Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-04-20 / 73. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. Szerda, april 20-án 1853. 711. a® HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. tuujdonos szerkesztő : Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivevőn , mindennap délután dívásképek- s egyéb m ü m e 1l é k- s etekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: cukor- és magyar-utcai 11. számú sarokház első emelet, hová a kéziratok utasítandók. Kiadóhivatal: aldunasor , kegyesrendieke pillérében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Előfizetési díj: Postán: egész évre 11 frt. fél évre 9 ,5 évnegyedre 5 Budapesten házhozkültéssel: egész én. . . 13 frt, fél évre ... 7 évnegyedre . . 4 ,, Hirdetések soronként 3 czinti krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan körülférnek. »» Őszinte vallomások. XXI. A keszthelyi gazdasági intézet, melly alapitója gróf Festetics György után Georgietti-nak neveztetett. 1829-ben, midőn abban a husvét utáni tanfolyamot hallgattam, régi dicsőségéből már sokat vesztett ugyan ; az értelmes gazdák számát azonban néhány ügyes egyénnel évenként mégis szaporította, s így a reá fordított költségek, ha arányos eredményt nem szültek is, mindenesetre méltányos elismerésre számolhattak. Voltunk azon félévben az intézetben tizenhárom úgynevezett küső (extranei) s két belső (intranei) gyakornokok. Az elsők tulajdon erszényükből költöttek , az utóbbiak az intézetben laktak, az uraság részérül évenként kétszáz váltó forintot húztak s a tanfolyam végeztével, t. i. két év után, a grófi jószágokon alkalmazást nyertek. — Szabály szerint csak a bölcsészeti és jogtudományok bevégzése után lehetett valaki az intézet tagja ; kivételek azonban, mint mindenütt, úgy itt is voltak, s ennek köszönhetem én is az intézetbe való fölvételemet. Mindnyájan életrevaló, úgynevezett, ,fesdi” fiuk voltunk. A keszthelyi hánságot egyedül mi representáltuk ; az asszonyok és leányok miatyánkjában mi voltunk a mindennapi kenyér. Fejsütő embert, vagy ollyant, ki fejét fölöttünk hordta , meg nem szenvedtünk közöttünk, egyenlő ruhát csináltattunk magunknak , együtt sétáltunk, s ugyanazon mulatóhelyekre jártunk. Tanítóink szerfölött engedékenyek voltak, aki maga nem akart tanulni, itt ugyan nem igen tüzelték , hihetőleg azért, mert e részben tulajdon belátásunkat praeoccupálni, más részrül pedig a tanulóknak amúgy is ritkuló számát éretlen szigorúság által még inkább csökkenteni nem akarták. — Anynyi igaz, hogy nem igen terheltük meg fejünket gazdasági tudományokkal. Gerics és Rojko professor urak leckéin néha csak az intraneus urak jelentek meg a kötelességből, midőn a többiek, az ,extraneus‘ nevezetnek szorosan megfelelőleg, a mezőkön a szántásvetés tanulása helyett foglyok és nyulak után szaladtak, a botanicus kertben pedig ritka növények helyett élő rózsaszálakkal iparkodtak közelebb ismeretségbe jutni. Nem csoda tehát, hogy voltak közöttünk gazdák, kik a cursus végével a legfényesebb bizonyítványokkal ellátva, a búzát a rozstul, a repcét a kukoricától, megkülönböztetni nem tudták. Engemet csak az beszantolt, hogy társaim közt a legifjabbik lévén, legkevesebb tekintélyem, a leányoknál pedig legkevesebb szerencsém volt. Nem használt, hogy öt évvel idősebbnek mondtam magamat, borbélyt tartottam, s az aranyér ellen panaszkodtam: mindenütt csak gyermeknek néztek, s ha jutott is néha valami részemre, bizonyosan a legsoványabb falat volt. Szerencse, hogy az előbbi igenis sok édes falattal gyomrom még mindig émelyegvén, a böjtölés nem ártott s nem is esett nehezemre. Legkedvesebb helyünk, hová járni szoktunk, Muscher bácsinak a város nyugati oldalán fekvő nagyszerű sörháza volt. Jó sereg négy férjhezadó derék leánya volt. Örült az ember szíve, ha rájuk nézett. Magam ugyan sem bor-, sem serivé nem voltam, sőt az utóbbi ellen valóságos idiosincrasiám volt, de a pajtásság kedvéért csak eljártam én is minden áldott nap oda. Azután megesett néha, hogy a szép Fannit vagy a szép Vikit egyedül találván a vendégszobában, ha nem sok audienciát adtak is, egypár bókocskát mégis applicálhattam. A leányok illyesmit mindig szívesen hallanak, magam pedig nem estem ki egészen a praxisból. Volt a serfözőnek ezen négy leányon kívül még egy ötödik virága is, mellyet csak azért nem említettem, mert még nagyon is bimbó volt. Gyönge kora miatt — alig lehetett tizennégy éves, nem gerjesztett annyi figyelmet, mint testvérei, ámbár szintolly szépnek ígérkezett lenni, mint ezek voltak. — A kis leány — úgy gondolom Rizának hívták, de bizonyosan nem tudom — nagyon hajlott hozzám, mert társaim közöl én valók egyedül, ki legtöbbet foglalkoztam vele. Én is csak szükségből tettem. Ártatlansága angyali volt: van der Welden- és Clauren-t olvasta , s nagyobb örömet nem szerezhettem neki, mintha mindennap új könyvet hoztam olvasni. Négy hét alatt egész könyvtáramat kiolvasta, nem maradt egyéb hátra, mint az ,Orbis pictus,4 meg a ,virágnyelv. Ez utóbbi úgy tetszett neki, hogy betéve megtanulta. — Ki hitte volna, hogy e fatális virágnyelv utóbb gyöngéd viszonyunkat fölbontani, s engem egész Keszthely városa előtt csúffá fog tenni? — Előre kell bocsátanom, hogy kosziban egy hektikus agglegénynél voltam, kinek több kiállhatlan tulajdonaihoz negyvenöt éves húga is tartozott, ki a gazdaságot vezette. Ha rosz kedve volt, bablevesnél és salátánál egyebet nem főzött. Csak az által lehetett őt jó kedvben tartani, ha az ember iparkodott minden kívánságát teljesíteni. Szerencsére , kívánságai rendkívüliek nem voltak, s én egy almásrétes kedvéért sokat szoktam megtenni. -------Említettem már egyszer, hogy az agg szüzeknél sokkal több szerencsém volt, mint a fiataloknál. Tercsi kisasszony — harminc év óta mindig így hivatta magát — nem mutatkozott közönyösnek hódolásaim iránt; ezek azonban inkább az almásrétest mint őt illették , mert ámbár ollyan tüzkeforma fickó voltam , kiből a leányok anynyi tüzet csaholtak ki, hogy nem egyszer szerettem volna szalamanderrá változni, Tercsi kisasszonynál mégis fűtött szobában is fáztam volna. Isten tudja, hogy jutott azon rögeszméhez, hogy fülig vagyok szerelmes belé, s csak merő respectusból nem merek bátrabban nyilatkozni. Pedig adott ő erre elég alkalmat: maga takarította össze szobámat, tulajdon szép kezeivel vetette s bontotta fel ágyamat, s olly édes falatokat sütött, hogy a grófi konyhában sem tudták volna különben elkészíteni; de e tekintetben olly nehézfejű voltam, hogy abba baltával sem lehetett volna mást, mint csupán csak a respectust beverni. Ingyen azonban mit sem kívántam tőle, s az édes falatokat lehetőségig meg akartam szolgálni, különben még tönkre sütötte főzte volna magát és urabátyját is. — Nem is maradtam sokáig adósa. Meglátta egyszer írásomat, s kinyilatkoztatta, hogy szeretne tőlem valami írott emléket leírni. Szürke szemeiből azt olvastam ki, hogy ezen emlék alatt szerelmes levelet értett. Errre gondolom magamban, a szerelmes versek helyett egy egész imádságos könyvet írtam le neki khinai tussal s aranyozott kezdőbetűkkel. Négy hétig vesződtem vele, azt hívén, hogy ezáltal adósságomat elegendőképen leróttam, — de Tercsi kisasszony is azon lényekhez tartozott, kik, ha az ember kis ujját mutatja nekik, az egész kezet kívánják. Valami költőibb emlék után vágyott; elhiszem, csak tudtam volna, meddig szokott a negyvenötéves szüzeknél a költői vágy terjedni? Neki ültem tehát még egyszer, s leírtam neki a ,keleti virágnyelvet. — Már ennél költőibb valami nincs; mondám, midőn a csinosan bekötött könyvecskét kezébe adtam. Aki e nyelvet érti, annak nem szükség, hogy ajkait hoszszú szerelmi vallomásokkal fáraszsza, egypár virágszál kimondja a szívnek minden titkát, viszont szeretetet igér, légyottakat rendez, apák, anyák, bátyák és férjek figyelmét kijátsza, szóval a virágnyelvnél fiatal szivekre nézve ártatlanabb, de egyszersmind veszedelmesebb alkalomcsináló nincsen. Tercsi kisasszony a fiatal szivekhez kétség kivitt a magáét is számítván, pirulni kezdett; arca illyenkor learatott tarlóföldhez hasonlított, mellyre a nap utolsó sugárait lövelli. — Angliában és Oroszországban, folytatom mondókámat, hol mint tudjuk, a legmelegebb vérü emberek laknak, de az elsők kényelemből, az utóbbiak más okból nem szeretnek sokat beszélni, — a virágnyelv legnagyobb divatban van. Egyetlen árva bogácsfej néha elég magyarázni valót nyújt az egész világnak. Beszéltem még sok bolondot, s Tercsi kisasszonynak annál jobban tetszett, minél kevesebbé értette. Ebédkor az asztal szinte meghajlott kedvenc ételeim terhe alatt. Aznap délután együtt sétáltunk, én és a serfőző angyal a kertnek azon részében, hová a komló szaga s a maláta-kemence kipárolgásai nem hatottak. Eleinte némán mentünk fel és alá a gesztenyefasoron, s néztük a madarakat, mint játszottak bujósdit a fáknak sűrű ágaiban. Utóbb annyit beszéltem, hogy a kis leány nem tudta, szép szavaimra vagy ruhájára ügyeljen é inkább, mellyet a csintalan szellő lábszáramhoz csapkodott. — Avval se-