Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-01-26 / 21. szám

Budapest. 4-ik évi folyamat. Szerda, január 26-án 1853. 31.­­ Megjelenik, ünnep- s vasá­rnapot kivevőn, min­dennap délután díváik­ép­­pek- s egyéb mű­ mellék­jelek­kel és rajzokkal. S­zerkesztőségi szállás: cukor- és ma­gyar-utcai 11. számú sarok­ház első emelt­­, hová a kézi­ratok utasitandók. Kiadó-hivatal: aldunasor , kegyesrendiek­épületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdetési­­díjak küldendők. HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. Előfizetési díj: Postán: egész évre 16 frt, fél évre 9 ,, évnegyedre 5 „ Budapesten házhozküldés­­sel: egész évre . . 13 frt, fél évre ... 7 „ évnegyedre . . 4 ,, Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. ELŐFIZETÉSI FÖLHÍVÁS: A ,,HÖLGYFUTÁR“-TM előfizethetni a következő Február, Tiaretus és April hónapokra is; helyben A frt., vidékre 5 frt. pp. i. Újévi mozaik. II. Miből lett a szivárvány, tenger? Volt már napsugár, melly végig ara­nyozta az elszórt világokat; a föld megkapta az erős lökést örök kerengésére ; a hold fel­fújta sápadt képét, mintegy zsarnokaid a csil­­lagházának. Mindegyik éggyémánt elfoglalta a maga helyét, hogy sugár szomszédjától a kör­úton össze ne morzsoltassék. . . Meg volt te­remtve a téjút, mellyen a kiégett s időtlen csillagokat hordták szét sugárrudakon a kö­zös csillagtemetőbe ... Az ember már meg­ette a tiltott fának gyümölcsét, hogy bűnbe ejtse a születendő ivadékokat ezer és ezer­­iziglen. . . A világrendszerekben valami tom­pa zsibongás, mintegy tetszésselül, hogy az istenremekek meg vannak elégedve lét és cél­­jokkal, mellyekbe a bölcs alkotó kegyelme helyezte őket. . . Már suhogott a falevél; az almafán ott ült a csábító aranyos kígyó. . . . A virágok kinyílt homlokkal integettek a leg­főbb való felé, ki hogy a virággal egyszerre édességet is teremtsen — himport lehelt kely­­hébe, s esőcseppekben küldé le az életet, hogy hervadás által bánatot ne hozzon rá a természet haragja ! . . . Hullt a harmat, hogy éj s hajnalon feltámadjon a természetélet, melly a sugaras-meleg napokon meghalt. . . . Szóval, minden a maga rendén volt. Az ember elkezdett lest hányni. Az ér­dek kígyója rátekerődzött lelkére, é­s meg­változott a világ. Az erény eltiportatott! ar­cul vágatott a szemérem .... meg jön át­kozva ég és föld azoktól, kiknek számára az teremtetett!! . Az alázatosság elbizakodássá fajult az emberekben, a megelégedés gőggé ! ... Az adakozásból lett fösvénység, imából átok! A férj megtörte esküjét, a nő más keb­léhez esküdött. ... A leányok szemükben ha­mis volt a kacsintás, lelkükben kétszínű a szerelem! Az ég megsiratta a világot. A fellegek csatornái megeredtek, folyt a könyzápor negyven nap és negyven éjjel. Villám haragja úgy cikázott a földre, mint máskor a napsugár szokott! . . A föld meg jön akadályozva forgásában! . . A nap, hold és csillagok eltakarták fényes arcaikat!.. Sötét köd ült a világ felett, mintha látni sem akarná népét az űr ! . . A mindenség vízben úszott. A Sinai, Ararát hegyek, a Lomnic, Chimborasso , Kriván , Hymalája, Dhawalagiri legmagasabb hegycsúcsokból még csak akko­ra parány sem látszott, hol a megriasztott madársereg tanyát üthetne! A kárpátok iszap alatt voltak. Leborult a nép, imádkozott, de az ég nem hallá, s ki kellett pusztulni a vi­lágnak ! Féljétek az erős, boszúálló istent.­Az Araráton kötött ki a kis világ, mely­­lyet Noé megmentett a viz apadása után. Lön általános imádság újra, s újvilág, mindenben más a régitől. A teremtő, hogy népét megvigasztalja, mintegy örök kegyéül — napsugárból s tiszta harmatból szövé a szivárványt, ezt a nagy hímes szalagot, s összeköté vele az eget és földet — biztatásul, hogy ha erényét megőrzi a nép, többé nem rendel világbomlást! A világ egészen kiszáradt, mivel a nap kettős tűzerővel küldé sugarait felé. Sokan, igen sokan elvesztek ; lakottak azok is , kik bűnösek nem valának a — bűnösökért!. .De igy kellett, mert az eredendő bűn megfész­kelte magát a keblekben. Sok leánynak odaveszett a jegyese , sok ifjúnak a szeretője. Sírtak e veszteségen, örökké sírtak! utóbb annyi lett a köny, hogy alig fért meg a világtengerben. A szerelmes lelkek fájdalomkönyéből lett hát a tenger, azért sós az ize . . azért háborog úgy sokszor hullámlelke ! Roboz István. Világ­ folyása.­ ­ Egy késő éjjelen, midőn zsibbasztó álom némitá el Budapest zaját, négy férfiút lehete még látni a „Magyarkirály“ kávéházában. Kettő közölök élénk beszélgetés fo­nalát fűzte odább; mig a másik kettő hall­gatva, s arcaikat elpalástolni igyekezve, ültek a teremnek egyik homályosabb szögletében. — Valóban, Valkó barátom! tudtál te szerelmes lenni ? . . . — Miért ne barátom? ... a gólya köl­töző madár, s nem lakja e keblét szerelem­­szerű ösztön fészke és párja iránt ? ... Láttál e vándorlápot ? . . . úgy , az is hord hátán virágokat, pedig pillanatig sem hagyja őt nyu­godni a vihar ?!. Miért ne teremhette volna hát meg az én keblem is egyszer azon virágot, melly némelly ember bal oldalában minden pil­lanatban — úgy szólván — újra nyílik, csu­pán azért, mert mindig utazom ? ! . . Magam­mal vittem e szerelmet édes Gusztim, — ma­gammal vittem csalatásom fájdalmát, s egy tengeri vész megtisztító e két felhőtől keble­met. — Szerencsés ember ! . . . mennyire boldogitna engem hasonló könnyelműség? !!.. azonban e kis kitérés ne szakassza félbe élet­rajzodat , folytasd csak, te második Colum­bus ! . . — Édes Gusztim, itt életemnek egyik igen fontos pillanata következik . . . engedj egy kortyot! . . barátom, ez jó bor. . . igen igen jó bor .... hol is hagyom el ? — Nápolyban, pajtás! — Igen, barátom .... ott ültem a ten­ger partján. Sokszor olvashattad te már köl­tőknél, minő nagyszerű a tenger. Valóban egy nagy tükör az, melly az isten mosolyát vagy haragját híven lefesti..........Ültesd törékeny sarkára az istentagadót s midőn pokoli tán­cában egy hullám, öt hátára kapja, hogy e magasból kacérkodhassék a tenger mélyének szörnyeivel, . . . akkor — barátom, körül­belül úgy fog járni mint szent Pál ! . . . . Én más szemmel néztem a tengert, . . . sokban hasonlónak lelem azt egy terített asztalhoz, mellyen mint nagy tálak s thee — edények je­lennek meg az elsuhanó hajók,... vagy legin­kább, óriási tálba kitöltött leveshez, mellynek fenekén mint megannyi gombócok nagy cápák és derék süllők úszkáltak ... S én Tantalus­­ként i­lék a parton! . . . Irigylém a cápák sor­sát, mellyek—meglehet—valamelly kövér har­csa tetemei fölött arról elmélkedtek, vájjon van é lény a világon, a ki éheznék ?! . . És én már két nap óta nem ettem! . . Elmélkedé­semben hajdani ismerősöm Csengey háborúja. — Örömmel borultam nyakába, és egy percre elfeledtem, hogy zúg bennem egy hatalmasabb érzés is a viszontlátás öröménél!. . . . Ő kér­dező, miként lehet az, hogy olly gazdag örö­kös mint én, tengerparton, költői ábrándokba merülhet, mint egy hideg angol hátat fordítva a vidám Nápólynak ? . . . Felelet helyett igen szépen kértem, ismertetne meg az ebédelés nagyszerű eszméjével, mert két nap óta azt csaknem elfeledtem.............Barátom! e bor felséges! . . . barátja vagy é­ve az ismétlés­nek ? Én minden iskoláimat repetáltam! . . (Folytatása követk.) Tóth Ferenc: Első szerelem. (Vége.) — Ah! Mari nagyon közönyösen fo­gadott. — Azt vártad, mondom , hogy az első találkozásra megöleljen? A hölgyek nagy diplomaták. — De mégis, igenigen szórakozott volt, miből azt következtetem, hogy jelenlétem semmi hatással nem volt reá ! — Nem volna csoda, ha másra gondolt volna, mert a­mennyire tudom, te vagy a a százötvenhatodik férfi, ki bálványozod őt. — Jól mondod, válaszolt Gusztáv, hogy bálványozom, mert ő valóban hamis isten. — S e miatt te szomorú vagy? kérdem. — Igen, válaszolt Gusztáv, mert ki nem fejezhetem, mennyire szeretem őt. Ez az első hölgy, kit igazán szeretek.

Next