Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-04-20 / 73. szám

gített magán, hogy eleresztvén karomat, a fa­sor mellett elvonuló virágágyakból szép tarka bokrétát szedett össze, s azt kellemteljes m­o­­solylyal gomblyukamba tűzte. Megcsókoltam volna értte, ha el nem szökik. Pajtásaim iri­gyelték tőlem a szép bokrétát, s pár csípős észrevételt sem kíméltek — rendkívüli szeren­csém miatt. Midőn estefelé hazajöttem, Tercsi kis­asszony a pitvarban ült. A hazatérő teheneket várta s egyúttal a fülemile dalából is profilí­rozott. — Ali, m­illy szép bokrétája van önnek, — szólt a legnyájasabb képpel, mit vágni tu­dott. Engem pedig nem tudom minő rész lélek bántott, midőn azt feleltem, hogy a bokrétát neki szántam. Olly mohón kapott utána, hogy kabátom előrészét is majdnem lerántotta, s te­heneket, fül misét felejtve a szobába futott, s az ajtót bezárta. — Mintegy félóra múlva belé­pett a szobába, hol bátyja a pamlagon, én a karszékben ülve, közönyös dolgokról beszél­gettünk. Lassú kimért léptekkel, mint valami tragikus hősnő a színpadon, közelített bátyja felé, s azon percben lábaihoz borulván testvéri áldását kérte a kettőnk között, t. i. már mint én és Tercsi kisasszony közt kötött sze­relmi frigyre. Bátyja száját, én pedig szememet szá­mat meresztettem e m­ennyköntés gyanánt meglepő jelenet fölött, melly még tréfának sem járta meg. Tercsi térdelve maradt, s várta az áldást. Midőn valahára szóhoz jutottam, a leg­­gyüngédebb módon iparkodtam értésére adni, hogy nagyszerű tévedésnek kell lenni a do­logban. Ekkor a negyvenöt éves szűz komoly pathoszszal fölemelkedik a földről, s a bokrétát orrom alá lökvén, lankadt, elhaló hangon ,re­­begő: — Tévedés ? lehetlen! Nem mondja , ez a liliom­ ,a szerelem lángja ég keblem­ben­ ; ez a kankalin: ,szivem örökre a tied4; ez a szegfű: ,lehet é reménylenem, hogy kívánságom teljesedni fog?‘ s ez a hárs­­virág: ,ha értettél, ne késsél engemet bol­doggá tenni! ?‘ Oda voltam , minden világos jön előttem. A serföző angyal bokrétája egész szerelmi vallomást foglalt magában, s Tercsi kisasszony értvén a virágnyelvet —hiszen magam tanítot­tam reá — az illatos virágokba takart édes sza­vakat tökéletesen maga részére magyarázta. Képzelhetni, vagyis, dehogy képzelhetni, ha érettkorú szüzekkel még nem volt valaki­nek dolga, mennyi másféle édes szavakat kellett elvesztegetnem, mig rögtönzött kedve­semnek a keserű valót tudtára adtam ! ? Nyolc napig nem ettünk egyebet, mint bablevest és főtt salátát; leginkább mégis az bántott, hogy másnap már egész városkában hire futott a tragikomikus esetnek, s a sörfö­ző angyalt nem birtam többé megengesztelni ajándékának olly könnyelmű módon történt el­­fecsérlése miatt. Különös megnyugtatásomra szolgált e­­gyébiránt, hogy Tercsi kisasszony huszonkét évvel a történtek után nem tört szív miatt, hanem öregségből halt meg 1 Frankenburg Adolf. 1 1 L 1 A. (Folytatás.) Most léptek zaja hangzik, az ajtó meg­nyílik s azon ezüst-fehér hajú agg lép be, — elszáradt, nyomortól hajlott termettel, halál— sárga beesett arccal és szemekkel,kopasz hom­lokát sűrű redők borítják . . . alig ismerünk benne a pár évvel ezelőtt erőteljes Fárayra. S mégis, vonásain, kihalt fényű szemei­ben bizonyos örömérzet halvány­ságára ter­jedt el, midőn leányát megpillantó, a me­nés fáradalmaitól reszkető léptekkel közele­dett leányához s gyöngéden szok­tá keblére. — Jó estét, édes jó atyám, — üdvözlő Vilma, gyermeki enyelgéssel simogatva az agg tüskés állát, — épen vártalak, — aztán két keze közé szorítva az agg jéghideg kezét aj­kához emelé. — Jer, jer, milly hideg kezed , ülj ide a kemencéhez, enyhítsd föl tagjaidat, mindjárt kész lesz az estebéd. Az agg nem szólhatott, de arc- és tag­játéka, élénk szembeszéde által, mellyel Vil­ma tökéletesen értett, következőt mondá : — Szegény Vilmám,------ne hidd hogy fázom, meleg szobából jövök, irtam­ — és hoz­tam neked pénzt. . . . Legalább pár napig ki­pihenheted magadat azon terhes munkálatok­tól, mellyekkel éreztem naponta kínzód maga­dat. ... Te szorgalmas kis méh! S az agg átengedve elgyöngült elméjét az atyai szeretet hatalmának . . . mosolygott s átadá leányának a pár forintot. A leányka átgondolá, milly erőmegfe­­szítéssel szerzé erőtlen atyja e pénzt, keblé­ből kínos sóhaj emelkedett, kezét szemére ta­pasztó, ujj­a­i közt fájdalom könye pergeti alá; de gyorsan elnyomd a sóhajt, eltitkold könye­­it, hogy atyja pillanatra elfeledett bánatát föl ne ébressze és ... . mosolygott, s átvevé a pénzt, atyja pár napi munkálatának sovány gyü­mölcsét, mellyel — nem mint leányának meg­nyugtatásáért kifejezd— meleg szobában, ha­nem hideg raktárban naphosszat írva és szá­molva szerzett. Kevés idő múlva fölhozá Vilma a kis asztalra az estebédet s a két szerencsétlen lény látszólag vidáman költé el azt. Estebéd után Vilma elkészítő atyjának nyughelyét, az aggot levetkőzni segíté, ki miután lefeküdt még egyszer következő néma beszédet intézett hozzá. — Vilmám , miután pénzünk van , nem szabad újból az éj nagy részét munkában telte­ned,feküdjél le s nyugtasd meg fáradt tagjaidat. — Lenyugszom, atyám, de lám kabátod varrása szétnyílt, ezt előbb kijavítom, aztán, ígérem neked , ma többet nem dolgozom. . . . Jó éjt atyuskám, jól aludjál. Megcsókold az agg arcát, kezébe véve a gyertyát és saját szobájába távozott. — Elő­­szobaszerü kisded zug volt ez, benne szalma­ágy, egy szék s a falon fogas, mellyen Vilma nehány öltönydarabja függött, volt minden bú­tor. A gyertyát a székre helyzé, leült a nyug­ágyra s atyja kabátját javítani kezdé. Kevés idő múlva készen volt munkájá­val , most hallgatózni kezdett s miután meg­győződött atyja lélegzéséből, hogy álomba me­rült — fölkelt, a fogasról kalapot vett le, föld­tévé fejére, válla köré köpenykét takart s el­oltva a gyertyát elhagyd a szobát Judit asszony­hoz menendő. Általa értesült, hogy Hankay a ma estén tartandó álarcos vigalomban jelen leen, s egy szent érzelemtől ösztönöztetve, elhatárza az anyai szeretet egész hatalmával meglepni őt s kérni, hogy adjon becsületes nevet gyerme­kének. Judit asszony segítségével csinos álru­hát bérelt, kivel együtt felkészülve a vigalom­ba távozott. VII. A fényesen világitól­­redoute-teremben változatos alakok csoportja hullámzott fel s alá : a zajos, kellemetlen társalgási hangza­vart koronként megkezdett gyönyörű zene élénkíté. De keressük fel beszélyünk egyénest: Két rózsaszín dominos hölgymaszk lép be, magas , karcsú termetű egyik, kisded rózsa­szín szalaggal állóhoz szorított bársony gyer­mekkalapja alól gazdag fürtökben tűnik elő a felséges gesztenyeszinhaj, álarca alól csillag­szempár tündöklik, minden olly szabályosan szép, olly megragadó rajta. Társnője egysze­rű női maszk — Judit asszony, a ki elővéve komorna korában betanult társalgási ügyessé­gét, csakhamar akadt olly széptevőre, ki más­nap dicsekedve említő, milly jól mulatott egy angyallal sat. Kisérjük figyelemmel Vilmát. Megjele­nése átalános érdeket ébresztett a férfi sereg­ben. Többen társalgást kezdtek vele, de rövid, büszke feleletei csakhamar elriaszták e szel­lemtelen szépelgőket. Most feltímnőleg szép, ki­fejezésteli arcú férfi alak hajlik feléje s meg­szólítja : — Hallom, igen kegyetlenül bánsz azokkal, kiket bűveröd közeledbe csal, szép maszk. A leányka percig nem válaszolt, olly szive mélyéig ható volt e hang, annyi vesztett boldogság, fájdalom csatlakozott e képhez, melly évek óta először olly hirtelen szeme elébe tűnt, hogy erős elhatározottsága dacára emlékébe kelle erőszakosan idézni a szent célt, melly lépteit vezeté. Mindez csak perc müve volt, aztán a társalgás álhangjával viszonzá. — Kegyetlenül? Nem, csak mint érdem­lik. Lásd, pedig ők mind jobbak náladnál. — Nálamnál ? No igen, megengedem , mert e szónak „rosz“ nők ajkáról férfihoz in­tézve, gyakran igen hízelgő jelentése van. — Vedd leglesujtóbb jelentését, s igy nevezlek rosznak, bűnösnek. — Oh ! ha bűnös vagyok, úgy légy is­tennőm ! s engedd előtted leimádkoznom bű­nömet , bocsáss meg a tévelygőnek s miután megjavitál, szállj le a földre és őrködjél fö­löttem. — De hisz ha a földre szállok, belőlem is bűnös ember lesz, hogyan őrködjem én fö­lötted, akkor inkább neked kellene azt tenni. — Nem, te akkor is félistenné leszsz, s meg­engeded nekem ha mindennap vétkezem azért, hogy minden nap előtted könyörögjem le bűneimet. — Kálmán, Kálmán ne káromolj!...­. elég bűn nyomja már lelkedet. — Nevemen szólító!, tehát ismersz; de mondd el bűnömet, mert ha volt is,én elfeledtem. — Jer velem, ha bátorságod van s bűn­tettedet magad látni fogod, aztán ha javulni akarsz, bocsánatot találsz nálam . . . Remegsz talán? No jer, jer. Percnyi gondolkodás után Hankay olly érdekesnek találta e kalandot, miszerint nem késett a szép maszk kivonatának eleget tenni. Kevéssel később a két rózsaszín domi­­nós maszkot s Hankayt bérkocsi ragadta tova, melly a hölgyek intésére egy külvárosi lak előtt megállt. Egyszerű szobába léptek. A kisebbik hölgy eltűnt. Hankay egyedül maradt szép ismeretlen nőjével, kinek arcát még mind ál­arc fedé. — Miért e titkolózás, engedd megpil­lantanom a szép istennőt, kitől üdvösségemet várom, aztán beszéld el a bűnömtöli mesét. — Nem, előbb elmondom mesémet, az­tán meg fogod látni arcomat . . . Foglalt he­lyet kérlek, itt, velem szemben. E természetes hangon ejtett szavakra megütközött Hankay, úgy tetszett neki, mintha 302

Next