Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-05-28 / 103. szám
Budapest. 4-ik évi folyamat. 103. Szombat, május 28-án 1853. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén , mindennap délután divatképek- s egyéb mümellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: ujvilág utcai 14. számú ház első emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadó-hivatal: aldunasor , kegyesrendieképületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. tulajdonos szerkesztő: Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Város. Előfizetési díj: Postán: egész évre 16 frt, fél évre 9 „ évnegyedre 5 „ Budapesten házhozküldéssel, egész évre . . 13 frt, fél évre ... 7 „ évnegyedre . . 4 ,, Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Őszinte vallomások. XXV. Voltak az előbbinél sokkal érdekesebb s költőibb kalandjaim is. Egyre még mindig szívesen emlékezem , most is álomnak, de igen édes álomnak tetszik, minő hajnal előtt a piros vérfs fiatalságot néha meglátogatni szokta. B. Palin kívül, kivel csillagos és holdfényes éjjeleken ablakozni jártam, volt még egy igen jó barátom, My Kálmán, kiről most épen olly keveset tudok, mint Pali barátomról. Közel laktunk egymáshoz, s a napnak legnagyobb részét egymás társaságában töltöttük együtt mentünk sétálni, együtt olvastunk és tanultunk. Utóbb elválaszthatta! barátok lettünk. Mindketten egyenlő különcök s tűrhető képű legények voltunk,ugyanazon erényekkel és hibákkal bírtunk, csakhogy azok Kálmán barátomnál, ezek meg nálam találtattak fel nagyobb mértékben. Kálmánnak nem is volt tulajdonképen egyéb hibája mint bizonyos komolyság, melly azonfelül, hogy fiatal éveivel ellentétben állott, őt gyakran még olly ártatlan dévajságok iránt is túlszigoruvá tette, mellyek különben az élet rózsakorában erényül tekintetnek. Ez által, az igaz, hogy társai közt némi tekintélyt szerzett magának, melly bizonyos mértékben reám is kihatott, de meghittebb barátot nem talált köztük, ollyant pedig épen nem mint engemet, ki szellemi felsőbbségét, úgyszólván morális túlnyomóságát szívesen elismervén, magamat társaságában bár korlátoltabbnak is, de sokkal jobban érzem, mint másutt. Egymás közti barátságunknak minden esetre nemesebb s annálfogva tartásai!) alapja is volt, mint a miilyenre azt fiatal emberek közt néhány ledérül töltött órák élvezete építeni szokta. Kálmán a város egyik gazdagabb s előkelőbb kereskedőjénél lakott. A kereskedőnek szeretetreméltó neje, s ennek még szeretetreméltóbb mostoha leánya volt; s ámbár még csak hitből ismertem őket, a rosz nyelvek máris tudni akarják, hogy a köztem és Kálmán közti barátságos viszonynak egyik, s tán legfőbb oka a fönérintett szeretetreméltóságban rejlik. Pedig e tekintetben olly ártatlan voltam, mint maszületett gyermek, s ugyanaz maradtam később is, midőn Kálmán által a hölgyeknek bemutattatván, időm és alkalmam volt tapasztalni, hogy Fama asszonyság mitsem nagyított, midőn azokat szinte olly szépeknek mint szeretetreméltóknak mondotta. Az anya alig volt két három évvel idősebb leányánál, s ugyanazért egyenlő igényeket formált, s hasonló figyelmet követelt mint mostohája, mi azoknak, kik ez érdekes hölgyek miveit körében megfordultak, a lekisebb áldozatba sem került, miután a teljesebb szépségnek szinte oly szívesen hódolt mindenki, mint a fejlődőnek. — A mi engemet illet, szivnyugalmamat e két hölgynek társaságában mindeddig szerencsésen megtartottam. Hiú dolognak látszott, az udvarlók seregét megszaporítani, s legalkalmasabbnak találtam, szépen a körön kivül maradni s csupán a figyelmező szerepét játszani, melly az embert azonkívül, hogy a situatio lírává teszi, még különféle kellemetlenségektől s a főfájásoktól is megóvja. E mindenesetre dicséretes szándékomat még inkább elősegítette azon körülmény, hogy a hölgyek közöl egyik sem méltatott engemet nagyobb figyelemre, mint a mennyit társas körökben az illendőség vendégek iránt kiszabni szokott. — Hogy azonban illy feltűnő két szépség, minő a kereskedőné s mostoha leánya volt, udvarlók nélkül legyen, azt szinte olly természetelleninek, mint lehetetlennek tartottam ; s hogy a kiválasztottakat nevüknél nem szólíthattam, annak oka egyedül az volt, miszerint én épen olly keveset vesződtem a hölgyek szívügyeikkel, mint ők az enyémekkel. Ugyanazért egyszerű tisztelgésen kívül, nekik egyéb haszontalan lepkeségekkel nem alkalmatlankodtam. Sokkal miveltebbnek tartottam őket, semhogy ezen csillámló semmiségektől, miket a férfiak több kevesebb sikerrel szoktak hódításaiknál felhasználni, a legkisebb eredményt is várhattam volna. — Tudom, hogy a nyájas olvasók közöl s okait a rókára fognak gondolni, melly mint a mesében áll, azért mondta savanyúnak a szőlőt, mert el nem érhette. Én csak annyit válaszolok, hogy soha jobbnak nem mondtam magamat, mint a minő vagyok, s ennélfogva biztosan állíthatom, hogy a hölgypárnak közönbössége hiúságomat sem meg nem sértette, sem merészebb lépésekre nem buzdította. Kálmánnal a hölgyekről sohasem szó lettünk. Barátom sokkal komolyabb volt, hogysem illyesmiről beszédet kezdett volna; magam pedig ezt túlgyöngédségből nem tettem, nehogy Kálmán azt gyanítsa, mintha személyén kivül engemet egyéb érdekek is kötnének társaságához. Azon fűre a helyzetben valók tehát, hogy majdnem mindennap Szombathely legszebb hölgyeivel mulattam, játszottam, beáztam, és mégis négy hónap múlva, egy sereg irigyeken kivül többre nem vihettem. Magam sem ismertem magamat. — Az iskolaév vége felé a szép mostohát, Mina kisasszonyt, gondolkodóbbnak, s kevésbé vígkedvűnek találtam, mint azelőtt. Sőt néha, ha magát észrevétlenül hitte lenni, könyek is csillámlottak szép szemeiben, miket nem mindig sikerült neki olly hirtelen elnyomni, hogy azokat gyönge harmatcseppek gyanánt ne láttam volna fényleni arcának rózsáin. Mi bánthatta őt? minő titkosaú lepte meg szivét, melly eddig csak örömet és gyönyörűséget érzett ? • Pillanataink gyakran találkozának, az enyémek benső részvéttel nyugvának a szenvedő hölgyön, midőn az övéi azon aggodalmat fejezék ki, hogy búját eltalálni fogom. Elutazásom reggelén bucsuzni voltam Kálmánnál, s hosszú ölelgetések után elszakadván valahára baráti kebléről, benyitottam udvariságból az épület másik szárnyán levő hölgyek szobáiba is. Már elötte való napon bejelentettem nekik az utósó látogatásomat. Mina kisasszony a pamlagon ült, szép fejét búsan kezébe mélyesztve. Föltekintett, midőn beléptem. Arca feltünőleg halvány, szemei nedvesek voltak. — Bucsuzni jöttem, kisasszony, — mondám szokottnál komolyabb hangon, s közelebb lépve finom aristokratikus kezét ajkaimhoz vittem. Mina szótlanul dűlt vissza a pamlag vánkosára , — nehány percig mereven tekintett reám; — azután felszökött, nyakamba borult, s erős zokogás közt mondá: — Oh nem, nem; mi el nem válhatunk, — szivemnek meg kell szakadni bújában, ha ez megtörténik . . . Hiában próbálnám azon érzelem-cháoszt leírni, melly e merően égből hullott jelenetkor szivemben támadt. Négy egész hónap után, mellyben Minának egy pillantata, egy nyájas szava sem gyaníttatá a legkisebb hajlandóságát is irántam, illyesmit a legmerészebb képzelet sem birt volna teremteni. A szép leány félig eszméletlenül feküdt karjaimban; keble erősen hullámzott; szemei csukvák, ajkai remegtek. . . . — Mina! — mondám örömtől remegő hangon, — lehetséges és ön szeret? — Oh igen, én szeretek, kimondhatlanul szeretek, — vágott szavamba a szép hölgy. — Ah, mennyit szenvedtem és szenvedek most is e szerelem miatt .... mint küzdtem ellene .. mint akartam azt szívemből kitépni... látván, hogy viszonozatlan fog maradni. . . — Mina, szabad ő annak, ki szeret, igazságtalannak lenni az iránt, kit szerelmével boldogítani akar ? — Ő nem érzi boldognak magát; kigúnyolja, megveti a szegény leányt, s hónapok múlva tán nevére sem emlékezik többé. — Oh ne gyötörje önmagát és — engemet ; — kiállok indulatos hévvel, s keblemhez szorítván a kedves hölgyet, a szemeiből kiözönlő könyeket egyenként lecsókoltam viruló arcáról. — A hölgy márványszobor gyanánt törte édelgéseimet; néhány percig egyikünk sem birt magával és cselekedetivel. E pillanatban a szomszéd szobában neszt hallván, Mina hirtelen kibontakozik karjaimból, az ajtóhoz szökik, s alig hallhatóan rebegvén: Isten velünk! a másik szobába távozol]. — Nem úgy, nem úgy; — mondok. — Én itt maradok, örökké közelebben maradok, imádott leány. Csak most kezdek élni, most, midőn tudom, hogy engemet szeretsz. . . . Utána akartam rohanni ... az ajtóból a mostoha anya lépett ki. — Ön bucsuzni jött. — szólított meg engemet azon hideg közönyös hangon, melly ismeretségünk óta egyetlen fokkal sem lett melegebb és szívesebb. — Még nem, asszonyom , még sokáig, igen sokáig nem! — felelék örömsugárzó arc-