Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-10-10 / 233. szám
megjelenik , ünnep- s vasárnapot kivévőn , mindennap délután , divatképek- s egyéb műmérsékletekkel. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horváth ház,második udvar,második emelet, hová a kéziratok utasítandók. Kiadó hivatal: országút , Kunewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. HÖLGYFUTÁR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác. Budapest. 2-ik év 2-dik fele. 233 Péntek, oct. 10. 1851. Előfizetési díj. Postán : Egész évre 16 fr., fél évre 8 fr. 30 kr. , évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhoz küldéssel : egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr., egy hónapra 1 fr. ,0 kr. Egyes szám ára egy ezüst garas. Hirdetések soronként egy ezüst krajcárért fogadtatnak el és gyorsan töröltetnek. Úti emlékek. (Folytatás.) m. :Látni onnan város és rét Mint terül el a vidéken. Olly mosolygó szinözönnel. Mintha festve volna képen. Garay. Hazánk dunántúli kerületének éjszaknyugoti szélén, hol az ország bájos határai a sebes rohanni Lajtha folyam kristály hullámú medrébe temetkezik, félhold idomban emelkedik a tájnak koronája, a mindennemű vadakkal dús, s legszebb sűrűkkel gyönyörködtető hasonnevű lajthai hegylánc. Ezen néhol vadregényes, néhol tágas völgyeket képező hegysor legkiesebb pontja a többi halmok s hegyeken jóval fölemelkedő ,,bükk-gömb“ nevű csúcs, melly tekéded idomú domborán nőtt terebélylükkestől látszik nevét kölcsönözni. A völgyekben elmélyedve járó utas agyán önkénytelenül azon hasonlitási eszme cikázott miként illyen lehete azon patriarchális élet, mellyet őseink Döntőország terein, szétszórt tanyáikban gyakorlának... és ha a zöldes hegyoldalon jobbról balról épült viskókat, őrkarámokat, a kövér legelőn lépdelő csira nyájat, s hegyormokon kapaszkodva kérődző egyes kecskéket látja, ezen eszme lelkében megfogamzik, s a múlt idők boldog szokásai bölcsőjében ringatja őt a teremtő képzelet. Felérve a csúcsra, merengését a mélázó vándornak, a legdíszesb vidék ezer szépsége oszlatja el. A szomszéd Osztrákhonnak füstölgő gyárai, s falvainak tömötten fekvő fehérlete majd egy mély sóhajt csal ki a néző kebléből, majd ismét a reménynek gyógynedűje látszik a honninak szive sérvét behegeszteni, s délnek tekintve reményhajnal pirlik örömfestette arcvonalain, szemét legeltetve a világhírű ruszti bortermő hegyek,a gazdag Rábaköz sima rónája, s a hajdús Fertő ezüst fodra hulláminak csillámzó tükrén. Magas havasok hófedte sziklalánca, a messze setétlő pozsoni hegyek hosszúra nyúló sorai, s a mennybolt kéklő szalaga folyván körül a tájat, képezik a láthatárt, mellynek belső körében a legregényesb vadászberkek, fasorok, kies ligetben fekvő erdészlakok, s magas fenyvesek között pompázó kéjkastélyok ékitik a nagyszerű kertet, mellyet a természet isteni műve, s emberi kezek százados munkája édenné alkotá. Minden egyes tárgy foglaltatja a nézőt, öröm s kedv fogván körül sziveinket, figyelmünk lebilincseztetvén azok változatossága által. Közelebbről szemlélve a tájat, szemeink csekély távolra alattunk elnyúló azon város tornyain s magasabb épületein akadnak meg, mellyből reggel indulunk ki. Utitársamtól figyelmeztetve, feltűnt a távolról fekvő szarvkői — Hornstein — várrom, melly alig látható alapkövezete felett pusztult oszlopként álló egyenes sarkfal idomban vala látható; továbbá Sárfenék - - Scharlenegg. Ennek e koráig épen fentartott falait az előttünk emelkedő hegyek miatt kivenni nem lehete. A Lajtha-hegylánc déli szélén ritka erdőtől átövezett halmon csekély kőrakások valának szemlélhetők, rajtok a buján szétágzó tövis-macsonya, vadperje, s a hütékzöld viritának. Ezek voltak törzsfalai a hajdan itt állott Acélvárnak — Stahlburg. A halmot, mellyen ez épület volt ,flurgstahlberg* nevezet alatt ismerik e vidék német ajkú lakosai. Hány levente tetemit fedik e düledékek, mellyeknek egykor a világ négy részére büszkén tekintő tornyain viharral dacoló zászlók lobogtak ? ! Hol vannak a hősök, kiknek edzett karjain megtörő a vakmerő támadónak éltét, s hatalmas vasok súlyától a halál is reszketett ?! Ok, kik megrettenték az erőst,mint gyáva portömeg szunyadnak a romok alatt együtt azokkal, kik elsők ralták le alapköveit- e rettentő sasok hatalmas fészkének, s a tavaszi zöld repkény lombozatán kúszó állatok alázzák meg az emberi erő s feszült fáradalom elpusztult müveit! .... Sokáig tartó utunk alatt elfáradva leven, pihenni a természet kínálta mesterkéltetén gyepre ülénk, és az illatozó pázsiton — higyük el — sokkal kényelmesben nyugodtunk, mint holmi sikamlós padozatú szagos, termelt ruganyos fauteuiljein. Ő mi gyönyör a szabad természet rabja lenni! Beleszokva ekép helyzetünkbe, a három várrom történetét tudakolom vezetőmtől, ki — nem késve vágyamat kielégíteni, — érdeklő beszédét megkezdé. Miklósi Móric. (Vége köv.) A vad leány. XI. (Folytatás.) — Az nagyon egyszerű dolog, abbé az. . . Én legkevésbé sem kételkedem benne, hogy e hajadon az én Ferdinand bátyám leánya és örököse. . . Az én egyéni meggyőződésem azonban nem elegendő az őt illető rang és vagyon előnyeinek részére való biztosításaira; neki nyilvános okirat által törvényesen kell elismertetnie, s ez okból két böcsületes egyénnek, kik baráti viszonyban állának egykor a családdal, kell aláírniok a hiteles nyilatkozatot, bizonyítványt az érdeklett személy ugyanazonságáról. Mindazok között, kik valaha jártasak voltak a Rómaiházba, ön, lelkész úr, s Bálint úr egyedül azok, kiknek tanúságtételök nagy fontossággal bírhat. Reméllem tehát, önök nem fognak vonakodni ezen ildomosság teljesítésétől. A lelkész hallgató. — Mit csináljunk, kedves bátyám? — kezde Bálint. — A dolog semmi esetre sem lehetséges — viszonzá a lelkész szilárd hangon; ennek makacssága , Villareál úr , minden esetre dicséretes, még pedig annál inkább mint hogy önzetlennek látszik az lenni. . . Minthogy azonban a tények nincsenek eléggé bebizonyítva, azt összeférhetlennek találnám lelkiösmeretemmel. . . — Helyesen , helyesen, bátyám — monda a fiatal ember hévvel — s tegye még hozzá, hogy Villareál urámizni hagyja magát, ha maga nem csalatkozik; mondja meg neki, hogy az, akiről gyanítja, nem Villareál Antónia, hogy az igazi, valódi Antónia. . . — Már megint a régi nóta — monda .Montesz neheztelő váll vonítással; — már volt szerencsém tapasztalni, milly makacsul ragaszkodik Norbert Bálint úr a maga nézeteihez. . . Én azonban olly nagy becset tulajdonítok az említett formalitásnak, hogy az első szabadkozástól legkevésbbé sem riadok vissza. Mint szerető rokonnak fáj, mint gyámatyát pedig sért, hogy unokahugomnak nem adhatom át törvényutján édes atyja nevét, a világban őt illető állását nem jelölhetem ki neki, s én minden áron véget szeretnék vetnie mind reám, mind reá nézve kínos állapotnak. — Ezek olly érzelmek,— monda Bálint némi biskomolysággal — mellyeket