Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-06-03 / 108. szám
s nagyobb részén együtt valánk. Együtt tevek sétáinkat, s mert ő is miként én, inkább kedély-bajban szenvedett, s szórakozottságot jött keresni, — együtt s egyenlő eszközökkel kísértettük meg föltalálását. Ki a fürdői élet — hogy úgy fejezzem ki magamat — kisvárosiasságát ismeri, tudni fogja, hogy ott minden jelentékenyebb családnak, sőt egyéniségnek megérkezte is esemény. Egy reggel minden ember azzal köszönte ismerőit: ha tudja ő, miként a Tarcali család megérkezett ? Nekünk sem mulasztál el értésünkre adni, mi azonban a társaság többi tagjaihoz képest ez újdonságot meglehetős hidegséggel és közönynyel fogadtuk. A név és család ismeretlen volt előttünk, s mi legkevésbé azon hangulatban, hogy új ismeretségekre vágytunk volna. Egykedvűleg folytattuk tehát sétánkat, amint alig egy óra eltelte után a sétányon támadt bizonyos élénkség és csoport-alakulások gyaninunk engedők, hogy az ujonan jöttek készen vannak toiletterökkel, s bemutaták magukat a társaságnak. Nem mondhatnám, hogy valamelly tűrőhellen kíváncsiság ragadt volna közelökbe, de mivel lépteink esetlegesen épen feléjük vezettek, s mivel mi okunk sem volt kerülni őket, kevés perc múlva alkalmunk lön láthatni, és bámulhatni a most érkezetteket, a társalgás és közfigyelem e percbeni tárgyait. Bámulhatni mondom, mert Tarcali Teréz, ki anyja oldalán sejtett el mellettünk, legkevesebb hízelgéssel és udvariassággal szólva is, tökéletesen méltó volt e kifejezésre. Termete sugár, magas. Szemei áthatók, feketék mint az éj, és fényesek miként csillagai. Vonásai kifejezésteljesek, megragadók. Fürtéi szőkék, kissé vörösre hajlók, mi fekete szemei és szemöldjeivel mondhassan bájt kölcsönző arcának, s olly igézén bűvszerűvé téve azt, hogy a szem alig birt megválni e kedves képtől, mintha sugárai egyenesen a lángragyult szívből fakadtak volna! A szépnek hatása a fogékony lélekre önkénytelen és ellenállhatlan, de ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, miszerint élénkebb, rögtönibb felindulást alig éreztem valaha, mint e fiatal leányka láttára, kinek gyermekarca még a bábjátékokra emlékeztetett, míg lángszemei a szenvedélyek viharát kelték fel a kebelben. Öltözete egyszerű, s annyi öszhangzásban egész alakjával, hogy első pillanatra fölismerem benne a tapintatot és ízlést, mi a mint olly ritka, épen olly elragadó tulajdon, s az egyéniségnek nélkülözhetlen, kiegészítő kelléke. Nem elég a divat; minden arcnak, alaknak, kedélynek, modornak megvan a maga színe, sajátságai. Az öszhangzásnak a legparányibb részletekig meg kell lenni, különben az egészen lesz valami, mi viszket, sért, anélkül hogy hirtelen okát tudnánk adni, anélkül, hogy magában véve akár a szín, akár a szabás ellen tehetnénk alapos kifogást. E fiatal leányka e tekintetben olly szabályosan tökélyes volt, annyira kielégíte bármelly szigorú igényeket, hogy alig lehetett észrevenni, hogy a mesterségből is van rajta valami, azt hitte az ember, hogy így miként van mindenestől, egyenesen a természet kezéből került ki. Midőn mellettünk ellebbent — mert piciny lábai alig látszanak a földet érinteni — önkénytelenül állva maradánk, hogy utána tekinthessünk átélvezni minden mozdulatát, minden lépését, mellyek, mintha pajzán álomképek űznének szédítő játékot, olly kecsteljesek, olly légszerüek valának . . . Több percig szótlanul bámultunk utána. Midőn ez igézetszerű varázshatalom alól kissé magamhoz tértem, Viktorra tekintek. Megborzadtam arckifejezésétől. Vonásai dúlttak valának, s azokon olly örültszerű kifejezés, olly sajátságos meglepetés, kétség terült el, mi komoly aggodalmakra adott okot. — Viktor! — szóltam kezét megragadva. Mintha nem hallott, nem értett volna, mit sem felelt. Tekintete merőn a távozó Terézre volt szegezve, mintha ez egy tárgyon kívül körülötte nem lett volna világ, mintha e tovatűnő gyermeken kívül nem léteznék semmi, mint érdekelné többé. — Ezt ! — susogák ajkai alig hallhatólag. — Barátom, Viktor! térj magadhoz ! — A sír adta vissza őt nekem, vagy örült képzelet szeszélyének vagyok martaléka!. . . — Viktor, térj magadhoz! Kit vélsz e bájos leánykában viszontlátni ? — Én? senkit! Vagy tán neveztem valakit? Ne hajts rá, örült valók ! Nem akartam fokozni izgalmát, nem kérdezősködöm többé, s némán folytattuk sétánkat. Viktor sok ideig heves felindulás befolyása alatt látszott szenvedni, végre azonban sikerült leküzdenie ezt, s midőn másodszor találkozunk a „fürdő rózsájával“ — mint később elnevezék öt — vonásai nyugodtak maradtak, legfölebb némi fájdalmas gyönyör volt rajta észrevehető, mellyel öt hosszan, merően vizsgálgató, miközben ajkain önkénytelen sóhajok suhantak el. Tudtam, hogy e nyugalom sok erőbe, s ez erő nem kis fájdalomba kerül, s hogy némileg elszórjam őt, megkísérlem más, egészen idegen térre vinni át a társalgást. Nem sikerült. Kérdéseimre mindössze egyes, töredezett szavakban válaszolt, s ezeket is olly gépiesen ejte ki, hogy csakhamar meggyőződtem, miszerint lelke még folytonosan e fiatal lányka képével foglalkozik, s azért felhagytam e kísérlettel. Hosszas ideig szótlanul ballagánk. Végre ő törte meg a csendet, s kezemet forrón megszorítva tudtomra adá, miszerint fölötte élénk vágyat érez a családdal ismeretségbe jöni. Szerencsére ugyan e reggelen egy barátom is megérkezett, ki régibb összeköttetésben állott velök, s igy még az nap délutánján élvezek a szerencsét: Tarcaliné e nagyságának és Teréz kisasszonynak bemutattatni. Az anyát nyájasnak, szívélyesnek, a lányt gyermetegnek és eszesnek találtuk. E mellett volt e bájos lányka módjában valami, mi ellenállhatlan rokonszenvet ébresztett maga iránt, és társaságát olly kedvessé, óhajtottá téve. Viktor egészen el volt ragadtatva, s bár viselete rendesen kimért, hideg szokott lenni, e szokatlan izgatottság egészen átalakítást. Vidtorrá jön. Nevetközött, tréfált, s olly elmés, szeretetreméltó modort tanúsított, mi Teréz keblében bizonyára igen hízelgő benyomást eszközölt, és mi engemet mód nélkül meglepett. Én egészen más oldalról ismertem őt. Midőn odahagyok a társaságot, mosolyogva bókoltam gyógyulásának, s sóhajtva kiállok föl: Váljon mikor fog az én kedélyem is illy kedves benyomás hatalmától felfrisülni ?! — Ah, barátom! — válaszolá fájdalmas mosolylyal — e gyógyulás, ha ugyan annak nevezhető, nekem igen sokba kerül. Illy áron talán jobb örökös betegnek maradnunk! A hang, melylyel e szavakat kiejtő meggyőzött, hogy iménti jó kedve inkább lázas ingerültség, mint természetes jó érzés szüleménye volt, valamint arról is, hogy ez ingerültség eltűnése után lelke még sötétebb, emésztőbb állapotba esett vissza. Még soká beszélt ugyan, s elragadtatással azon jóltevő, édes érzésről, mi e kedves gyermekkel szemben lelkéibe száll, de mindannyiszor megjegyzé, hogy ez érzés semmi sem egyéb azon visszahatásnál, melly gyötrő emlékeiből eredt e fiatal lányka láttára. E szavak előttem visszásoknak tetszettek, s hogy e szeszély előttem mihamarabb világos legyen, fölkértem őt, ismertetne meg emlékeivel. — Azt hiszed lenne erőm hozzá?! — válaszol a szavaimra. — Még sokat kell vétkeznem addig, — mert e mai felindulás is bűn ellene ! — mig csak annyi nyugodtságra is szert tehetek, hogy téged e gyászeseménynyel megismertesselek. Ah, barátom! szomorú egy történet ez! Azt hittem sohasem leend ezőm elviselni, és immég vigadni és játszani is képes vagyok! Tova lebbent angyal, megbocsáthatsz é nekem ? ! — Barátom! — szólok, kezét forrón megszorítva — légy erős, beszélj! A bánat terhe megkisebbedik a megosztás által, s én olly örömest veszem egy részét magamra! — Ne kívánd, nincs erőm hozzá, talán később leend. De hogy lásd, hogy meggyőződjél, hogy e viseletein nem szenvelgés, nem túlvitt ábránd, nézd e képet! Tárcájából egy kisded egyszerű képet nyújta át. Nem tartóztathatok vissza egy meglepetési felkiáltást. A kép a legutolsó vonásig élethű mása volt Teréznek. — Nos ? — E kép e fiatal lánykát ábrázolja. — Nemde a kétségig, a bizonyosságig talál? — Tehát arcképét leírtad, mielőtt ismerted volna őt? — Ez arckép eredetije . . . — Teréz e fiatal lányka, ki . . . — Ez arckép eredetije két év óta sírban fekszik! — De e meglepő hasonlat ? — Épen ez az, mi engem őrültté tesz. Mintha őt látnám benne, ama másik Terézt, kinek koporsójára ezelőtt két évvel magam hánytam az első hangot. — És a név is ugyanaz ? — Név, termet, hang, arc! Minden, minden ! Mintha csak a sors űzne velem fájó játékot!.. De hagyjuk ezt. Ne kívánd hogy felőle beszéljek, hidd, ez nekem végtelen kínokat okoz!... Viktor uj ismeretségét ki látszott zsákmányolni. A napok legnagyobb részét a Tarcali család közelében töltő, s rövid idő alatt olly bizalmas viszony fejlett ki közöttük, hogy a világ, melly mindenütt, legkiváltkép fürdőkön olly biztosan szeret minden legjelentéktelenebb dologból következtetni, komolyabb öszszeköttetésekről suttogott, s találkoztak olylyanok is , kik már az időt is meghatározottnak állták a Viktor és Teréz közötti nászra. Viktor az egészből mit sem sejtett, s bár szerfelett boldognak látszott magát ez új körben találni, s sötét emlékei is mindinkább kezdenek homályosulni, legtávolabbról sem .