Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-10-20 / 241. szám
Megjelenik , ünnep- a vasárnapot kivévén , mindennap délután, divatképek- s egyéb műmersékletekkel. Szerkesztőségi azállás: hatvani utcai Horváth bál,második udvar,második emelet, hová a kéziratok utasítandók. Kiadó hivatal: országút , Kunewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. HÖLGYFUTÁR: Budapest. 2-ik év 2-dik fele. 241 Előfizetési díj: Postán : Egész évre 16 fr., fél évre 8 fr. 30 kr., évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr., egy hónapra 1 fr. 10 kr. Egyes számára egy ezüst garas. Hirdetések soronként egy ezüst krajcárért fogadtatnak el és gyorsan közöltetnek. Hétfő, oct. 20. 1851. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác. Ne légy nekem. . . . Ne légy nekem rejtélyek éjjele! Le játszi csillag fénye ! A csillag fénye szép, de nem meleg, S hideg sugár mit érne ? Drágább szerelmem mint a csillagok Ezüstje, sokkal drágább. Szerelmemet csak tiszta aranyért, Égő napért adnám át. Nap kell nekem Aranyos napsugár Legyen lelked, szerelmed! Mellyből szivembe nyiltan száll az üdv, S mellynél bám is felenged. Sötét az én fájdalmam özöne, Tudod, miért kesergek! . . . Ezt kell meginnod . . . s felszáradt helyén Örök tavaszt teremtned. Majd leszek én te helyetted az éj ! Szerelem éjszakája, Mellyben az elfáradt nap boldogan Nyugalmát feltalálja. De ám átlátszd csendes td se légy, Mit olly egyszerre látni: Hogy csak partjánál kell megállanunk, S felfedve vannak baji... Hanem légy tiszta csergedő patak Mindig uj s uj habokkal, Kit, mély forrásával, koszorúba Ezer virág nem foglal! . . . Z aár. A vad leány. XV. (Folytatás.) — Hogyan lehetséges ő ? — Igen, Bálint, ne kárhoztasson, mert az érzelem erősebb nálamnál. Ha a hegyeken kötetlen életemre visszaemlékezem, ha rá gondolok az Ördögkutyán levő barlangomra, fenyvesemre, a napfényben ragyogó jegesekre, ha vad életem mindezen barátságos képei megjelennek lelkem szemeim előtt, akkor szivem elkeseredik és sírnom kell . . sírnom, mint most, hol nem bírom tartóztatni könyeimet. S valóban forró könyük csergedének a szegény leány szemeiből. — Oh mindjárt gondoltam — monda Bálint sóhajtva. — De hát meggondolá é kegyed egyszersmind, hogy kegyednek ezen vágyódása, előbbi életmódja után gonosz hálátlanság mind azon barátjai iránt, de különösen irántam ? — Nem vagyok hálátlan, ön iránt Bálint, azt ne mondja mert nem igaz; isten a bizonyságom, hogy nem igy van a dolog. — S mégis fájlalja kegyed, hogy megismerkedett velem? — Oh nem! nem önt, hanem hogy megismertem a világot, mellynek újra viszszaadott ön, e világot, mellynek szokásai, nézetei és törvényei minden lépten nyomon sértenek. Menynyivel boldogabbnak érzem magamat ott fenn a hegyek rengeteg vadonában ! Teletszaka mohágyomon fekvém barlangomban és dacolok az ádáz viharral. Nyaranta bogyókat, epret, áfonyát és vad szilvát szedék a bokrokról és csalitokról és lebukám az erdei folyam fenekére vidám pisztrángokat fogandó. Tavaszkor a madarak zengedezését hallgatom , mellyek a cserfákon és veresfenyőkön énekelgetének. Minden évszaknak különös örömei s élvezetei voltak rám nézve. . . Ha a pillanat vagy nappal szükségeit kielégitem, szabad velék mint a szép zergék , mellyek közöttem ugrándozának a gyöpön s jelenlétem miatt nem zavarganak. Örültem a kék égnek, frisség, s virágok illatának, szóval az ég és föld minden szépségének. Bálint legmélyebb érzelem kifejezésével hallgató beszédét. — Drága Irma — monda megindulva — mint látom, kegyed nem tudja belé érezni magát azon emberi társaságba, mellyben ezután élnie kell, minthogy folyvást előbbi siralmas életmódja után sóvárog! Ugyan gondolkodjék csak kissé kegyed, kérem. . . Hát nem veszi kegyed tekintetbe, hogy embertársait nem ismeré s azok viszont nem ismerték kegyedet, hogy senkisem szereté kegyedet s kegyed ellenben az egész világot gyülölé, hogy istenében sem vala hiedelme kegyednek többé ? — Én nem gyülölöm felelebarátimat Bálint, ámbár iszonyú rémületet gerjesztettek bennem; sőt kimondhatlan gyönyört találok felebarátim látásában, mihelyt saját veszélyem nélkül tehetem azt. . . . Egy nap a Monthalm tövében fekvő faluba járulék. Egy bokorba rejtve egy kis gyermeket pillanték meg, ki egyesegyedül játszadozék a házajtó előtt. Nevetek, sirékrejtekemben, örömest járultam volna közelebb a szép gyermekhez , őt megilletendő és szavát hallandó, azonban legyőzhetlen félénkségem visszatartóztata. Egy szomszéd gyümölcsösben szép körtvét szakitok; a nélkül hogy mutatkoztam volna, a körtvét oda dobám a kisdednek. Ő csodálkozva tekinte köröskörül, föl véve a gyümölcsöt s azt szájához tartá egy pillantást vetve az ég felé — alkalmasint hogy megköszönje neki az ajándékot. Örömöm most nem ismerő határt: tapsolok és különös kiáltást ütök. A gyermek ettől megijedvén, bemene a szobába s nem láthatom többé. . . Szomorúan lopódzkodom barlangomba és keservesen zokogok, mert nem látom többé a kedves kisdedet. Bálint nem meré félbe szakasztani e gyermekdedi emlékezéseket. Antónia pillanatig mély gondolatokban merenge. — Továbbá avval vádol ön hogy nem ismertem az égnek jó urát — folytató; — ebben épen nincs igaza önnek. . . . Nem tudom ugyan nevét, s nem tudok úgy imádkozni hozzá, mint e kolostor jámbor nénét, ő azonban kinyilatkoztatta magát szivemnek s én szeretem őt, a nélkül hogy valóságát megmagyarázhatom vala magamnak. Minden szenvedésem, minden gyötrődésemben hozzá könyörgök, a nélkül hogy nevén szólítanám ; hozzá intézem kényeimet, ha indokolatlanul siránkozom, mosolyomat, ha lelkem örömmel tölté el; e mosoly, e könyök hálaáldozatom, imáim valónak. Sokáig szokásom volt, keresztet vetnem bizonyos órákban. E szokás lassanként más jellemet ölte, és öntudatlan, gépszerű mozgássá lön. Valahányszor azonban a természet látása csodálatra ragadó, vagy mihelyt a veszély közelléte megriaszta, szükségét érzem magamban annak, hogy összeköttetésbe lépjek a legfőbb valóval és keresztet vetek magamra, az égre függesztvén szemeimet. E beszélgetés közben mind inkább sötétedek. Néhány távoli villám világitá meg a fekete gőzöket, mellyek a földre nehezedének. Az apáca a két fiatal emberhez járula. — Kisasszony — monda édeskés hangon — már sötét van s a fejdelemnő megpirongatna bennünket, ha még tovább akarna mulatni kegyed a kertben. . . Azonban — téve hozzá Bálinthoz fordulva — szent hajlékunk szabályai nem engedik meg, hogy naplemente után valamelly idegen itt időzzön. — Oh! csak egy pillanatot még, Orsolya néne — viszonta Bálint könyörgő