Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-04-20 / 90. szám
Kiindulásom Bajáról történt. Baja igen kedves város, nem csak vidéke, fekvése gyönyörű, hanem leányai is. Ha a,,Szépek könyve“ létrejöhetne, akár egygyel is, lapokat tölthetnék be. Ide raknám a szebbek neveit, de az érdeklettek úgysem olvasnák, Baján nem divat olvasni. — Bajának minden nevezetességei közt legnevezetesebb a lövészkert. Ezen nevezetes lövészkert nem csak azért nevezetes, mert páratlan szépségű egész Magyarországban, hanem azért is, mert öt pengő forintért egész nyáron által lehet benne vasárnaponként táncolni, coquetirozni, tekézni, és inni, nem vizet, hanem jó pécsi bort. Azt megfoghatom, hogy öt pengőért lehet egész nyáron táncolni, coquettirozni, tekézni, de azt meg nem foghatom, miként lehet egyszersmind inni is. Baja Bács megyében fekszik, Bács megyében pedig sokan megfoghatatlan sokat isznak. Ismerek egy becsületes lakatosmestert, ki a lövészkert megnyitásakor, tehát első vasárnap, leissza tisztára öt pengőjét, iszik pedig e kép egész nyáron által ingyen, így tesz N. N. barátom is a civilizáltabb osztályból. - - Van ezen gyönyörű lövészkertben öt épület, különösen egyik tökéletes mása a fóti fagórénak. Itt húzta a híres bácskai muzsikus, a huszonhat éves korában meghalt Vajda Jancsi önszerette kesergő csárdásait. Mindig sajnálom, hogy Jancsi halála után elvesznek e gyönyörű zeneszerzemények, azonban nagy örömömre, már a Patikáriusék is tudják, s különös tetszést aratnak velök. Van továbbá Baján egy ritka casinó, hol a kézműves polgártársaktól szívesen elfogadják a beiratási öröget, midőn pedig az egylet vigalmazza, akkor némellyek azt mondják, hogy a kézműveseknek tilos a bemenet történt, hogy kereskedőket vezettek ki a különdíjas bajai casinói vigalmakból. Ezt a haitii birodalomban sem teszik. — A csinos külsejű „olvasókör“ is megemlitendő, hol ugyan magyar lapok nincsenek, hanem annál több magyar — kártya. Van még sok mindenféle Baján, melly mindenfélék közöl mint végsőt egy a város végében lakó öreg poétát kell kiemelnem. Ezen ősember deák carmeneket ir kifogyhatlanul. Háza homlokzatán vers, ajtaján vers, szobáiban vers, székein, bútorain, sőt méhes kaptárain is vers. Jaj lenne a Hölgyfutárnak, ha magyarul is tudna írni. Bajáról gőzösön utaztam Pestig, a gőzösön elpreferancoztam két húszast , megettem három porció fokhagymás rostélyost, és a hegedűs holdvilág mellett reggelig társalogtam egy kálomista pap leányával, ki könyv nélkül tudta Tompa öszszes költeményeit. Egyéb nevezetes nem történt. Pesten egy kiszolgált huszárnál voltam szálláson. Ez az ember erővel azt akarta, hogy énekeljem meg. Végre írtam egyet: Tömérdek sok bagót evett Vince bátya Kilenc esztendőn át katona korában, Melly ha elevenné változnék gyomrában, Valóságos bagó lenne Vince bátya. Utolsó pesti estémet ébren töltöttem; az eperjesi gyorskocsin kellő utamat folytatni, aki pedig az eperjesi gyorskocsin utazik, annak utolsó pesti estéjét ébren kell tölteni; a gyorskocsi hajnal hasadtakor indul, hogy el ne aludjál, át kell virasztanod az egész éjt, különben itt hagynak, tizenöt pengődet pedig elviszik — és ha másnap megint utazni óhajtanál, újra 15 pp. a díj. A véletlen egy titkos drámaíróval hozott össze. Ezen fiatalemberhez képest Raupach Paul de Kock , magához vitt, és felolvasta legújabb drámáját; címe : „A fájdalom pohara“ vagyis véres halálozások, szomorú nézőjáték 5 felvonásban , kard csengésekkel, gyilok villogatásokkal és késköszörülésekkel; fő személye egy szerelmes férfiú, ki a harmadik felvonásban keresztül szúrja magát, s csak az ötödik végén adja ki lelkét. Több épületes monológok közt egyszer így beszél: ,,A világi viszonyoknak tört szívekkel emailtírozott bástyáin szétlapulnak az érzelmeknek fájdalomtól lehúzott nyilai.“ Hajnalig gyötrött a szörnyű fiatalember; nem csoda, ha annyi borzasztóságok után borzasztóan kezdtem félni és rettegni, miért is a méltányos fiatalember szíves volt elkísérni a vadászkürtbe Elválásunk ideje közelgettben ültem a nyitott ajtajú kocsiban, az ostor pattogott, a lovak dobogtak, a drámaíró állt — előttem , barátom — mondom neki könyerfacsaró hangon — ne írjon ön többé! — a kocsis a lovak közé vágott, szerettem volna hallani a monológot, mellyet rögtönözve teremtett a titkos iró, annyi szent, hogy megátkozott, fogott is rajtam átka azonnal , a mint körül néztem , és megtudám , kikkel vagyok beszorítva a mozgó bárkába. Első utitársam egy marhakereskedő vala, ki midőn kérdezők, mi ügyben utazik, azt válaszolá , hogy marhákkal megy Eperjesre! Második utitársam egy romemlék volt, bécsi kisasszony, kinek élte folyama már négyszer annyi ideig tartott, mint a trójai háború. Ezen duema szüntelen azt hirdette, hogy neki halálig udvarol egy bécsi hivatalnok , három állomáson keresztül vitatá ezen hihetetlen állítást , és csak akkor szűnt meg, midőn szerfeletti megerőltetésembe került, mosollyal azt mondom neki, miszerint ő olly szép, olly kedves, olly drágalátos , hogy nem csak egy hivatalnok lehet udvarlója, hanem akár az egész — bureau! Harmadik útitársam egy lengyelországi lelkipásztor volt, valóságos lelkipásztor ; a mi lelkiségét illeti, folytonosan imádkozott , a mi pedig pásztorságát, roppant étvágygyal evett; ha bevégzé evését, imádkozni kezdett, ha megszűnt imádkozni, evett a vereshagymát; soha életemben nem láttam ennyit imádkozni és ennyi vereshagymát enni; a zárt légű gyorskocsiban nem legkellemesebb illatot terjesztett a lelkipásztor műtétele, már t. i. a vereshagyma evés , a huenna elkezdett példázgatni, hogy ő mindig csak pacsulis körökben élt, és szagolt, a marhakereskedő dohányfüsttel enyhitgette orrmánya szenvedéseit, én félájulóban valók, pedig életemben csak kétszer ájultam el; először , midőn bátyám játék közben egy tekegolyóval főbe ütött; másodszor , midőn Bucsánszky képes kis naptárában Rózsa Sándor egyiptomi utazása cimü költeményt olvastam. — A lengyel papon mindez nem fogott, ö éve a vereshagymát kifogyhatatlanul; végre a találékonyság, vagy inkább egy pék segitett rajtunk és orrunkon. Gödöllőn vettem tiz garasára császárzsemlyét, s midőn utunkat folytatva, a héber pap bevégzőimádságát, nyájas mosolygással kínáltam zsemlével, ő élvévé, és vereshagyma helyett zsemlyét evett, ha t. i. nem imádkozott. Harsányig két húszasomba került a paptápláló császárzsemlye. Első állomásunk Gödöllőn volt. Gödöllő! ... Gödöllőn reggeliztünk, végy össze minden roszat, mi a fluidumokban feltalálható, és ez mind manna lesz a cödöllői kávéhoz képest. Ha a roszaságokból valami szeszélyes angol műkiállítást rendezne , a gödöllői kávé bizonyosan külön belépti díjak mellett lehetne látható , illetőleg ízlelhető; ára ezen rettenetes italnak 12 kr. pengő. Gödöllőről Hatvanba jutottunk, mig uj lovakat vártak az állomáson , én H____ Aranka ismerősömet kerestem fel. H . . . . Aranka igen kedves fiatal özvegy, én pedig az igen kedves fiatal özvegyeket felette szeretem; asztalán Lisznyai Kálmán Palóc dalai feküdtek. — Hogy mint tetszenek Aranka nagyságnak a Palóc dalok? — kérdem a szép özvegyet. —Gyönyörűek! — kár, hogy igen sok csintalanság, meg ... izé van bennük, válaszolt a szép özvegy ollyan kiejtéssel, hogy épen a csintalanságok meg izék miatt nyerte meg leginkább tetszését. — Ismeri ön Lisznyai Kálmánt — folytatá a kedves páratlanság. —A legjobb pajtásom. — Én felette kiváncsi vagyok őt ismerni, minő egyéniség? — Élő Palóc dal! H . . . . Arankától igen fájdalmas volt az elválás , szép piros arca helyett ismét a félszázados bécsi duema marquis vonásait kelle látnom , szobájának delejszerű illata helyett, a marhakereskedő trafik dohány füstjét színom, s mindezek felett tovább is etetnem a hallatlan étvágyú lengyel lelkipásztort; ki mióta eledelt vettem számára kevesebbet imádkozott, de annál többet evett. Hatvanból ízletes és olcsó ebéd után Gyöngyösre értünk , gyöngyösi vacsoránk alatt egy csinosan öltözött, borzas fiatal ember lépett a terembe, s bemutatá magát mint poetico — rhetort; ez körülbelül ollyan lehet — gondolom magamban — mint fa lánchíd, s kíváncsian néztem a fiatal embert , ki egy asztalt ten maga elé, kezeit rátevé, s kezdett poetico rhetor lenni, azaz: verseket szavalt; először is Petőfi „Őrül“-jét mondá el igen nagy hatással a marhakereskedőre, utána pedig Kövessi Kálmán ,,Éji dalaiból“ egy csomót. — Édes barátom — mondom feddő hangon a poetico — retornak, miként tudja ön egy lélekzet alatt mondani el az őrültet, és éji dalokat, ez satyra, ez nem illik. — Tisztelt uram! hogy a jót kellőleg megkülönböztethessük, és méltányolhassuk, rosznak is kell lenni — jön a válasz. A poetico — rhetornak ezen kimerítő, elfogultlan, s tanító válaszáért adtam egy húszast, s fizettem neki különösen egy iice egrit. Negyedik állomásunk Kápolnán volt; koromsötét és lebegett a természeten — mondaná egy pár novellista — ennek következtében mit sem láttam, csak a pásztortüzet a kápolnai mezőn, néhány nagy fehér kutyát, mik a sötétséget fölhasználva az utasokon zsarnokoskodtak. A kápolnai országút M.-Kövesdre vezet, Mezőkövesden lakik egy ritka, valóban ritka ember, ötven éves, s egy ősz hajszála sincs, még ez ugyan nem lenne nagy ritkaság, hanem tudni kell, miszerint ezen ész hajszál nélküli ötven éves ember több esztendők óta valamennyi osztrák birodalmi lapot végig szokta olvasni, az Ostdeutsche 358