Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-05-26 / 119. (120.) szám
Budapest. 3-ik év 1-ső fele. 119 Szerda, május 26-án, 1852. Megjelenik , ünnep- s vasárnapot kiveven, mindennap délután, divatképek a egyéb mümellékletekkel. Szerkesztőségi szállás: országút Buszár ház, első embet, hová a kéziratok ■lasitandók. Kiadó hivatal: országut, Kanewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Előfizetési díj : Postán: egész évre 16 ír. It 1 évre 8 ír. 30 kr. évnegyedre 4 ír. 30 kr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 ír., fél évre 7 ír., évnegyedre 4 fr. Sötét, kietlen. . . . Sötét, kietlen, elhagyott az éj , Csak a vad orkán bömböl egyre dalt — A vész hullámin elmerülni kél, Midőn a csend s a nyugalom kihalt S lelkem nyomán a villám ostorának Utat tör át az éj ködén magának. Nincs ember, nincs egy élő lény közel, Csak a természet dalnoka — a vész, Zugó dalában lelkemnek felel S ábrándaim köd-jellegébe vész S én fenn a bércen, — melly az égbe hat Mint egy istenhez vágyó gondolat. . . Vadul tekintek a mélységbe le, Ha a villámtól meggyulladt a jég, S a barna szikla homlokán a gőz Egy pillanatra vérhullámban ég S mint a világtól, vésztől üldözött Meredten állok a lángok között. Megmeglódit a csapkodó vihar S agyamból, mint a rózsa lombokat Úgy szórja az éj fátyolára szét A felvillámló gondolatokat — E gondolatok végre is talán Csillaggá válnak az éj fátyolán. Míg a bércen a felleg óriás Végig göröncül s elföd, eltemet: Belém fogódzik az orkán keze S a villám lánggá gyújtja lelkemet, S átszellemülve ennyi kéj után Keblem kifárad az elem csatán. S elájultan ott összeroskadok . . Elsöpri a vész halk sóhajtatom, S bár nem mozdulnak a fáradt tagok Még félholtan is csak őt hallgatom — Oh vész, oh villám, minő éldelet!? Ragadj magaddal, ragadj el veled. . . Szelestey László, úti képek Olaszhonból. (Naplókivonat.) V. Páduától Veronáig. Juniushó 1850. . . . Ringatott egykor titeket is, széplelkü olvasónőim, édes szenderülésbe az álom géniusza? s röpültetek é Endymion lágy karjain ismeretlen, soha nem látott tájak édene felé, mellyek egy mysticus félhomályba merülve, mint Hesperidák kertje, édes epedő vonzodással mosolyogtak felétek ? . . Éreztétek é azon bűvös hangulatot, mibe ez istenálom sülyeszt; azon túlviláginak nevezhető gyönyört, melly idegeiteken ahol hárfa ömledezéseként átzsibogott? S mit éreztetek, midőn az álom tarka fátyola megszakadt, s a szenderület szakadozó fellegei közöl bujdosó napként ki ki mosolygott az éberlét? nemde folytatni vágytatok édes álmaitokat? nemde többségtekhez óhajtottátok kötni a szaladó és mindig jobban homályosuló tündérképeket? Igen, igen!! Az érzéki életre illy zsibbasztó hatású volt azíz, mit Páduától Veronáig tettem. Mit a természet mosolygó kedvében, s mit emberi műveltség — célba vevén egy magasabb jólét, és kényelem aestheticai elvét — szépet és nagyszerűt vala képes teremteni, az mind ünnepi diszben s halmozva merül fel az utazó sóvár szemei előtt. — Az ég derült, a jég tiszta és déli virágok fűszer illatával volt tele, s gyönyörű kertje Európának egész varázsában tüntette elő gazdag tenyészetet. Egy szakadatlan egy mindig mindig új benyomásokkal meglepő vidék édenében rohant a gőzkocsi, s a sebesen átrohanó tájképek , nem mint a szemeket kéjjel megpihentető nyugpontok, hanem csak mint édes kérdések tünhettek fel mellyeket megfejthetlenekké tettek az újonnan látott ingerlő képek szépségei. Milly gyönyörű szemle! Jobbra, balra, rizs és búza földek, smaragdzöld rétek, s nagylevelü, harmatos virágok , mellyeknek illatos kelyhei szerény odaolvadással borulnak a vizvezetések, és patakok ezüst habjaira. A gabnaföldeken rendszeresitett eperfa lugasok, összefűzve egy végetlen koszorúval, mit a fákra szeszélyes kanyarotokban felnyúló szőlők buja zöld fonadékai képeznek. . . Itt ott hús pavillonok , villák, és kéthelyek emelkednek, mint szent templomai a földi üdvnek , és szerelemnek — a madarak vidám éneke, a szökőkutak egyhangú locsogása, s a cypruszligetek sötét alkonya akaratlanul is felgyújtja a lélekben az őskor aranyidejének emlékét, melly csak Olaszhon classicus íróinak költészetében virul még. . . Látván e földrészt, az utazó csak érez ... de átszaladván a bájos panoráma képei, azoknak lefestésére képtelennek érezi magát. Ki irja le a nyugalomra szállt tenger morajának értelmét? . . ki a nefelejtsek közt átsimuló csermely szenderitő susogását? . . s ki azon bűvös hatalmat, melly egy pacsirta reggeli dalában isten szent ege alatt olvadoz ? . . Utánozhatlan, lefesthetlen a természet ; mert ez a teremtő legszebb eszméinek megtestesülése! Pojána állomás felé közeledünk. Mindenütt róna, egy szemmel be nem látható messzeség nyújtózik; de míg ezt mondom, nem értem, nem érthetem hazánk rónaságát, hol kedvesebb tárgyon alig pihenhet meg a szem, mint sárguló füvön, pusztán ágaskodó kútgémen, leégett csárda romjain, vagy szaladó karangkórón , hol a fül idegeit édesebb hang nem hozza rezgésbe, mint tévedező nyájak kolompjai, pásztorfuvola, vagy a nádasok bölömbikáinak tompa busitó éneke. . . Itt minden kéjre, kényelemre számitott. Cypreszek örökzöld lombjai közöl remek épitészetű mezei lakok kacérkodnak az utas felé, a buja réteket hüs patakok metszik át, s a vizvezetések egyhangú melancholicus csergése mellett mezei lánykák merengenek, mint soha nem homályosuló emlékképei Virgil szép pásztorkölteményeinek. . . . Óriásilag magas kőtornyok bámészkodnak át az eperfák sorain, s messze földre kisérni látszanak a vándor lépteit. . . Majd fellengenek a távol falvak harangjai, s a hallgatag vidék méla susogása közt úgy tetszenek e meg megszakadozó hangok, mint szellemszózatok, s légy bár atheista: e hangok vallásos hatását érezni és érteni fogod! . . A legkusabb növényvilág változatos szépségei között fél óra múlva Vicenza előtt állottunk. Jobbra az ízletes város francia, és ódon typuszu épületei emelkednek , mellyek fölött — mint ősidők lelke — komor barnán merednek fel a templomok tornyai, a Palazzo della delegazione, s az Olymp színház , remeke a vicenzai Palladio építésznek. Túl a városon magas, meghághatlan halmok guggolnak egymáson , s egy természeti védfalat húznak a csinos város körül. . . A föld viruló, de a kéjlakok romokban hevernek, széthányt sáncok, s öszszeágyazott mellvédek rongyai mutatják, hogy legjelentékenyebb csaták e hegyen játszották le véres tragoediájukat. Vicenza gyermekei e romok alatt nyugosznak . . a tavasz újra virágot ültetett az enyészet oltárára . . a virágok újra áldozat tömjényként öntik szét fűszeres illatjaikat . . s a madarak újra édesen epedő dalt zengenek e rögtönzött temető fölött. Vicenzát a tavernellei oldalról egy amphiteátrumot képező hegylánc karolja körül, tele kéthelyekkel. Lombardia nemessége itt szokta eltölteni őszi napjait, s a szüretet. A természet itt megkettőztetni látszik áldását, annyira szép, annyira költői minden. A rizsföldek aranyszőnyege közt ezer patak moraja szenderíti a tájt, s képzelteti azon édes megelégedést, mit olasz tájköltészetekben lefestve olvasunk. Itt, itt van értelme a mezei élet poesisének! . . Tavernelle állomáson túl Montebello Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek.