Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-05-28 / 103. szám

Budapest. 4-ik évi folyamat. 103. Szombat, május 28-án 1853. Megjelenik, ünnep- s vasárnapot kivévén , min­dennap délután diva­tké­pek- s egyéb müme­ll­ék­letek­kel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: ujvilág utcai 14. számú ház első emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadó-hivatal: aldunasor , kegyesrendiek­­épületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. t­ulajdonos szerkesztő: Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Város. Előfizetési díj: Postán: egész évre 16 frt, fél évre 9 „ évnegyedre 5 „ Budapesten házhozküldés­­sel, egész évre . . 13 frt, fél évre ... 7 „ évnegyedre . . 4 ,, Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Őszinte vallomások. XXV. Voltak az előbbinél sokkal érdekesebb s köl­tőibb kalandjaim is. Egyre még mindig szívesen emlékezem , most is álomnak, de igen édes álomnak tetszik, minő hajnal előtt a piros vérfs fiatalságot néha meglátogatni szokta. B. Palin kívül, kivel csillagos és holdfé­nyes éjjeleken ablakozni jártam, volt még egy igen jó barátom, M­y Kálmán, kiről most épen olly keveset tudok, mint Pali barátomról. Kö­zel laktunk egymáshoz, s a napnak legnagyobb részét egymás társaságában töltöttük együtt mentünk sétálni, együtt olvastunk és tanultunk. Utóbb elválaszthatta!­ barátok lettünk. Mind­ketten egyenlő különcök s tűrhető képű­ legé­nyek voltunk,ugyanazon erényekkel és hibák­kal bírtunk, csakhogy azok Kálmán barátom­nál, ezek meg nálam találtattak fel nagyobb mértékben. Kálmánnak nem is volt tulajdonké­pen egyéb hibája mint bizonyos komolyság, m­elly azonfelül, hogy fiatal éveivel ellentétben állott, őt gyakran még olly ártatlan dévajságok iránt is túlszigoruvá tette, mellyek különben az élet rózsakorában erényül tekintetnek. Ez által, az igaz, hogy társai közt némi tekintélyt szerzett magának, melly bizonyos mértékben reám is kihatott, de meghittebb barátot nem talált köztük, ollyant pedig épen nem m­int en­­gemet, ki szellemi felsőbbségét, úgy­szólván morális túlnyomóságát szívesen elismervén, magamat társaságában bár korlátoltabbnak is, de sokkal jobban érzem, mint másutt. Egymás közti barátságunknak minden esetre nemesebb s annálfogva tartásai­!) alapja is volt, mint a miilyenre azt fiatal emberek közt néhány ledé­rül töltött órák élvezete építeni szokta. Kálmán a város egyik gazdagabb s elő­kelőbb kereskedőjénél lakott. A kereskedőnek szeretetreméltó neje, s ennek még szeretetre­méltóbb mostoha leánya volt; s ámbár még csak hitből ismertem őket, a rosz nyelvek máris tudni akarják, hogy a köztem és Kálmán közti barátságos viszonynak egyik, s tán legfőbb oka a fönérintett szeretetreméltóságban rejlik. Pedig e tekintetben olly ártatlan voltam, mint maszületett gyermek, s ugyanaz maradtam ké­sőbb is, midőn Kálmán által a hölgyeknek be­­mutattatván, időm és alkalmam volt tapasztalni, hogy Fama asszonyság mitsem nagyított, mi­dőn azokat szinte olly szépeknek mint szere­tetreméltóknak mondotta. Az anya alig volt két három évvel idősebb leányánál, s ugyan­azért egyenlő igényeket formált, s hasonló fi­gyelmet követelt mint mostohája, mi azoknak, kik ez érdekes hölgyek miveit körében meg­fordultak, a lekisebb áldozatba sem került, mi­után a teljesebb szépségnek szinte oly szí­vesen hódolt mindenki, mint a fejlődőnek. — A mi engemet illet, szivnyugalmamat e két hölgynek társaságában mindeddig szerencsé­sen megtartottam. Hiú dolognak látszott, az udvarlók seregét megszaporítani, s legalkal­masabbnak találtam, szépen a körön kivül ma­radni s csupán a figyelmező szerepét játszani, melly az embert azonkívül, hogy a situatio lí­rává teszi, még különféle kellemetlenségektől s a főfájásoktól is megóvja. E mindenesetre dicséretes szándékomat még inkább elősegítette azon körülmény, hogy a hölgyek közöl egyik sem méltatott engemet nagyobb figyelemre, mint a mennyit társas körökben az illendőség vendégek iránt ki­szabni szokott. — Hogy azonban illy feltűnő két szépség, minő a kereskedőné s mostoha leánya volt, udvarlók nélkül legyen, azt szin­te olly természetelleninek, mint lehetetlennek tartottam ; s hogy a kiválasztottakat nevüknél nem szólíthattam, annak oka egyedül az volt, miszerint én épen olly keveset vesződtem a hölgyek szívügyeikkel, mint ők az enyémekkel. Ugyanazért egyszerű tisztelgésen kívül, nekik egyéb haszontalan lepkeségekkel nem alkal­matlankodtam. Sokkal miveltebbnek tartottam őket, semhogy ezen csillámló semmiségektől, miket a férfiak több kevesebb sikerrel szoktak hódításaiknál felhasználni, a legkisebb ered­ményt is várhattam volna. — Tudom, hogy a nyájas olvasók közöl s okait a rókára fognak gondolni, melly mint a mesében áll, azért mondta savanyúnak a szőlőt, mert el nem ér­hette. Én csak annyit válaszolok, hogy soha jobbnak nem mondtam magamat, mint a minő vagyok, s ennélfogva biztosan állíthatom, hogy a hölgypárnak közönbössége hiúságomat sem meg nem sértette, sem merészebb lépésekre nem buzdította. Kálmánnal a hölgyekről sohasem szó lettünk. Barátom sokkal komolyabb volt, hogy­­sem illyesmiről beszédet kezdett volna; magam pedig ezt túlgyöngédségből nem tettem, nehogy Kálmán azt gyanítsa, mintha személyén kivül engemet egyéb érdekek is kötnének társasá­gához. Azon fűre a helyzetben valók tehát, hogy majdnem mindennap Szombathely leg­szebb hölgyeivel mulattam, játszottam, b­eáz­­tam, és mégis négy hónap múlva, egy sereg iri­gyeken kivül többre nem vihettem. Magam sem ismertem magamat. — Az iskolaév vége felé a szép mostohát, Mina kisasszonyt, gondolkodóbbnak, s kevés­bé vígkedvűnek találtam, mint azelőtt. Sőt né­ha, ha magát észrevétlenül hitte lenni, könyek is csillámlottak szép szemeiben, miket nem mindig sikerült neki olly hirtelen elnyomni, hogy azokat gyönge harmatcseppek gyanánt ne láttam volna fényleni arcának rózsáin. Mi bánthatta őt? minő titkos­aú lepte meg szi­vét, melly eddig csak örömet és gyönyörűsé­get érzett ? •­ Pillanataink gyakran találko­­zának, az enyémek benső részvéttel nyugvá­­nak a szenvedő hölgyön, midőn az övéi azon aggodalmat fejezék ki, hogy búját eltalálni fogom. Elutazásom reggelén bucsuzni voltam Kálmánnál, s hosszú ölelgetések után elsza­kadván valahára baráti kebléről, benyitottam udvariságból az épület másik szárnyán levő hölgyek szobáiba is. Már elötte való napon be­jelentettem nekik az utósó látogatásomat. Mina kisasszony a pamlagon ült, szép fejét búsan kezébe mélyesztve. Föltekintett, midőn beléptem. Arca feltünőleg halvány, sze­mei nedvesek voltak. — Bucsuzni jöttem, kisasszony, — mon­dám szokottnál komolyabb hangon, s közelebb lépve finom aristokratikus kezét ajkaimhoz vittem. Mina szótlanul dűlt vissza a pamlag ván­kosára , — nehány percig mereven tekintett reám; — azután felszökött, nyakamba borult, s erős zokogás közt mondá: — Oh nem, nem; mi el nem válhatunk, — szivemnek meg kell szakadni bújában, ha ez megtörténik . . . Hiában próbálnám azon érzelem-cháoszt leírni, melly e merően égből hullott jelenet­kor szivemben támadt. Négy egész hónap után, mellyben Minának egy pillantata, egy nyájas szava sem gyaníttatá a legkisebb hajlandósá­gát is irántam, illyesmit a legmerészebb kép­zelet sem birt volna teremteni. A szép leány félig eszméletlenül feküdt karjaimban; keble erősen hullámzott; szemei csukvák, ajkai remegtek. . . . — Mina! — mondám örömtől remegő hangon, — lehetséges és ön szeret? — Oh igen, én szeretek, kimondhatla­­nul szeretek, — vágott szavamba a szép hölgy. — Ah, mennyit szenvedtem és szenvedek most is e szerelem miatt .... mint küzdtem ellene .. mint akartam azt szívemből kitépni... látván, hogy viszonozatlan fog maradni. . . — Mina, szabad ő annak, ki szeret, igaz­ságtalannak lenni az iránt, kit szerelmével bol­dogítani akar ? — Ő nem érzi boldognak magát; kigú­nyolja, megveti a szegény leányt, s hónapok múlva tán nevére sem emlékezik többé. — Oh ne gyötörje ön­magát és — en­gemet ; — kiállok indulatos hévvel, s keblem­hez szorítván a kedves hölgyet, a szemeiből kiözönlő könyeket egyenként lecsókoltam­ vi­ruló arcáról. — A hölgy márványszobor gya­nánt törte édelgéseimet; néhány percig egyi­künk sem birt magával és cselekedetivel. E pillanatban a szomszéd szobában neszt hallván, Mina hirtelen kibontakozik karjaim­ból, az ajtóhoz szökik, s alig hallhatóan re­­begvén: Isten velünk! a másik szobába tá­vozol]. — Nem úgy, nem úgy; — mondok. — Én itt maradok, örökké közelebben maradok, imádott leány. Csak most kezdek élni, most, midőn tudom, hogy engemet szeretsz. . . . Utána akartam rohanni ... az ajtóból a mostoha anya lépett ki. — Ön bucsuzni jött. — szólított meg engemet azon hideg közönyös hangon, melly ismeretségünk óta egyetlen fokkal sem lett melegebb és szívesebb. — Még nem, asszonyom , még sokáig, igen sokáig nem! — felelék örömsugárzó arc-

Next