Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-09-19 / 215. szám

megjelenik , ünnep- s­za­­tárnapot kivévén , min­dennap délután, divat­­k­é­p­e­k- s egyéb m­ű­m­ei­le­k­­­e­t­e­k­k­e­l. Szerkesztőségi kl­á­ít­á­s: hatvani utcai Hor­váth ház,második udvar,má­sodik emelet, hová a b­ej­ára­t­o­k itaaítandók. Kiadó hivatal: or­­szágút , Kunewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők HÖLGYFUTÁR: Elő­fi­zetési díj : Postán : Egész évre 16 fr., fél évre 8 fr. 30 fr. , évne­gyedre 4 fr- 30 kr. Budapesten házhoz kül­déssel : egész évre 13 fr. ,f­él évre 7 fr., évnegyedre 4 fr., egy hónapra 1 fr. ,0 kr. Egyes szám ára egy ezüst garas. Hirdetések soronként egy ezüst krajcárért fogad­tatnak el és gyorsan közöl­tetnek. Budapest, 2-ik év 2-dik fele. 915 Péntek, sept. 19. 1851. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác.­ ­ Egy kis leányhoz. Hol vetted magad leányba ! Tán az isten jobb kezéből Szállottál a földre hozzánk Tündöklő hazád az égből ? Szellő volt é vagy sóhajtás A mellyen a földre jöttél, Vagy a szépség tengeréből Mint egy tündér fölmerültél? . . . Bölcsődnél a dal kié volt? S melly elringatott — az ének Mondd kinek zengett le ajkán, Angyal­é vagy fülmisének? Szende arcod rózsa é vagy Héra hullott szép piros vér ? Annyi lángot két szemedbe Tán a naptól kölcsönöztél ? Szived egy zengő bokor, hol Érzemény virági kelnek, S rajta jó kedv és vidámság Csalogányi énekelnek. Égből jöttél ... ott szereztél Annyi kellemet magadra, S fényes angyalok lehelték A mosolygást ajakadra. Jer ölembe szép galambom, Édes szőke kis leánykám ! Hajnal arcod s kék szemednek Csábsugárival tekints rám. Majd ha egykor a szerelem Húrja megrendül szivedbe, Édes szőke kis leánykám ! Jussak akkor én eszedbe. . . . Nyilas Samu. A vad leány. IV. (­Folytatás.) — A nélkül hogy Norbert abbét egé­szen meggyőztem volna, okaimat mégis különös ügyeimet érdemlőknek látá, midőn tehát közlém vele föltett szándékomat a Mónikáim megmászása iránt, épen nem törekvék lebeszélni engem ennek kivitelé­ről. Mi mindketten a Villareál-család nagy­lelkűségének köszönjük mindenünket, ha tehát annak egyik sarjadéka túlélte az öl­döklési ért, őt illeti minden vagyonunk, e­­gész létünk. . . . — Nos! szakítá őt fétbe Montesz é­­lénken, mintha nem fékezhetné tovább kí­váncsiságát — hiszen ön látta ma reggel a vadleányt, közel járt hozzá, beszélt vele. Csak látta ön hogy csalatkozott s hogy e teremtés nem a keresett Antónia ? — Valóban, uram — Viszonta Bálint gondolkodva — nem tudom mit tartsak a dologról, az Ördögkutyán való látogatásom minden reményemet leforrázta és épen most, midőn okaimat fejtegetem ön előtt miért gyanitám Villareal Antóniát e­iatal leány­ban , újra fölmerült bizonytalanságom. . . Nem tagadhatom azonban, hogy vizsgál­ódásaim eredménye eddigelé egyátalában kedvezőtlen vola. — Hogyan! — monda Montesz é­­lénken — az ismeretlen nőnek nincsen sem­mi külső ismertető jele, anyajegye , melly­­ről újra rá lehetne ismerni? — Ön igen helyes gondolatot juttat eszembe — viszonzá Norbert némi szünet után; — a mint a vadleány felém fordula, mintha könnyíided sebhelyet pillantottam volna meg homlokán jobb szeme fölött. — Sebhely homlokán! —kiálta Mon­tesz önkénytelenül, ő az! — E jel azonban mit sem bizonyít, uram, Antóniának gyermekkorában , leg­csekélyebb seb sem volt arculatán, legalább az én emlékezetemre. Montesz hallgató, azonban nemsoká­ra felszólaló újra szokott nyugalmával: — Nos, Norbert úr , mit szándékozik ön tenni illy körülmények között? — Nem hagyom el előbb a Monthal­­mot, mintsem második kísérletet nem tettem a valóság kipuhatolására. Magam tartozom ezen elégtétellel magamnak, hogy semmi nehézségtől vissza ne rettenjek. — Cselekedjék ön jónaklátása sze­rint; azonban saját vallomásaiból annyit megértettem , hogy e vadleány még­sem Villareal Antónia. — Valóban az önnek meggyőződése? Jól van! Azonban még illy esetben sem sajnálandom, hogy e fáradalmas utazásra vállalkozom, ha lehetséges valamit tennem az Ördögkutya szegény lakónője javára. — Gyönyörű, uram, engedje meg a­­zonban kérdésekkel terhelnie önt olly fér­­ának, kinek kora és tapasztalatai némileg feljogosítják őt arra. — Beszéljen, Montesz úr, nem épen most ajándékoztam­­ meg; önt határtalan bizodalmammal ? — Határtalanul, ám legyen , ámbár nagyon későn jó, én azonban senkit sem szeretek korholni . . . Hallgasson meg hát, fatal barátom! én egész nyíltsággal aka­rom kibeszélni magamat önnek. Ha ön a­­zon meggyőződésben való, hogy a vadleány Villareal Antónia, miért nem kéri ki ön e vizsgálkodásokra nézve egykori jóltevője testvérének közremunkálását, ki természeti gyámatyává lön az elveszett gyermeknek? Nem volt volna­­ inkább rendén ön mint be­avatkozása idegen ügyekbe, és a törvé­nyeknek megfelelőbb ? — Helyesen, kapitány úr, hanem Vil­lareal úr nem lakik e vidéken és soha sem mutatkozik itten. Igen sok idő veszett vol­na el fölkeresésében, vagy egy levélnek ke­zébe szolgáltatása közben, s végül csak bi­zonytalan gyanúkat közölhettem volna ve­le, mellyek alig ha rá birhaták vala­mt fá­radalmait az enyéimmel egyesíteni . . E­­gyébiránt, megvallva az igazat, ezen új Villareal lovag legkevesebb szeretetet és tiszteletet sem gerjeszt az emberben. Nagy­bátyám, ki testvérbátyjának gyóntatója va­la , mindig ráncba szedi homlokát, vala­hányszor róla beszél valaki. Minapában azt jegyzi meg ez ügyre nézve, hogy egy világfi csak kedvetlenséggel ereszkednék olly vizsgálódásokba, mellyeknek szeren­csés kimenetele rá nézve roppant jószág veszteségét vonná maga után , mert akkor Antónia egyetlen örökös volna. — Ön nagybátyja hebehurgyán ítél, ámbár lelkész — jegyzé meg Montesz csí­pősen; — az én nézetem szerint Villareal lovag biztos lehet az iránt, hogy jószágát nem pörlik el tőle . . Az okok, mellyeket ön felhord Villarcai kisasszony létezésére nézve, nagyon érvénytelenek, s ha azok nem volnának is, ön bizonyítványa e külö­nös kivételes esetben egyedül és magában alig volna elegendő, hogy törvényes bizo­on egy gazdag ház örökö­­nézve . . Azonban — foly­­tatá, a sötétben olly mozdulatot tévén,mint­ha föl akarna állani . . a hosszú elbeszé­lésnek rendkívül meg kellett önt eretetnie, ifju barátom, s önnek nyugalomra van szük­sége. . . Csak annyit akarok még kérdez­ni öntől, mitevő leszen ön holnap ? — Visszatérek az Ördögkutyához és fölkeresem a vad leányt. — Hogyan­­ ön azt hiszi, hogy föl­mászhat e borzasztó sziklafalakon? Tőstekül szolgálj senek létezésére

Next