem, kedves Irma? — Ugyan ki akarná a maga sorsát az enyémhez csatolni? . . . Igen jól tudom, milly nagy a különbség közöttem és más leányok között. — E gondolatok nem szivének sugallatai, Irma, kegyed mindenesetre egy beléje oltott túlságos izlékenység vagy finnyásság (delicatesse), roszulértett nézetek befolyása alatt áll. . . Kipuhatolandom, kicsoda azon kegyetlen démon vagy inkább ügyetlen tanácsadó, ki az emberi társaság viszonyait a legfeketébb színekkel rajzolja kegyednek, és szelíd, szeretetteli kedélyébe ,az ember gyűlölés magvait hintegeti. . . . Kedves Irma, mennyei elfogultlansága mellett is nem sejtette kegyed, hogy van egy férfi, ki boldognak tartaná magát, sorsát a kegyedével egyesíthetni minden viszony között, mellyekbe juthatna kegyed ?—Se férfi bizonyosan ön, Bálint — kiálta fel a leány ábrándozva. — Oh, tudom, ön képes minden feláldozásra s érettem áthágná ön minden törvényét, szabályát e zsarnok világnak. . . Én azonban nem fogadhatnék el olly áldozatot, mellyet, későbbien könnyen megbánhatna ön. — Igaz tehát! — kiálta fel Norbert kétségbeesett pillantást vetve az égre — kegyed elméjének hamis álirányt adtak, midőn föl akarák világositni elméjét. . . . Irma -+- folytatá hévvel, hozzá hajolván — én már gyermekkorában szeretem kegyedet, akkor midőn családja jótéteményekkel halmoza el engem; kegyed nem örömest hall beszédét e gyászos múltról, később azonban megérti kegyed. . . Az én hajlandóságom más idomet von, midőn olly szerencsétlen és szánakozásra méltó helyzetben találom kegyedet a Monthalmon, és ma, hol egy müveit leány minden tulajdonával minden kellemével felékesitve látom kegyedet, a nélkül hogy vele született jelleme derék ihlettségeit elvesztette volna, ma az emberi tökélynek ideálja kegyed az én szemeim előtt; s ha társnőmmé akarna lenni, életem boldogságát köszönném kegyednek. — Igaz volna az, Bálint? — A mindentudó istent hivom bizonyságul ! Antónia hirtelen fölkelő, csudálatos tűz villámlék szemeiből. Egyik kezét Bálint vállára tévé s másikkal a tájékra mutata. — Jól van, menjünk tehát — monda. — Hová, kedves Irma? — A ponthalmra, vagy ha lehetséges még ridegebb magányba. — Ismerek én hozzáférhetlen menedékhelyeket, elvezetem önt. Ott elbuvunk s boldogul élünk. Oda senki sem követendi önt, senki sem illetendi szemrehányásokkal, senki sem gerjeszthetendi szánalomra, senki megbánásra. . . . Pillanatig se késsünk, hanem induljunk ! A fiatal leány azon vad tetterőt, ama zabolátlan szilajságot fejté ki újra, mellyek ezelőtt jellemzék őt. Bálint mozdulatlanul marada. , — Szegény gyermek — monda halkan — kegyed maga,sem tudja, milly bőre szándék ez. — Hogyan, Bálint? —kérde megzavarodva leülte közben — nem olvastam a szent legendákban, mellyeket a jámbor nénék adának olvasmányul, hogy a remeték visszavonulának a pusztába, csak hogy kikerüljenek minden világi viszonyokat s egészen istennek szolgálatára áldozzák magokat. — Bálint nem igyekvék tovább is megfoghatóvá tenni szegény leánynak szándéka képtelenségét; sőt reményeit élesztgeté inkább az olly kegyetlenül megsértett teremtésnek. — Ezen elhatározás csak végső esetben volna alkalmazható, s épen nem szükség sietnünk annak végrehajtásával. — A kegyed sorsa nem sokára más fordulatot veszen : ki tudja, váljon gondolatai is nem változandnak e azáltal ? Legyen kegyednek még kevés türelme s gondolja meg, hogy futásunk mélyen megszomoritaná az olly tiszteletre méltó Norbert abbét, ki olly nagyon szeret mindkettőnket. . . . E pillanratban kegyedért, kegyed érdekeiben fáradoz ; nem volna alávalóság arra használni az ő távollétét, hogy elszakadjunk tőle ? — Tudom, mi hálával tartozom érdemes nagybátyjának és önnek — monda a leány leverten; — épen azért akarok véget vetni e sok, nagy és fájdalmas áldozatnak. — Irma! Irma! — szakasztá őt félbe Bálint hevesen — tudni akarom, ki merészelte illy fényben tüntetni föl kegyed előtt nagybátyám s az én cselekvésmódomat; itt kell lennie valakinek, a kibe bizodalmát helyhezte kegyed, kitől tanácsot kért kegyed. Mondja meg nekem , kicsoda azon személy, tudni akarom. A fiatal leány épen felelni akart a kérdésre, midőn Orsolya egyszerre ott tekmett. —■ — Kisasszony — monda keményen — lehetlen tovább várakoznom, koromsötét az éj s a vihar mindinkább közelget.......... Norbert úr alkalmasint nem fog kényszeríteni arra, hogy a fejdelemnőt értesítsem jelenlétéről; neki már régóta el kellett volna távozni a kolostorból, s elnézésem bizonyosan feddést vonand maga után. 1 958