Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-06-03 / 108. szám

s nagyobb részén együtt valánk. Együtt tevek sétáinkat, s mert ő is miként én, inkább ke­dély-bajban szenvedett, s szórakozottságot jött keresni, — együtt s egyenlő eszközökkel kí­sértettük meg föltalálását. Ki a fürdői élet — hogy úgy fejezzem ki magamat — kisvárosiasságát ismeri, tudni fogja, hogy ott minden jelentékenyebb család­nak, sőt egyéniségnek megérkezte is ese­mény. Egy reggel minden ember azzal kö­szönte ismerőit: ha tudja ő, miként a Tarcali család megérkezett ? Nekünk sem mulasztál el értésünkre adni, mi azonban a társaság többi tagjaihoz képest ez újdonságot meglehetős hidegséggel és közönynyel fogadtuk. A név és család ismeretlen volt előttünk, s mi legkevésbé azon hangulatban, hogy új is­meretségekre vágytunk volna. Egykedvűleg folytattuk tehát sétánkat, amint alig egy óra eltelte után a sétányon tá­madt bizonyos élénkség és csoport-alakulások gyani­nunk engedők, hogy az ujonan jöttek készen vannak toiletterökkel, s bemutaták ma­gukat a társaságnak. Nem mondhatnám, hogy valamelly tűrő­hellen kíváncsiság ragadt volna közelökbe, de mivel lépteink esetlegesen épen feléjük ve­zettek, s mivel mi okunk sem volt kerülni őket, kevés perc múlva alkalmunk lön láthatni, és bámulhatni a most érkezetteket, a társalgás és közfigyelem e percbeni tárgyait. Bámulhatni mondom, mert Tarcali Te­réz, ki anyja oldalán sejtett el mellettünk, leg­kevesebb hízelgéssel és udvariassággal szólva is, tökéletesen méltó volt e kifejezésre. Termete sugár, magas. Szemei áthatók, feketék mint az éj, és fényesek miként csilla­gai. Vonásai kifejezésteljesek, megragadók. Fürtéi szőkék, kissé vörösre hajlók, mi fekete szemei­ és szemöldjeivel mondhassan bájt köl­­csönző arcának, s olly igézén bűvszerűvé téve azt, hogy a szem alig birt megválni e kedves képtől, mintha sugárai egyenesen a lángragyult szívből fakadtak volna! A szépnek hatása a fogékony lélekre önkénytelen és ellenállhatlan, de ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, miszerint élénkebb, rögtönibb felindulást alig éreztem valaha, mint e fiatal leányka láttára, kinek gyermekarca még a bábjátékokra emlékezte­tett, míg lángszemei a szenvedélyek viharát kelték fel a kebelben. Öltözete egyszerű, s annyi öszhangzás­­ban egész alakjával, hogy első pillanatra föl­­ismerem benne a tapintatot és ízlést, mi a mint olly ritka, épen olly elragadó tulajdon, s az egyéniségnek nélkülözhetlen, kiegészítő kel­léke. Nem elég a divat; minden arcnak, alak­nak, kedélynek, modornak megvan a maga színe, sajátságai. Az öszhangzásnak a legpa­rányibb részletekig meg kell lenni, különben az egészen lesz valami, mi viszket, sért, a­nélkül hogy hirtelen okát tudnánk adni, a­nél­kül, hogy magában véve akár a szín, akár a szabás ellen tehetnénk alapos kifogást. E fiatal leányka e tekintetben olly sza­bályosan tökélyes volt, annyira kielégíte bár­­melly szigorú igényeket, hogy alig lehetett észrevenni, hogy a mesterségből is van rajta valami, azt hitte az ember, hogy így miként van mindenestől, egyenesen a természet ke­zéből került ki. Midőn mellettünk ellebbent — mert pi­ciny lábai alig látszanak a földet érinteni — önkénytelenül állva maradánk, hogy utána te­kinthessünk átélvezni minden mozdulatát, min­den lépését, mellyek, mintha pajzán álomké­pek űznének szédítő játékot, olly kecsteljesek, olly légszerüek valának . . . Több percig szótlanul bámultunk utána. Midőn ez igézetszerű varázshatalom a­­lól kissé magamhoz tértem, Viktorra tekintek. Megborzadtam arckifejezésétől. Vonásai dúlttak valának, s azokon olly örültszerű kifejezés, olly sajátságos meglepe­tés, kétség terült el, mi komoly aggodalmakra adott okot. — Viktor! — szól­tam kezét megra­gadva. Mintha nem hallott, nem értett volna, mit sem felelt. Tekintete merőn a távozó Terézre volt szegezve, mintha ez egy tárgyon kívül körülötte nem lett volna világ, mintha e tova­tűnő gyermeken kívül nem léteznék semmi, mi­nt érdekelné többé. — Ez­t ! — susogák ajkai alig hallha­tólag. — Barátom, Viktor! térj magadhoz ! — A sír adta vissza őt nekem, vagy örült képzelet szeszélyének vagyok marta­léka!. . . — Viktor, térj magadhoz! Kit vélsz e bájos leánykában viszontlátni ? — Én? senkit! Vagy tán neveztem va­lakit? Ne hajts rá, örült valók ! Nem akartam fokozni izgalmát, nem kér­dezősködöm többé, s némán folytattuk sétánkat. Viktor sok ideig heves felindulás befo­lyása alatt látszott szenvedni, végre azonban sikerült leküzdenie ezt, s midőn másodszor találkozunk a „fürdő rózsájával“ — mint ké­sőbb elnevezék öt — vonásai nyugodtak ma­radtak, legfölebb némi fájdalmas gyönyör volt rajta észrevehető, mellyel öt hosszan, merően vizsgálgató, miközben ajkain önkénytelen só­hajok suhantak el. Tudtam, hogy e nyugalom sok erőbe, s ez erő nem kis fájdalomba kerül, s hogy né­mileg elszórjam őt, megkísérlem más, egé­szen idegen térre vinni át a társalgást. Nem sikerült. Kérdéseimre mindössze egyes, törede­zett szavakban válaszolt, s ezeket is olly gé­piesen ejte ki, hogy csakhamar meggyőződ­tem, miszerint lelke még folytonosan e fiatal lányka képével foglalkozik, s azért felhagy­tam e kísérlettel. Hosszas ideig szótlanul ballagánk. Vég­re ő törte meg a csendet, s kezemet forrón megszorítva tudtomra adá, miszerint fölötte é­­lénk vágyat érez a családdal ismeretségbe jöni. Szerencsére ugyan e reggelen egy ba­rátom is megérkezett, ki régibb összekötte­tésben állott velök, s igy még az nap délután­ján élvezek a szerencsét: Tarcaliné e nagysá­gának és Teréz kisasszonynak bemutattatni. Az anyát nyájasnak, szívélyesnek, a lányt gyermetegnek és eszesnek találtuk. E mellett volt e bájos lányka módjában valami, mi ellenállhatlan rokonszenvet ébresz­tett maga iránt, és társaságát olly kedvessé, óhaj­tottá téve. Viktor egészen el volt ragadtatva, s bár viselete rendesen kimért, hideg szokott lenni, e szokatlan izgatottság egészen átalakítá­st. Vidtorrá jön. Nevetközött, tréfált, s olly el­més, szeretetreméltó modort tanúsított, mi Teréz keblében bizonyára igen hízelgő be­nyomást eszközölt, és mi engemet mód nélkül meglepett. Én egészen más oldalról ismertem őt. Midőn odahagyok a társaságot, moso­lyogva bókoltam gyógyulásának, s sóhajtva kiállok föl: Váljon mikor fog az én kedélyem is illy kedves benyomás hatalmától felfri­­sülni ?! — Ah, barátom! — válaszolá fájdalmas mosolylyal — e gyógyulás, ha ugyan annak nevezhető, nekem igen sokba kerül. Illy áron talán jobb örökös betegnek maradnunk! A hang, melylyel e szavakat kiejtő meggyőzött, hogy iménti jó kedve inkább lá­zas ingerültség, mint természetes jó érzés szüleménye volt, valamint arról is, hogy ez ingerültség eltűnése után lelke még sötétebb, emésztőbb állapotba esett vissza. Még soká beszélt ugyan, s elragadtatás­sal azon jóltevő, édes érzésről, mi e kedves gyermekkel szemben lelkéibe száll, de mind­annyiszor megjegyzé, hogy ez érzés semmi sem egyéb azon visszahatásnál, melly gyötrő emlékeiből eredt e fiatal lányka láttára. E szavak előttem visszásoknak tetszet­tek, s hogy e szeszély előttem mihamarabb vi­lágos legyen, fölkértem őt, ismertetne meg emlékeivel. — Azt hiszed lenne erőm hozzá?! — válaszol a szavaimra. — Még sokat kell vét­keznem addig, — mert e mai felindulás is bűn ellene ! — mig csak annyi nyugodtságra is szert tehetek, hogy téged e gyász­esemény­nyel megismertesselek. Ah, barátom! szomo­rú egy történet ez! Azt hittem sohasem le­­end ezőm elviselni, és im­még vigadni és ját­szani is képes vagyok! Tova lebbent angyal, megbocsáthatsz é nekem ? ! — Barátom! — szólok, kezét forrón megszorítva — légy erős, beszélj! A bánat terhe megkisebbedik a megosztás által, s én olly örömest veszem egy részét magamra! — Ne kívánd, nincs erőm hozzá, talán később leend. De hogy lásd, hogy meggyő­ződjél, hogy e viseletein nem szenvelgés, nem túlvitt ábránd, nézd e képet! Tárcájából egy kisded egyszerű képet nyújta át. Nem tartóztathatok vissza egy meglepe­­tési felkiáltást. A kép a legutolsó vonásig élethű mása volt Teréznek. — Nos ? — E kép e fiatal lánykát ábrázolja. — Nemde a kétségig, a bizonyosságig talál? — Tehát arcképét leírtad, mielőtt is­merted volna őt? — Ez arckép eredetije . . . — Teréz e fiatal lányka, ki . . . — Ez arckép eredetije két év óta sír­ban fekszik! — De e meglepő hasonlat ? — Épen ez az, mi engem őrültté tesz. Mintha őt látnám benne, ama másik Terézt, ki­nek koporsójára ezelőtt két évvel magam hány­tam az első hangot. — És a név is ugyanaz ? — Név, termet, hang, arc! Minden, minden ! Mintha csak a sors űzne velem fájó játékot!.. De hagyjuk ezt. Ne kívánd hogy felőle beszéljek, hidd, ez nekem végtelen kí­nokat okoz!... Viktor uj ismeretségét ki látszott zsák­mányolni. A napok legnagyobb részét a Tarcali család közelében töltő, s rövid idő alatt olly bizalmas viszony fejlett ki közöttük, hogy a világ, melly mindenütt, legkiváltkép fürdőkön olly biztosan szeret minden legjelentéktele­nebb dologból következtetni, komolyabb ösz­­szeköttetésekről suttogott, s találkoztak oly­­lyanok is , kik már az időt is meghatározott­nak áll­ták a Viktor és Teréz közötti nászra. Viktor az egészből mit sem sejtett, s bár szerfelett boldognak látszott magát ez új körben találni, s sötét emlékei is mindinkább kezdenek homályosulni, legtávolabbról sem .

Next