Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-09-19 / 215. szám
megjelenik , ünnep- szatárnapot kivévén , mindennap délután, divatképek- s egyéb műmeileketekkel. Szerkesztőségi kláítás: hatvani utcai Horváth ház,második udvar,második emelet, hová a bejáratok itaaítandók. Kiadó hivatal: országút , Kunewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők HÖLGYFUTÁR: Előfizetési díj : Postán : Egész évre 16 fr., fél évre 8 fr. 30 fr. , évnegyedre 4 fr- 30 kr. Budapesten házhoz küldéssel : egész évre 13 fr. ,fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr., egy hónapra 1 fr. ,0 kr. Egyes szám ára egy ezüst garas. Hirdetések soronként egy ezüst krajcárért fogadtatnak el és gyorsan közöltetnek. Budapest, 2-ik év 2-dik fele. 915 Péntek, sept. 19. 1851. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác. Egy kis leányhoz. Hol vetted magad leányba ! Tán az isten jobb kezéből Szállottál a földre hozzánk Tündöklő hazád az égből ? Szellő volt é vagy sóhajtás A mellyen a földre jöttél, Vagy a szépség tengeréből Mint egy tündér fölmerültél? . . . Bölcsődnél a dal kié volt? S melly elringatott — az ének Mondd kinek zengett le ajkán, Angyalé vagy fülmisének? Szende arcod rózsa é vagy Héra hullott szép piros vér ? Annyi lángot két szemedbe Tán a naptól kölcsönöztél ? Szived egy zengő bokor, hol Érzemény virági kelnek, S rajta jó kedv és vidámság Csalogányi énekelnek. Égből jöttél ... ott szereztél Annyi kellemet magadra, S fényes angyalok lehelték A mosolygást ajakadra. Jer ölembe szép galambom, Édes szőke kis leánykám ! Hajnal arcod s kék szemednek Csábsugárival tekints rám. Majd ha egykor a szerelem Húrja megrendül szivedbe, Édes szőke kis leánykám ! Jussak akkor én eszedbe. . . . Nyilas Samu. A vad leány. IV. (Folytatás.) — A nélkül hogy Norbert abbét egészen meggyőztem volna, okaimat mégis különös ügyeimet érdemlőknek látá, midőn tehát közlém vele föltett szándékomat a Mónikáim megmászása iránt, épen nem törekvék lebeszélni engem ennek kiviteléről. Mi mindketten a Villareál-család nagylelkűségének köszönjük mindenünket, ha tehát annak egyik sarjadéka túlélte az öldöklési ért, őt illeti minden vagyonunk, egész létünk. . . . — Nos! szakítá őt fétbe Montesz élénken, mintha nem fékezhetné tovább kíváncsiságát — hiszen ön látta ma reggel a vadleányt, közel járt hozzá, beszélt vele. Csak látta ön hogy csalatkozott s hogy e teremtés nem a keresett Antónia ? — Valóban, uram — Viszonta Bálint gondolkodva — nem tudom mit tartsak a dologról, az Ördögkutyán való látogatásom minden reményemet leforrázta és épen most, midőn okaimat fejtegetem ön előtt miért gyanitám Villareal Antóniát eiatal leányban , újra fölmerült bizonytalanságom. . . Nem tagadhatom azonban, hogy vizsgálódásaim eredménye eddigelé egyátalában kedvezőtlen vola. — Hogyan! — monda Montesz élénken — az ismeretlen nőnek nincsen semmi külső ismertető jele, anyajegye , mellyről újra rá lehetne ismerni? — Ön igen helyes gondolatot juttat eszembe — viszonzá Norbert némi szünet után; — a mint a vadleány felém fordula, mintha könnyíided sebhelyet pillantottam volna meg homlokán jobb szeme fölött. — Sebhely homlokán! —kiálta Montesz önkénytelenül, ő az! — E jel azonban mit sem bizonyít, uram, Antóniának gyermekkorában , legcsekélyebb seb sem volt arculatán, legalább az én emlékezetemre. Montesz hallgató, azonban nemsokára felszólaló újra szokott nyugalmával: — Nos, Norbert úr , mit szándékozik ön tenni illy körülmények között? — Nem hagyom el előbb a Monthalmot, mintsem második kísérletet nem tettem a valóság kipuhatolására. Magam tartozom ezen elégtétellel magamnak, hogy semmi nehézségtől vissza ne rettenjek. — Cselekedjék ön jónaklátása szerint; azonban saját vallomásaiból annyit megértettem , hogy e vadleány mégsem Villareal Antónia. — Valóban az önnek meggyőződése? Jól van! Azonban még illy esetben sem sajnálandom, hogy e fáradalmas utazásra vállalkozom, ha lehetséges valamit tennem az Ördögkutya szegény lakónője javára. — Gyönyörű, uram, engedje meg azonban kérdésekkel terhelnie önt olly férának, kinek kora és tapasztalatai némileg feljogosítják őt arra. — Beszéljen, Montesz úr, nem épen most ajándékoztam meg; önt határtalan bizodalmammal ? — Határtalanul, ám legyen , ámbár nagyon későn jó, én azonban senkit sem szeretek korholni . . . Hallgasson meg hát, fatal barátom! én egész nyíltsággal akarom kibeszélni magamat önnek. Ha ön azon meggyőződésben való, hogy a vadleány Villareal Antónia, miért nem kéri ki ön e vizsgálkodásokra nézve egykori jóltevője testvérének közremunkálását, ki természeti gyámatyává lön az elveszett gyermeknek? Nem volt volna inkább rendén ön mint beavatkozása idegen ügyekbe, és a törvényeknek megfelelőbb ? — Helyesen, kapitány úr, hanem Villareal úr nem lakik e vidéken és soha sem mutatkozik itten. Igen sok idő veszett volna el fölkeresésében, vagy egy levélnek kezébe szolgáltatása közben, s végül csak bizonytalan gyanúkat közölhettem volna vele, mellyek alig ha rá birhaták valamt fáradalmait az enyéimmel egyesíteni . . Egyébiránt, megvallva az igazat, ezen új Villareal lovag legkevesebb szeretetet és tiszteletet sem gerjeszt az emberben. Nagybátyám, ki testvérbátyjának gyóntatója vala , mindig ráncba szedi homlokát, valahányszor róla beszél valaki. Minapában azt jegyzi meg ez ügyre nézve, hogy egy világfi csak kedvetlenséggel ereszkednék olly vizsgálódásokba, mellyeknek szerencsés kimenetele rá nézve roppant jószág veszteségét vonná maga után , mert akkor Antónia egyetlen örökös volna. — Ön nagybátyja hebehurgyán ítél, ámbár lelkész — jegyzé meg Montesz csípősen; — az én nézetem szerint Villareal lovag biztos lehet az iránt, hogy jószágát nem pörlik el tőle . . Az okok, mellyeket ön felhord Villarcai kisasszony létezésére nézve, nagyon érvénytelenek, s ha azok nem volnának is, ön bizonyítványa e különös kivételes esetben egyedül és magában alig volna elegendő, hogy törvényes bizoon egy gazdag ház örökönézve . . Azonban — folytatá, a sötétben olly mozdulatot tévén,mintha föl akarna állani . . a hosszú elbeszélésnek rendkívül meg kellett önt eretetnie, ifju barátom, s önnek nyugalomra van szüksége. . . Csak annyit akarok még kérdezni öntől, mitevő leszen ön holnap ? — Visszatérek az Ördögkutyához és fölkeresem a vad leányt. — Hogyan ön azt hiszi, hogy fölmászhat e borzasztó sziklafalakon? Tőstekül szolgálj senek létezésére