Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-02-23 / 43. szám

újvilág ünnepelt. Illy helye volt az első emberpárnak! És ha a tiltott gyümölcsből nem esznek, még hozzá halhatlanok is lettek volna! Istenem ! — igy sóhajt fel számtalan ember , ugyan mért nem is valának tartózkodóbbak ősszüleink, hogy részesei lehettünk volna azon gyönyöröknek ! ? . . Kétségen túl igen szép vidékén volt Ázsiának a paradicsom s igen vágykielégitő ellátás lehetett benne, de mit használt mindaz!? . . Hiszen tudják kedves édes szépségtek, hogy abban az ártatlanság meztelen állapotában csak az állati ösztön volt vezére az embernek, a lélek minden mozzanata mély álmát aluvéli, tehát nem tudott magáról semmit, azaz még nem volt öntudata. Hanem később, midőn a lélek jogait követelőleg ébredezni kezdett, más fordulatot von a paradicsomi élet. Azt mondja, ugyanis a hitreget megparancsolá isten Ádám Évának, hogy mindenhez hozzá nyúlhatnak az éden kertében, csak egy fát hagyjanak érintetlenül gyümölcseivel s ez a jó és gonosz tudása fája . . . Miként értelmezhetni ezt? Az öntudatlanság előtt minden rejtély volt, — neki az ész még nem világolt, mi a test szükségei kielégítésére megkivántatott, csak azt véve magához ösztönszerüleg. — Azonban kigyuladt végre az ész fáklya világa, melly gondolkodóvá, tűnődővé, okoskodóvá, figyelővé tévé az embert, — kezdte megkülönböztetni egyik tárgyat a másiktól, — tanulni kezdé, mi van javára, mi kárára, — a testiség szükségeit, a lélek nemes kívánalmait belátta, és mindegyiknek eleget tenni iparkodott, vagyis bibliai kifejezéssel ,,a jó és gonosz tudása fájáról evett“ vagy osztani műszóval, öntudatra ébredt. Hogy Évát mondja a hitrege a gyümölcsöt leszakasztónak, azzal csak azt akarja értetni, miszerint nőben a kíváncsiság ragantyuja erősebb, mint a férfiban — s a nő szenvedélyesebb, a nő hevesebb, mint kinek egyedüli feladata az élet komoly gondjai közt fáradozó férfiút a boldog szerelem gyönyöreire vezetni, — hogy a családi viszony fentartassék s örökitessék a születendő ivadékokban. Szép hivatás a nő hivatása! kicsiny ugyan köré, de központul szolgál a férfi minden cselekvéseiben, s a leendő nagyságok forrása. Midőn hát ettek a tiltott gyümölcsből, — az az öntudatra ébredtek — ősszüleink, mint tilalmat szegők kifizettek az édenből. Igen, ha ugyan az öntudatlanság állapotát, a testi szükségek ösztönszerű kielégítését amollyan megszokott értelemben paradicsomi állapotnak akarjuk nevezni. . . Mondják meg kedves édes szépségnek: mit ér a világ minden kincse, ha hasznunkra fordítani nem tudjuk, ha becsét nem érezzük? . . . Csak úgy szép az élet, ha érdekes, s ha érdekes, értékessé is lesz az előttünk. — Hiszen öntudatlan állapottal nem élveztük volna az öntudatos élet édes örömeit, becukrozott keserűségeivel. Ismeretlen lett volna előttünk a játszi gyermekkor örökös játékaival, s az ábrándos ifjukor kejes óráival, az édes szerelem tűnő napjaival, mellyekben atomolva hü szerelmeseink karjaiba, remegő félénkség közt sugjuk egymásnak fájón édes epedéssel a „szeretlek ”-et, s lelopjuk egymás ajkairól az édességek legédesbejét, az üdvösség legizletesb harmatát a — csókot, melly a boldog szerelmesek legrövidebb kérdése és felelete, sokszor igen is bővített kiadásban. — Nem tudtuk volna, mi a munkabíró férfikor legszebb gyönyöre , — nem a hanyatló évek megnyugtató, ujraéltető gondjait. Nem tudtuk volna, mi a lelki szabadság szép világa, s miilyen alázó a sötétség csillagtalan éjszakája, s több efféléket. Mit ért volna hát az édeni élet, ha bár halhatlanság volt is hozzá kötve, öntudatlan állapottal? Semmit! . . . „A férfi, arca verejtékével keresse kenyerét, és porrá kell lennie, a mellyből származott“, igy szól az ítélet a férfinak.— Az az, őt illeti az élet gondja fáradalmaival, míg él. „Fájdalommal szülje magzatát“ ez a nő büntetése. Igen, végelyleg — polariter, a nemzés és szülés különbsége nagy, bár sajátlag egy fogamat, — amott az édes gyönyörök foglalják el az egymásért élőket, emitt szükségképen a fájdalom üti fel sátorát. — Sok más van még a teremtetés genesisét és az azutáni eseményeket illetőleg a hitregében, de most elég legyen ennyi. A paradicsomi eset igen szép képe az egyes ember életének, valamint az egész emberiség történetének.• Az a thema, mellynek számtalan változatai időnként felmerülnek. Mi tehát, mint eddig, úgy ezután sem sóvárgunk az öntudatlan paradicsomi állapot után, miként a kegyeselmélkedések írója: Hol a paradicsom régi gyönyörűségével, Oh várjon hová lett régi szépségével! Ugyebár kedves édes szépségtek is jobban szeretnek a paradicsomon kivül öntudatos állapottal élvezni,édeni örömöket? Hamath D. 170 Szüleim komája. Meglátom én sokszor szép szülőföldemet, Habár a távolság köde van is rajta. . . Keresztül égeti a távolság ködét A szeretettől gyűlt emlékezet napja. Szeretem én azt a gyönyörű alföldet! Sokszor, igen sokszor gondolok reája. . . S ugyan ez időben derék kegyelmedre Édes szüleimnek jó öreg komája ! Szerettek engemet sokan ott alföldön! Cimborák, testvérim, édesapám, anyám. Szerettek azok is, kiket nem ismertem, Kik elmerengenek földieknek dalán. De mint egy kis szikrát — e sok szeretetet — Szemem egy láng mellett alig, alig látja.. Kegyelmed szeretett engemet legjobban Édes szüleimnek jó öreg komája! Ha bejött kegyelmed hozzánk a pusztákról, Mert nem tudott minket elkerülni soha. Mindjárt azt kérdezte az édesapámtól: „Hanem a többi közt, hol van fiad, koma!? . . Erre előjöttem . . hugocskám bort hozott — És a poharazás egyre másra járta. . . Kegyelmed én velem jobb izűen ivott Édes szüleimnek jó öreg komája! Egyszer nagyon súlyos, fekvő beteg voltam. Beteg jön kelmédnek gondja, dolga elég ! Éjel is zörgetett kis házunk ablakán Susogva kérdvén: „a fiú beteg é még?“ Ha azt mondták hogy az! . tündöklött az ablak — Én lazban azt vettem, hogy a holdsugára. Pedig kegyelmednek könye tündöklött , .... úgy Édes szüleimnek jó öreg komája! Különben a tréfát bekérte kegyelmed! Ábrándozásimért sokszor megleckézett. Elbeszélte azt, hogy szerelem dolgában Bolondság üvegen át nyalni a mézet. Azután tanított miként kell okosan kivetni a hálót valami szép lányra. . . Jól állt kegyelmednek ez a csintalanság! Édes szüleimnek jó öreg komája! Elszakadtam én már régen kegyelmedtől — De sokszor gondolok személyére vissza. . Kelmed tisztes képe úgy néz ki szivemben Mint virágos völgyben egy megőszült szikla. Tiszta szeretete utánam húzódik, Mint az utazó nap ki nem alvó lángja. . Éltesse az isten derék kegyelmedet Édes szüleimnek jó öreg komája! Tóth Kálmán: Légvárak és való. VIII. Az üldözés. (Folytatás.) E pillanatban a szolgának megjelenése zavara meg e nagyságát további kedélyes beszédében, mellynek a falak minden bizonnyal figyelmesebb hallgatói voltak, mint Eleonora kisasszony, ki fájdalmas érzéseiben egészen el volt merülve. — Azon úr — szólott a szolga Eleonora kisasszonyhoz fordulva —kivel az éjjel méltóztatott jönni, ezen tárcát és levelet hagyta hátra nagyságodnak. — Ugyan mit irhat? kérdé Eleonora kisasszony szemeit kitörülve, kíváncsian, mihelyt az inas eltávozott. Vári Pál ő nagysága kezeibe vevén a levélkét, azt a gyertyához tartá és olvasá: Kedves Eleonora kisasszony ! Ön nem érett még meg az elszöktetésre, mert pénzét otthon felejtette. Én azért sokkal tanácsosbnak találtam nőmet, kit ön testvéremnek hitt, követni. Szolgája Halványi. Pál ő nagyságának szava elállott, Eleonora kisasszony pedig egyet sikoltva elájult. Ezt látva ő nagysága a folyosóra futott, és a csengetyűt olly dühösen húzta, mintha csak a lélek harangot húzná húga elköltözött szellemének. A szolga beleszakadva futott vissza föl a lépcsőzeten. — Hamar segítség! a levél megölte őt. Mondá ő nagysága fuldokló hangon. Szerencséjére Eleonora kisasszony minden veszélyen kivül volt. Fölnyitá nagy szemeit, s bágyott hangon panaszkodok . Nekem ezt írni, engem ennyire megalázni, ezt nem érdemlettem tőle. — Azt édesem, mondá ő nagysága egy kissé megnyugtatva, haragból tette, mert te emberül megtréfáltad őt. És e nagysága igyekezett nevetsége által megmutatni, hogy igen jó tréfa volt az, mellyet Eleonora kisasszony Halványin elkövetett. Te csalódtál édesem, folytatá aztán vigasztaló szavait, de ő még jobban csalódott. Ő háromezer forintot remény lett kapni, és csak harminc szerelmi levelet kapott! Ö igen megjárta, azért nem kell olly érzékenyen venni haragjának ezen kirobbanását. Nevetni kell rajta, nevetni édesem.