Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-02-21 / 42. szám

a vendégfogadó kapujában megszűnt, le el­riadt álmából, melly úgyis csak félig volt álom, félig pedig valódi gondolatainak to­vább fűzése. Gyorsan öltözködni kezdett. Egy pillanat alatt készen volt és a szobának ajtaját fölnyitván, szétnézett a sötét­­folyo­són, ha nem látja ő valahonnan Halványi a­­lakját előtűnni. A lépcsőkön köhécselést és nehéz lép­teket hallott. Mintha csak valami bűvörő által tartóztatott volna vissza, az ajtó kü­szöbénél mozdulatlanul megállott. — Igen nagyságod, egy nő s egy férfi jöttek ide éjfélkor. A férfiú azonnal tovább utazott, de a nő még mindig itt van a 6-ik szám alatt — hangzott az ismert szolga aj­­kiról. Eleonora kisasszonynak semmi kétsé­ge sem lehetett többé, hogy őt érte a szol­ga. Midőn meghallotta, hogy a férfiú azon­nal tovább utazott, mintha csak egy szúrást erezett volna szivén, hátra hanyatlott s a falhoz kellett támaszkodnia, hogy el ne es­sék. — Ez alatt Váry Pál e nagysága, mert ő hozzá intézé a szolga szavait, felérkezett. Midőn a gyertya világánál, mellyet a szol­ga előtt vitt Eleonora kisasszonyt a falhoz támaszkodva meglátó , indulattól hullámzó kebellel egyenesen ahhoz megy, előtte rög­tön megáll, tetőtől talpig megméri, kezeit pedig görcsösen ökölbe szorítja, aztán gon­dolkodik, hihető arról, hogy Eleonora kis­asszonyt a lépcsőkön dobja­­ le, vagy csak amúgy verje el, annak rendje módja szerint. Végre is annyi előkészület után haragjának ezen szavakban nyit utat. — Ugye hin­tó kellett, s belőlem a­­kartál ahhoz lovat csinálni, mit ? Eleonora kisasszony megsemmisülten állott bátyja előtt és könyezett. — Engem lóvá tenni, lóvá tenni ön­magát ! most húzhatjuk szépen a hintót. Az a gazember elhagyott, megcsalt tégedet, el­vitte pénzedet. Mert annak csak pénz kel­lett. De csak kerüljön még valaha szemeim elé, összeaprítom mint . . mint . .. No mint mit? nem tudsz segíteni? kiálta aztán meg húgát. — Mint a répát — mondógépileg E­­leonora kisasszony még mindig zokogva. — Mint a répát, igen mint a répát. Azt szeretem, hogy kisegítettél, mert én el szeretem beszédemet végezni. Csak ne ker­gettem volna hiába egy más kocsit, már ré­gen utolértelek volna benneteket, s akkor jaj lett volna neki. — Szólott e nagysága, Eleonora kisasszonyt szobájába unszolva s a divánon helyet foglalva. — Gondold el csak húgom, egy állomást értem már el, és semmi nyom. Talán a levegőbe szálltatok, gondolom, s azért tüntetetek el szemeim elöl. Mindenkit, ki csak elémbe jött, meg­kérdeztem, nem láttak e egy szánt, vagy kocsit, mellyen két személy, egy nős férfiú volt. Nem, feleltek a megkérdezettek. Egy vámost is megkérdeztem, ki ajtajában lesé a vámköteleseket, ha nem ment­­ el arra egy kocsi meg szán. Ment bizony! Ollyant még gondolni is, hogy erre kocsi vagy szán nem ment felett a vámos gorombán, — mer­t tudd meg édesem, hogy a vámosok többnyire gorombák. De egy kocsi, vagy szán, mellyen egy illyen nő, meg ollyan férfi ült ? — Akár száz is — felelt a vámos még gorombább hangon. E pillanatban a­­zonban egy szán vágtat el mellettem sebe­sen. A szánon egy nő s egy férfiú volt. — Hajts utánok kocsis! kiáltok én. A szán se­besebben vágtat, utána vágtatok én is. E­zek lesznek azok, kiket én keresek, mert máskép mért sietnének előttem olly igen? gondolom, és ,,Sebesebben“ kiáltok kocsi­somra. Előttem a szánban sikoltanak. Az én lovaim még sebesebben futnak. A szán e­­lőttem az országútról egy mellékútra tér, én is betérek arra nyomban utánok. Végre a szán előttem egy nyárfához ütődik és feldől. Én megállitatom lovaimat, leszállok, oda megyek a szánhoz, hogy diadalmam felett örüljek. — Hát öcsém uram versenyt fut­tatott ? Kérdem a férfit, ki nem volt egyéb mint Térey orvos barátunk fiatal nejével együtt. — Nem, felelt­e, hanem a lovak el­ragadtak. — De nincsen baja ? — Nejének sincsen? — Annak sincs. Adja isten, hogy minden bukás után illy könnyű lehessen a föltámadás. Kezet szök­ték aztán, s felül­vén nagy sietséggel szánomba, visszafor­dultam az országutra. Most igy vagyok. No csakhogy meg vagy. Manó vigye azt a háromezer forintot. Tapasztalásnak ugyan egy kissé sok, de ha olcsóbban nem lehetett hozzája jutni . . (Folyt. köv.) A megszüntetett dram­abiráló választ­­ro­mány Alig van hazánkban akár egyes em­ber, akár egész testület, mellynek működé­se annyi rágalomnak, félszeg, vagy résza­­karatu felfogásból eredt gyanúsításnak, stb. volt volna kitéve, mint a színházunknál fönállott, de legközelebb eltörlött dráma­­biráló választmány. — Üres keblű és fejű újdondászok, titkos és ismert, de megbukott drámaírók, készület nélküli kritikaszterek — az irodalmi kapacitásnak ezen Falstaff­­hada — önté folytonosan epéjét ezen vá­lasztmány ellen , a nélkül hogy tudnák : miért? —anélkül hogy meggondolnák: milly alapon? s a nélkül hogy számolni tudtak volna maguknak és a világnak a megrovások igazságáról és helyességéről. Mindaddig, míg ezen választmány fönállott, a tagok hallgatással tűrték a mél­tatlan megrovásokat. Sőt eltörlése után sem szólalt föl — tudtomra — senki, ki an­nak — mondhatni — megtámadt becsü­letét védelmezte volna. A többiekkel együtt hallgattam én is, ki pedig —­ mint ezen bi­zottmány egykori jegyzőé — talán gyakran elnémíthattam volna, az itt ott emelkedő hangokat. Legközelebb azonban a Hölgy­futár I. évi 31 számában Canyuga ar ol­lyan — parányi ugyan — de talán némel­­lyek előtt fontosaknak és igazaknak látszó dolgokat mond el a választmányról hogy kénytelen vagyok — egyszer mindenkorra — ezen különben letűnt ügyet felelevení­teni s azokat, kik fölvilágosíthatok, némileg fölvilágositani. Két, merőben ellenkező váddal lép­­­­tek föl rég időtől fogva a választmány el­len. Ha t. i. valamelly gyenge darab olly szerzőtől, ki némelly journalistákkal bará­ti vagy egyéb viszonyban állott, visszavet­­teték, tüstént neki estek a választmánynak hogy az nem pártolja a fejlő tehetségeket, hogy csak saját tagjainak vagy ezek isme­rőinek darabjait fogadja el, hogy e szerint károsan nyomja az irodalmat. Ha pedig va­lamelly fejlő tehetségnek nem tökéletes de minden esetre figyelmet érdemlő műve színpadra ajánltatott s ez talán ott nem nyert koszorút, ismét kígyót békát kiáltot­tak ránk, mondván hogy minden silánysá­got elfogadunk s annálfogva rontjuk drá­mairodalmunk és színházunk hitelét. E két ellenkező vád természetesen a régi barbár világ szerencsétlen boszorkány próbájára emlékeztet ugyan, azonban hagyján ! A választmánynak volt ereje, megvetve az éretlen, vagy aljas rágalma­kat, tántorithatlanul tovább haladni a ki­tűzött után. Hogy cimboraság, pajtássági érdek s ismeretlenek nem méltánylása a választmánynál nem létezett, bizonyítják az elfogadott darabok szerzőinek addig is­meretlen nevei. Ez kiáltó tény, ehhez több szószaporitás nem kell. — Hogy az elfo­gadott darabok közöl többen megbuktak, erre nézve egy kissé bővebben kell kiter­jeszkedni. Legelőbb is e tekintetben tisztában kell lennünk a drámabíráló választmány eszméjével, melly nem csak az eltörlöttre, hanem az újon alakítottra nézve is állni fog. Mit kellett a választmánynak tennie ? mi volt hatás­köre ? — nem egyéb , mint kiválogatni a beadott darabok tömegéből azokat, mellyek — véleménye szerint — színpadra hozhatók. Ő tehát csupán a­j­á­n­­lotta előadásra a darabot. Ha a vá­lasztmány azt tulajdonította volna magának hogy ő kétségtelenül jól áll az ajánlott darab szinpadi sikeréről, akkor olly tudományt, olly ügyességet tulajdonitott volna magának, mellyért csak kinevettetést érdemelhetett. Mert mondanom sem kell, hogy nem ter­mett még meg azon ember, s emberekből ál­ló testület sem , s nem is fog létezni soha , ki csalhatlan lenne azon sikerre nézve, melly valamelly darab adatását a színpa­don követni fogja. Sem író sem színész , sem önmaga a drámaszerző nem tudhatja ezt, mert ez sok körülményektől függ s mindenkor kétséges, főleg nálunk, t. i. a magyar közönségnél. A magyar közönség ugyanis — azon­kívül hogy a legkülönnemű­bb elemekből áll — fölöttébb szeszélyes és elkényezte­tett. Külföldi, magasra hágott irodalmak­nak legválogatottabb elmeművei hozatnak színpadunkra, azon színpadra, melly előtt nézőkül, írókon és mágnásokon kezdve , le egész a faluról jött bundás atyafiig, minden nemű és sorsú , képzettségű, miveltségü , egyének állnak és ülnek. És még­is ezen külföldi remekek közöl hány nem bukik meg színpadunkon azok közöl, mellyek pe­dig külföldön elfogadtattak, tetszettek sőt bámultattak ? Midőn tehát ezen körülmény egyfelől bizodalomra ébreszt drámairodal­munk iránt, más részről ezen finnyásság csüggeszti a komolyan gondolkozót, azon­ban végre is a színpadi előadásra bírálónak igényeit nem az említett fejlett külföldi i­­rodalmak nagyszerű műveihez, hanem gyer­­mekliteraturánk állásához kell alkalmaznia, a lármás journalistákat pedig meggyőzheti a felől hogy egy két sikeretlen kísérletért nem kell a választmányra rágalmazó tehet­ségük egész tárházat kimeríteni. Áttérve Canyuga úr legközelebbi vádjaira, ő azzal akarja bebizonyítani a volt választmány életre valótlanságát, mert, úgy­mond, az a Gazdag nő című vígjátékát az első visszavettetés után másodszori be­adás alkalmával csakugyan elfogadá a vá­lasztmány, ellenben Adó című darabját ismét a próbatét után is visszavetette. Meg­vallom hogy én ugyan csodálkozom az olly i­ón , ki azért is boszankodik , ha darabja elfogadtatik, azért is, ha nem , — azonban minthogy ezen csodálkozás könnyen sop- 166

Next