Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-09-12 / 209. szám
Legjelmb , ünnep- s vasárnapot kivévén , mindennap délután , divatképek- s egyéb műmérsékletekkel. Szerkesztőségi leállás: hatvanh utclűi Horváth ház,második udvar,második emelet, hová a kéziratok utasítandók. Kiadó hivatal: országút , Kunewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Előfizetési díj: Postai : Egész évre 11 fr . fél évre 8 fr. 30 kr. , évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhoz küldéssel : egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr., egy hónapra 1 fr. 0 kr. Egyes szám ára egy ezüst garas. Hirdetések soronként egy ezüst krajcárért fogadtatnak el és gyorsan közöltetnek. Budapest, 2-ik év 2-dik fele. 20. Péntek, sept. 12. 1851. • Ú Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác. Divat-románc. . Regényes tyúkói mögött Elpirult leány, Lábainál térdepel Költő Sindrián. Énekelve szállt le az Ólra a kakukk S a kakukkal megjelent Bajnok Hurlikukk. Ilurlikukk a szép lovag Hős tekintetű,jigiklesővel oldalán Cinke termetü. S borzasztó haragra gyűlt: Ölni, vágni kész. Látván, hogy a kis leány Más szemébe néz. ■Jó hogy a sors még idén közbe szólhatott: Mielőtt az ártatlan Vér kiontatott. Jött pemettel az anyós A két harcsinak: S — — Hurrikukk és Sandrián Szétszaladjanak!! ! Szelestey László: Parlagi levelek a színházról. XV. Öcsém Vendel! Egyremásra hallók a panaszt, hogy a beszélő komédiának leszállóit már a becse, s csak lógósnak járja még a dudolás és bukfencezés mellett. Ezeké — ugymondának, a hatalom és dicsőség már csak azért is, mivel drágábban fizetik. Hogy is ne fizetnék drágábban — vitaták ama terebesfalű kintornások, — beszélést után útfélen hall az ember, de a fittyre tanított madár nagy ritkaság, s nem minden bokorból ugrik elő, aki cigánykereket hányni értsen. Ki rá is veti fejét, százból alig akad öt hat, hogy meg ne szakadjon az erőködésben, midőn t. i. azokat a fülrepesztő gajdolásokat, meg lábai fintorgatását próbálgatja magában. Igaz öcsém, szomorú igaz, hogy mai napság az, ki lótüdővel győzi a hejjehujját, amint előtte fújják, és ki a szerint hányja veti lábait, ágaskodik, gurul, lejt, szökik, ficánkol, hozzá egy kicsit mosolyg, szemeit forgatja, s különben jól megtermett, szemrevaló, akár párosával vigyen zsákot, kötésre tömheti ujveretű húszasokkal. Ezeké most a világ, földig borulnak előttük, mint hajdan a bálványzás korában, s elég van, ki szájától is megvonja, csak hogy közölök egyet láthasson, hallhasson, és végre megittasodván a gyönyörűségtől, még jó helyét is állja, rudasának, vagy gyeplősének egyiránt; sőt, ha kell, akár nyerge alá fogja azaa visító, vagy szökdécselő tündér imádóinak akármellyikét. Na, hogy a muzsika szép, s az emberi énekhang még szebb, a lelket egyszermásszor gyönyörködteti, s hogy ama fátyolba is csak félig takart lengedező alakok szemkápráztatók, hódítók, nem tagadom , azt is tehát természetesnek látom, hogy a könnyű életű emberek, és ama pénzes buták, kik csak testi gyönyörök után epednek, s kik a könnyen felfoghatni, az' ingerlőt, a csábítót szeretik, mert egyébhez lelkük nincs, — mondom igen természetes, ha mindennél többre böcsülik az éneket, kivált midőn valami takaros lány torkából ömlik az, és a táncot, a mellyel egy egy madárhusu sugártermet lejt, allyan t. i. ki hajlékony akár a kígyó s rugalmas, mint a legfinomabb spanyol kard, ki mosolyával örülésbe ejt, szemei keresztül lángolnak a szivén, s egy szökésével megzavarja a főt, ha ugyan ennek a tartója csak gyönge szer. Ollykor ollykor tehát, midőn tán gondolkozni sincs kedvünk, amollyan borongós időben, szinte megkívánja az ember a muzsikát, s kivált a magyar, ez elelbusuló szilaj nemzetség. Nekünk a muzsika néha olly szükséges, mint akár a levegő, mellyet bes kilehelünk, mikor t. i. fejünkben meggyűl a gond, szivünk csordultig tele és kifakadni mégsem bir, sőt megöléssel fenyeget, ha nagyitirtelen elő nem rántunk egy egy méla bús népdalt, hogy szivünk szorultán könynyitsünk ez öntudatlan dudolással. És ha lelkünk nehéz gondolatjára szót nem lelünk már, ha bánatunk a pohár mellé ültet, illyenkor mulhatlanul kell, hogy kezünk alá kerüljön egy bokor cigány, kit isten is tán azért teremte, hogy legyen, ki a magyart hegedűje rikatásával vigasztalja bujában és szóljon lelkéhez ama titkos hangon, mellyet csak ők ketten ha értenek , együtt hullatják poharaikba a könyvt, egyik, a ki huzatja, kifakadva, szilaj kedvre gyultan, a másik, ki huzza, némán, elborongva, bűbájos hangszerének hangjaiba feledkezetten. melly magyar nem ölelte meg illy pillanatban azt a barna fiút, azon szinte keleti sarjadékot, ki tán europaszerte sehol nincs úgy otthon, mint épen a magyarnál, kinek búját, örömét olly annyira ismeri, s kulcsot bír hangszerében odaférni lelkéhez, miként senki egyéb a világon. Mi volna a magyar cigány zenéje nélkül? és mi lenne a cigányból, ha magyar nincs, kinek három a táncát húzza ki világos kiviradtig? Ugye öcsém, ez esetben, illyképen te is bücsülöd a muzsikát, s rá hallod a nótát, mit a cigány előtted húz, és neki szilajodván, meg is rakod azt a kopogót, mártogatóst, csak úgy ropog, és szinte szakad rólad a verejték. Illyenkor aztán vetsz a cimbalomba, mint illik; de már azt ugye nem tennéd, hogy e mulatságért a tapasztalás bölcs beszédét, vagy szereted suttogó szavát egészen elfeledd! Vagy nem azt tartódé, hogy az aszó, melly kedvesed ajkán kiröppen, melly szive forrongását, érzelmeit olly szépen tolmácsolja, melly lelke titkos gondolatait rakja eléd, mellyel álmait rajzolja, mellyel aggodalmát, reményeit, örömét, gondjait, múltját, jövőjét, egy szóval életét festi, közli veled, nemde, hogy e szó, e beszéd szebb minden muzsikánál, s inkább az szól telkedhez, és gyönyörűségével szinte eláraszt? Sígy van, öcsém ! bizonnyal egy hiten vügy velem, hogy az élő szó, ha azzal bánni tudsz, olly hatalom emberek irányában , minő nagy az istenség. A lélek csak haloványan mutatja képét a muzsikában, mert ebben legjelebb örömét, búját jelentheti ki, de amaz ezernyi gondolatnak, melly tíz ember fejében forr, csak az élő szó lehet ha tolmácsa, valamint a száz meg százféle érzelemnek is. Avagy feleld meg nekem muzsikahanggal, mi bánt, lelkednek mi baja, hol fáj, mi nyom s miként marcangol a kín, vagy mi emel föl az égig, mi nyújt reményt, örömet vigaszt? Azt se hidd, hogy a kibeszélhetlent ömleszti eléd a zene; tán inkább azt, mit, kibeszélni nem akarunk, mert hol a nyelv megtagadja szolgálatát, ott a zenének sincs többé hatalma, csak a beszélő arca, szeme támaszthat sejtelmet a ki nem mondottak iránt is. Az tehát a dolog titka, hogy minden szónak eltaláljuk a hangját, s a szem, arc, kéz, sőt az egész test mintegy ugyanazt fejezzék ki, mit az ajk t. i. a bensőt kézzelfoghatólag állítsák szem elé. Mindezt csak a beszélő művész teheti meg, s pedig olly