Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-09-18 / 214. szám
Megjelenik , ünnep- s vasárnapot kivévén , mindennap délután, divat• képek- s egyéb műmellékletekkel. Szerkesztőségi kiállás: hatvani utcai Horváth ház,második udvar,második emelet, hová a kéziratok utasítandók. Kiadó hivatal: országút , Kunewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. • • f E 1 ő fi z e t é s i díj : Postán : Egész évre Ifi kr . fél évre 8 fr. 30 kr. , évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhoz küldéssel : egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr., egy hónapra 1 fr. ,0 kr. Egyes szám ára egy ezüst garas. Hirdetések soronként egy ezüst krajcárért fogadtatnak el és gyorsan közöltétnek. Budapest. 2-ik év 2-dik fele. 314 Csütörtök, sept. 18. 1851. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác. / 6" Ember. A teremtés örök könyvében titokként Ál ma is felírva még e szó, hogy: ember. Mint a nagy teremtés, mellyet véges észszel A halandó kétes utam nem ér el, Vagy talán . . . talán megközelítő nem mer. Ezredévek óta vándorol magában Itt e nagy világon epedő kebellel. Ingatag hajóként, de azért merészen Úszik a küzdelmek széles tengerében . S célt nem ér, — nyugalmas kikötőre nem lel. Csak egy porszemecske, de azért hatalmas A gondolkodó ész szellemerejével. Lelke szárnyain befutja a világot. S a hol eltekint csak, és a merre szállott: A természet ötét mint urát vévé fel. Ösztönében a menny s kárhozat vegyül szét . . . S bár előtte a szép s nagy kitárva áll is : Lelke vak sötétség, néha csipogó fény. Egy Cato, Pericles, Philen és Demosthén . S többször egy Heródes, Timur és Phalaris. Rabja e a sorsnak ? vagy pedig teremti A sorsot magának, mint egy Sulla. Cézár ? . . . A világteremtés óta, az idővel Áldozatként vagy mint zsarnok tűnik ő fel, Mellyre mindig átok vagy kínszenvedés vár. Eljávund é még a kor, midőn kiválik A közös szeretet tiszta napvilága . S jóltevően árad széjjel a kebelre ? A midőn felétől Káinként űzetve Nem bujdos az ember idegen világra! Lesz é még előtte egy irányadó fény ? Feltalálja é még lelke azt az utat, Min a földi nagyság templomához érhet . Vagy pedig feledve őt az égi végzet: Bűnei növekvő tengerébe fulad Szatmári Pál. Parlagi levelek a színházról. XVI. Öcsém Vendel! Húztam, halogattam ígéretem megadását, míg nem rám érett az idő, minél tovább, ha igaz szándékom a szólás, nem halaszthatom, hogy hallgassak azon haszonról,mi színészetünknek önként kínálkozik RACHEL fölléptéből. Bizonyan az a francia lány, öcsém, hogy mi játékát illeti, még az irigység sem talál abból kivetni valót; habár magam is azt mondom, ne igen majmolgassák a mieink, mert úgy járhatnának, mint ama félkegyelmű, ki okos képet akart ölteni, és még bárgyabbá lön. Ezzel se többet, se kevesebbet nem mondok, csak hogy a majmolás ízetlen, és igen igen nagy ott a nyomorúság, hol kelete van. Valamint a képiró legremekebb festeményénél mindig szebb az eleven, szép csak azért, mert az élet a legnagyobb remek , úgy a művészben is az a valódi szép, mi magából fakad, minek ő maga ad életet, a mástól kölcsönzött kép alig egyéb Kempelen hires törökénél, mellynek legfőbb hibája, mert nincs élete, veletlen, puszta gép. Hogy e fölvettnél maradjunk, a majmoló komédiás is csak ollyan: érteni látszik azt, mit más után tesz, és mégsem érti azok szemében, kik az eredetit látták. —épen akár csak a hasonlatol felhoztam Kempelen sackozója Színünk irányában. Én hiszem, hogy széles ez országban akadna, ha ugyan mindaznnyian látták volna, színésznő, ki mindazt megtenné, mit Rachel végbevitt, s pedig szakasztott úgy, mint ő maga, ideértve még, hogy e majom a lures művésznővel szemközt, hangban és egyéb testi tulajdonokban épen nem áll alább , és valljon, mit mondasz öcsém, tetszenék ő akárkinek e Rachel mása, ha t. i. már az a valaki látta őt magát, se majmokat. Bajjal hiszem, hogy tetszenék. Miért? mert tudjuk a majomról, hogy nem ő teremté azt a képet, nem ő fuvalt bele lelket, nem ő eleveníté meg, s bár magára ölté, lekéredzik róla, épen úgy mint a sátoros cigány nyakáról az a hímzett bársony palást, mellynek igaz gazdája aligha purdékat szólongat fiábul. Avagy ha Patikárus Perkó hegedűjét kezébe is kaphatná az a keserves német muzsikus, ki elelkerget bennünket néha még asztaltól is, valljon oda igéznek most már azzal a lopott jószággal, mellyből igazi gazdája olly bűbájos Hangokat csal ki — hogy a halott is megelevenül, ha még egy csepp magyar vér van ereiben. Biz azt mondom én, minél inkább igyekszik azzal a csárdással, annál messzebb riaszt bennünket az a szerencsétlen sógor, nemhogy megbűvölne, miként az igazi Patikárusék, mikor úgy jó kedvből húzzák. Jó, hogy előhoztam, épen malmomra hajtja ez a vizet. Lám, az a nemzetinek nevezett zenész hol s mit jót hall a németektől szinte eltanulja, de világért sem úgy hozza el, mint épen azok, hanem mintha csak tulajdon lelkében termettek volna meg ama hangok, annyira maga módja szerint játsza emez eltanult nótát, hogy lesz rámondjuk: ,,Ejnye, de derekasan megy, még így se hallottam ezt soha.“ Ellenben bezzeg fülszaggató az, ha ama kottás muzsikus amúgy cigányosan akarná cifrázni a magyart, mintha csak nyúzná hegedűjét, még a kutya is vonít, ha meghallja e majmolást. Illyeténképen vegyék föl a dolgot komédiásaink, akik azt a francia lányt majmolni akarnák. A majmolás, ha még olly hű is, mindig esetlen, bántja nézőjét, mivel az utánzásból rendesen hiányzik a lélek, a mi pépedig legfőbb. Tehát, e szerint, — kérdezheted, mit tanulhattak a mieink Racheltől, s ha majmolniok nem szabad, és lehetetlen is, mi haszna itt voltának ? akár csak valami német bohóc fordult volna meg nálunk, akinek hóbortossága nem fér meg természetünkkel. Az ugyan igaz öcsém, hogy az a francia lélek egészen más, a mienktől nagyban elüt, mert hát más vér , más ég az övék, és nyelvük sem atyafias a mienkkel, sőt igen is messze esnek egymástól, kivált hangzásra nézvést. Az a francia vér hamar felforr , akár a habverő tenger, míg a mienk , miként a fejedelmi Duna, csendes méltósággal foly, itt-ott akad benne egy egy örvény, zátony, de ollykor aztán messze túl is csapongom partjain. — Medrében lassú, csendes, de ha kiönt, egész vidékek sirnak pusztító nyomai alatt. , Annyit azonban tanulhattak ama híres francia lánytól, hogy nem elég embernek, főkép színésznek, puszta ösztönre bíznia magát. Nem elég a nyelvet imigy amúgy beszélniük, érteniük, mert hisz ennyivel akár el se kezdjék, maradjanak a tökénél, vagy konyhában, hol szinte csak annyit értenek a nyelvhez , mennyit dajkájoktól tanulhattak. És nálunk, öcsém, sajnos, de nincs különben, az már komédiás, ki a súgó után fönakadás nélkül beszélni tud, s kissé ireg forog a színpadon, meg aztán, ha haragudni kell csikorgatja fogait, nagyot kiált, a dühösségben megméregeti szemeit, s versenyt ordít az oroszlánnal. Nekik elég, hogy az öreg tipegjen, a fiatal szökdeljen. A banya