Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-02-21 / 42. szám
a vendégfogadó kapujában megszűnt, le elriadt álmából, melly úgyis csak félig volt álom, félig pedig valódi gondolatainak tovább fűzése. Gyorsan öltözködni kezdett. Egy pillanat alatt készen volt és a szobának ajtaját fölnyitván, szétnézett a sötétfolyosón, ha nem látja ő valahonnan Halványi alakját előtűnni. A lépcsőkön köhécselést és nehéz lépteket hallott. Mintha csak valami bűvörő által tartóztatott volna vissza, az ajtó küszöbénél mozdulatlanul megállott. — Igen nagyságod, egy nő s egy férfi jöttek ide éjfélkor. A férfiú azonnal tovább utazott, de a nő még mindig itt van a 6-ik szám alatt — hangzott az ismert szolga ajkiról. Eleonora kisasszonynak semmi kétsége sem lehetett többé, hogy őt érte a szolga. Midőn meghallotta, hogy a férfiú azonnal tovább utazott, mintha csak egy szúrást erezett volna szivén, hátra hanyatlott s a falhoz kellett támaszkodnia, hogy el ne essék. — Ez alatt Váry Pál e nagysága, mert ő hozzá intézé a szolga szavait, felérkezett. Midőn a gyertya világánál, mellyet a szolga előtt vitt Eleonora kisasszonyt a falhoz támaszkodva meglátó , indulattól hullámzó kebellel egyenesen ahhoz megy, előtte rögtön megáll, tetőtől talpig megméri, kezeit pedig görcsösen ökölbe szorítja, aztán gondolkodik, hihető arról, hogy Eleonora kisasszonyt a lépcsőkön dobja le, vagy csak amúgy verje el, annak rendje módja szerint. Végre is annyi előkészület után haragjának ezen szavakban nyit utat. — Ugye hintó kellett, s belőlem akartál ahhoz lovat csinálni, mit ? Eleonora kisasszony megsemmisülten állott bátyja előtt és könyezett. — Engem lóvá tenni, lóvá tenni önmagát ! most húzhatjuk szépen a hintót. Az a gazember elhagyott, megcsalt tégedet, elvitte pénzedet. Mert annak csak pénz kellett. De csak kerüljön még valaha szemeim elé, összeaprítom mint . . mint . .. No mint mit? nem tudsz segíteni? kiálta aztán meg húgát. — Mint a répát — mondógépileg Eleonora kisasszony még mindig zokogva. — Mint a répát, igen mint a répát. Azt szeretem, hogy kisegítettél, mert én el szeretem beszédemet végezni. Csak ne kergettem volna hiába egy más kocsit, már régen utolértelek volna benneteket, s akkor jaj lett volna neki. — Szólott e nagysága, Eleonora kisasszonyt szobájába unszolva s a divánon helyet foglalva. — Gondold el csak húgom, egy állomást értem már el, és semmi nyom. Talán a levegőbe szálltatok, gondolom, s azért tüntetetek el szemeim elöl. Mindenkit, ki csak elémbe jött, megkérdeztem, nem láttak e egy szánt, vagy kocsit, mellyen két személy, egy nős férfiú volt. Nem, feleltek a megkérdezettek. Egy vámost is megkérdeztem, ki ajtajában lesé a vámköteleseket, ha nem ment el arra egy kocsi meg szán. Ment bizony! Ollyant még gondolni is, hogy erre kocsi vagy szán nem ment felett a vámos gorombán, — mert tudd meg édesem, hogy a vámosok többnyire gorombák. De egy kocsi, vagy szán, mellyen egy illyen nő, meg ollyan férfi ült ? — Akár száz is — felelt a vámos még gorombább hangon. E pillanatban azonban egy szán vágtat el mellettem sebesen. A szánon egy nő s egy férfiú volt. — Hajts utánok kocsis! kiáltok én. A szán sebesebben vágtat, utána vágtatok én is. Ezek lesznek azok, kiket én keresek, mert máskép mért sietnének előttem olly igen? gondolom, és ,,Sebesebben“ kiáltok kocsisomra. Előttem a szánban sikoltanak. Az én lovaim még sebesebben futnak. A szán előttem az országútról egy mellékútra tér, én is betérek arra nyomban utánok. Végre a szán előttem egy nyárfához ütődik és feldől. Én megállitatom lovaimat, leszállok, oda megyek a szánhoz, hogy diadalmam felett örüljek. — Hát öcsém uram versenyt futtatott ? Kérdem a férfit, ki nem volt egyéb mint Térey orvos barátunk fiatal nejével együtt. — Nem, felelte, hanem a lovak elragadtak. — De nincsen baja ? — Nejének sincsen? — Annak sincs. Adja isten, hogy minden bukás után illy könnyű lehessen a föltámadás. Kezet szökték aztán, s felülvén nagy sietséggel szánomba, visszafordultam az országutra. Most igy vagyok. No csakhogy meg vagy. Manó vigye azt a háromezer forintot. Tapasztalásnak ugyan egy kissé sok, de ha olcsóbban nem lehetett hozzája jutni . . (Folyt. köv.) A megszüntetett dramabiráló választromány Alig van hazánkban akár egyes ember, akár egész testület, mellynek működése annyi rágalomnak, félszeg, vagy részakaratu felfogásból eredt gyanúsításnak, stb. volt volna kitéve, mint a színházunknál fönállott, de legközelebb eltörlött drámabiráló választmány. — Üres keblű és fejű újdondászok, titkos és ismert, de megbukott drámaírók, készület nélküli kritikaszterek — az irodalmi kapacitásnak ezen Falstaffhada — önté folytonosan epéjét ezen választmány ellen , a nélkül hogy tudnák : miért? —anélkül hogy meggondolnák: milly alapon? s a nélkül hogy számolni tudtak volna maguknak és a világnak a megrovások igazságáról és helyességéről. Mindaddig, míg ezen választmány fönállott, a tagok hallgatással tűrték a méltatlan megrovásokat. Sőt eltörlése után sem szólalt föl — tudtomra — senki, ki annak — mondhatni — megtámadt becsületét védelmezte volna. A többiekkel együtt hallgattam én is, ki pedig — mint ezen bizottmány egykori jegyzőé — talán gyakran elnémíthattam volna, az itt ott emelkedő hangokat. Legközelebb azonban a Hölgyfutár I. évi 31 számában Canyuga ar ollyan — parányi ugyan — de talán némellyek előtt fontosaknak és igazaknak látszó dolgokat mond el a választmányról hogy kénytelen vagyok — egyszer mindenkorra — ezen különben letűnt ügyet feleleveníteni s azokat, kik fölvilágosíthatok, némileg fölvilágositani. Két, merőben ellenkező váddal léptek föl rég időtől fogva a választmány ellen. Ha t. i. valamelly gyenge darab olly szerzőtől, ki némelly journalistákkal baráti vagy egyéb viszonyban állott, visszavetteték, tüstént neki estek a választmánynak hogy az nem pártolja a fejlő tehetségeket, hogy csak saját tagjainak vagy ezek ismerőinek darabjait fogadja el, hogy e szerint károsan nyomja az irodalmat. Ha pedig valamelly fejlő tehetségnek nem tökéletes de minden esetre figyelmet érdemlő műve színpadra ajánltatott s ez talán ott nem nyert koszorút, ismét kígyót békát kiáltottak ránk, mondván hogy minden silányságot elfogadunk s annálfogva rontjuk drámairodalmunk és színházunk hitelét. E két ellenkező vád természetesen a régi barbár világ szerencsétlen boszorkány próbájára emlékeztet ugyan, azonban hagyján ! A választmánynak volt ereje, megvetve az éretlen, vagy aljas rágalmakat, tántorithatlanul tovább haladni a kitűzött után. Hogy cimboraság, pajtássági érdek s ismeretlenek nem méltánylása a választmánynál nem létezett, bizonyítják az elfogadott darabok szerzőinek addig ismeretlen nevei. Ez kiáltó tény, ehhez több szószaporitás nem kell. — Hogy az elfogadott darabok közöl többen megbuktak, erre nézve egy kissé bővebben kell kiterjeszkedni. Legelőbb is e tekintetben tisztában kell lennünk a drámabíráló választmány eszméjével, melly nem csak az eltörlöttre, hanem az újon alakítottra nézve is állni fog. Mit kellett a választmánynak tennie ? mi volt hatásköre ? — nem egyéb , mint kiválogatni a beadott darabok tömegéből azokat, mellyek — véleménye szerint — színpadra hozhatók. Ő tehát csupán ajánlotta előadásra a darabot. Ha a választmány azt tulajdonította volna magának hogy ő kétségtelenül jól áll az ajánlott darab szinpadi sikeréről, akkor olly tudományt, olly ügyességet tulajdonitott volna magának, mellyért csak kinevettetést érdemelhetett. Mert mondanom sem kell, hogy nem termett még meg azon ember, s emberekből álló testület sem , s nem is fog létezni soha , ki csalhatlan lenne azon sikerre nézve, melly valamelly darab adatását a színpadon követni fogja. Sem író sem színész , sem önmaga a drámaszerző nem tudhatja ezt, mert ez sok körülményektől függ s mindenkor kétséges, főleg nálunk, t. i. a magyar közönségnél. A magyar közönség ugyanis — azonkívül hogy a legkülönneműbb elemekből áll — fölöttébb szeszélyes és elkényeztetett. Külföldi, magasra hágott irodalmaknak legválogatottabb elmeművei hozatnak színpadunkra, azon színpadra, melly előtt nézőkül, írókon és mágnásokon kezdve , le egész a faluról jött bundás atyafiig, minden nemű és sorsú , képzettségű, miveltségü , egyének állnak és ülnek. És mégis ezen külföldi remekek közöl hány nem bukik meg színpadunkon azok közöl, mellyek pedig külföldön elfogadtattak, tetszettek sőt bámultattak ? Midőn tehát ezen körülmény egyfelől bizodalomra ébreszt drámairodalmunk iránt, más részről ezen finnyásság csüggeszti a komolyan gondolkozót, azonban végre is a színpadi előadásra bírálónak igényeit nem az említett fejlett külföldi irodalmak nagyszerű műveihez, hanem gyermekliteraturánk állásához kell alkalmaznia, a lármás journalistákat pedig meggyőzheti a felől hogy egy két sikeretlen kísérletért nem kell a választmányra rágalmazó tehetségük egész tárházat kimeríteni. Áttérve Canyuga úr legközelebbi vádjaira, ő azzal akarja bebizonyítani a volt választmány életre valótlanságát, mert, úgymond, az a Gazdag nő című vígjátékát az első visszavettetés után másodszori beadás alkalmával csakugyan elfogadá a választmány, ellenben Adó című darabját ismét a próbatét után is visszavetette. Megvallom hogy én ugyan csodálkozom az olly ión , ki azért is boszankodik , ha darabja elfogadtatik, azért is, ha nem , — azonban minthogy ezen csodálkozás könnyen sop- 166