Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-04-20 / 90. szám
Budapest. 3-ik év 1-ső fele. 90 Kedd, april 20-án, 1852. Megjelenik , ünnep- s vasárnapot kivévén, mindennap délután, div álljép ek - s egyéb mimellékletekkel. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horvát ház, második emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadó hivatal: országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Előfizetési díj : Postán: egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 kr. évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhoz£ küldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr. Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltetnek. Úti képek Olaszhonból. (Napidkivonat.) 1849-1850. (Folytatás.) Olaszhonban minden templom egy lebűvölő — belvedere,— a plasticai művészet legdrágább kincseinek tára. A közép- kor vallásbuzgalma a szellem minden kisu- gárzását templomainak dicsőítésére forditá, s hogy azoknak kül nagyszerűsége, s belső- ínye összehangzó legyen azon magas eszmé- i vel, mit e szó: isten, a lélekben teremt. Velencében Mark templom után: St. Pál, s Maria Maggiore dei Frari templomok birnak legérdekesebb jelentőséggel. Az első a leomlott köztársaság státusférfiainak temetkező helye — a másikban Canova, és Titián hamvai nyugosznak. Pál templom belseje hasonló egy fejedelem-mausoleumhoz, minden részen roppant síremlékek emelkednek Olaszhon leghíresebb szobrászainak vésői alul — allegóriás csoportozatok, hideg dicsőítései a múltnak. E sarkophagok élénkebben szólnak a képzelethez, mint a világ minden történelme. Itt nyugosznak Velence hatalmas dögéi és hadvezérei, kik rettenetessé tevék a szárnyas oroszlánt szárazon és tengeren. Itt nyugosznak Velence művészei és tudósai, körülsugározva az érdem fenséges jutalmával , a halhatatlansággal. Nem csodálom Velence nagyságát, hiszen gyermekeinek csak e valhallába kell lépniök , hogy keblük lángra gyűljön — az anyának csak ide kelle vezetnie fiát, hogy szeresse a hazát — a gyávának csak e tropheumokra tekintenie, hogy oroszlánná váljék. Az érdemnek illy magasztos méltánylata lelkesit, felemel, istenit. Hazám, hazám! mi sokszor feltűnik árván elhagyott arcod lelkemben! Mit mutathatsz te fel, melly gyermekeidet az ősapák nagy tetteinek emlékéhez elvezetné, hogy ? — hol van egy kődarab, melly arra figyelmeztetné, hogy neked is voltak fiaid, kik méltók voltak szent áldásodra? — Talán Rákos sikjaira mutatsz , hol elsárgult, elhervadt a fa? — vagy Nándorfehérvárra, melly fölött török hold ragyog? A ,,Sta Maria Maggiore dei Frari“ templom Pizano műve, s legnagyobb Velencében. A 13. század goth ízlésében épült basilica bizonyos visszataszító erővel bír, óriás falai pusztán, vörösen nyújtóznak az ég felé, itt ott olvasható egy ősrégi emlékirat — vagy elsülyedt, összeomlott templomok romjaiból egy szeszélyes basrelief. — E külcsinosság hiányát gazdagon kipótolja a templom bellénye. Minden oldalon ünnepelt nevű festészek, és szobrászok művei, minden részen jeles férfiak síremléket vonzottak magukhoz. A köztársaság nem volt fösvény jeleseinek emlékezetét megörökíteni. . . Canova mausoleuma carrarai márványból rakott fél pyramis idomban emelkedik a templom legelőbb részén, keskeny félig nyitott ajtócska nyílik az óriási temetkező helyre. A bemenetnél léptet az erény hosszú, gazdag redezetű öltözetben, mindkét kezével egy hamvvedret tart, s fájdalommal ereszti homlokát az urna fölé. E nő arcán a beszélő szomor olly életbűn van kifejezve, hogy a szemlélő lehelletét is elfojtja, vágyván meghallani azon szellembeszédet, melly hideg ajkairól olvadni látszik. — Utána két kegyszáz megy karöltve, mosolygó arcukon a vallás szent vigasza lebeg, s a mysticus szavak, miket édes olvadással látszanak egymásnak súgni, kibékitő hatással birnak az enyészet irányában, ezt nevelik még a halhatatlanság szövetnekei, mik a gratiák után siető gyermekek kezeiben lobognak. — Jobbról igéző pongyolában fekszik a művészet géniusza , úszó fürtéit cserkoszoruss tolja össze, s a kezében megfordított halálfáklya a megsemmisülés komor eszméire int. Arcán vigasztalhatlan szomor ül, s kérő szemekkel esdi vissza kegyencét az égtől. Mellette óriási nagyságban hever a respublika jelképe — a szárnyas oroszlán, az ismeretes jeligéjű könyv be van zárva, s kétségbeesett fájdalommal nyugtatja rajta bojtos fejét. — Milly szép, de szomorú allegória! A néző szemeiben önkénytelen könyek gyűlnek, legszentebb hálaadójául a való érdemnek. . Canova 1757-ben született Possagnóban, s meghalt 1822-ben Velencében. Tetemei szülőföldére vitettek el. Itt egyedül keze porladozik — azon kéz, melly Prometheoszként életet öntött a hideg márványba. A pyramis alapzatán e latin sorok olvashatók : ,,Antonio Canovae principi sculptorum aetatis suae ex collatione universae Európáé 1827.“ Milly kiáltó ellentétben áll e fényes mausoleummal Titián sírja! Egyszerű kőlemez fedi a nemes hamvakat, de a szent kegyelet, mellyel leborulnak igénytelen koporsója előtt az idegen földek gyermekei, olly emlékoszlopot képez, melly irigység tárgyul szolgál a világ hatalmasainak. — Nem szorul ő hazug dicséretére a sirkőnek — e joggal elmondhatja azt, mit a londoni St. Pál templomának építésze Wrén Kristóf sírhzatul hagyott: Monumentum quaeris viator? circumspice. .“ Megbecsülhetlen értékű festmények halhatlanítják Titiant. Legnagyobb megilletődéssel hagytam el nyugalom helyét e két nagy művésznek, mert értem a lángész diadalát a földi hatalom kényszerített dicsőségén — és mert eszembe jut hazám műszegénysége. — Hány évszázadnak kell még leáldoznia, mig felemelkedik az első nemzeti emlék? — Olly szegény évezredes történetünk nemes tettekben , hogy örökítésre tárgyat nem lelünk? —• vagy hiányzik a művészi talentum ?— Ferencinket művészi szellemmel áldá meg istene, s a nemzet várt is tőle nagy, világra kiható művet, de fájdalom megkívánta azt is, hogy — mint Lessing meséjében Minerva madara — levegőből éljen. Rádi. (Folyt, köv.) Egy kis utazás. Majd minden írónak gyengesége, hogy szereti tudatni a nagy világgal, vájjon mit nem csinál ő szellemi bensőségekre , és anyagi külsőségekre nézve. Megírja, ha szerelmes, megírja, ha házasodik, megírja, ha szerencsétlenség éri, megírja, ha kikerüli hitelezőit, megírja, ha utazik, megír mindent, érdekelje ez a nagy világot, vagy nem, az neki mindegy , kiirta magát. Petőfi még azt is tudatta az egész magyar hazával, mit szeret legjobban tenni, és mit utál leginkább. Petőfi leginkább utálta a tejfölös kolbászt, meg a kritikusokat. Maholnap nyilvános lapokban fogja egyikünk , másikunk tudatni, mikor vett új keztyűt, és mikor mosatott utoljára. Különösen az útleírási düh valóságos láz az írók birodalmában. A pesti Divatlap, Életképek, és Honderű korában jöttek utazási reminiscentiák,utazási vázlatok, utazási kirándulások, utazási képek, utazási kalandok, és egyéb utazási állapotok. Megesett pedig ollykor, hogy az utazó nem járt ugyan Svájcban, vagy Amerikában, hanem Losoncon, vagy legfölebb Soroksárott. Én is utaztam. Nem ugyan Losoncon, sem Soroksárott, hanem másutt. Nem is adom utazásomat sem a Divatlapnak, sem az Életképeknek, hanem a Hölgyfutárnak. A Hölgyfutár jó barátom, én pedig jó barátja vagyok a Hölgyfutárnak, tehát utazásom mulattató lesz; a jó barátnak nem teszünk roszat, márpedig, ha én untatót adnék a Hölgyfutárnak, tehát roszat tennék neki. Innét következtetem, hogy N. N. Kó igen rosz barátom, mert, ha felkeresem mindig verseit, meg novelláit olvassa előttem. Ezen philosofiai demonstratiók után, megkezdem utazásomat. Mindjárt eleje is egy maradandó becsű éle. — Foglalkozásod, rangod? — kérdé az útlevelet adó hivatalnok, ki igen jó ismerősöm. — Nem fizetek jövedelmi adót felelek rejtélyesen. — — jegyze ki a mely belátásu hivatalnok.