Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)
1854-05-26 / 106. szám
tők mind ki voltak világítva, s Ali fejét ünnepélyes menettel hordozák körül a város főutcáin, és azután kitevék a szerály közép kapuja elé közlátványul egy széles ezüst tálcára. Ott áll a ház végre ezüst állványon a szerály előtt. És beteljesült rajta a mondás , hogy „lesz idő, melyben egyszerre két helyen fogsz lenni: Sztambulban és Janinában!“ Úgy történt, Ali holtteste Janinában volt már eltemetve, és feje ugyanazon időben ott állt Sztambulban a szerály előtt. Amott egyetlen gyászoló nő sírt a fejetlen hulla fölött, itt százezer kiváncsi tolakodék ujongva a testetlen fő körül. Azon kapunál, hol Tepelenti feje volt kitéve, oly nagy volt három napig a tolongás , hogy több ember nyomatott agyon a bámulni kívánóktól, kik mind eljöttek megnézni azt az őszszakálú arcot, melynek haragos tekintete előtt oly hosszú ideig reszketett az egész birodalom. Végre harmadnap estéjén , midőn meggyérült a véres látványnyal jóllakott sokaság, egy vén sárga arcú szerzetes közelge a szerály kapuja felé, kinek behunyva tartott szemein meglátszott, hogy vak. Ruházatra egyszerű szőrpalástból állott, mely dereka körül egy gyapot kötéllel volt átszorítva, onnan görgött alá hoszszú olvasója; magas mozsár alakú süveget viselt, mely az omariták különös jegye. A körülállók tisztelő félelemmel nyitottak előtte utat, amint behunyt szemekkel , előrenyújtott kezekkel tapogatózva előre haladt, s a nélkül hogy valaki vezetné, egyenesen oda lépett Tepelenti fejéhez. Ott megállt, és jobb kezét a levágott főre tette. Senki sem akadályozta ebben. És ime ekkor úgy tetszik a körülállóknak , mintha a levágott fő lassan felnyitná szemeit s a hideg, kőmerev, fénytelen csillagokkal az érkezőre tekintene. Csak egy percig tartott az. Az omarita levette kezét a fejről, a szemek ismét lecsukódtak, talán nem is volt az egyéb, mint káprázat. Akkor megszólalt a dervis , mély, nehéz hangja elülte a körülállók szíveit, akik azt hallák : — Menjetek Mahmudhoz és mondjátok meg neki, hogy én megveszem tőle e fejet, Ali basa fejét és három fiáét, Szolimán, Vely és Muhtár bégekét és adok neki dijul egy országot. — Mely országot adhatsz te ? kérdé a fejet őrző csauszok vezére. — Azt, mely előtte legszebb, mely szivének legkedvesebb, és melyhez legkevesebb reménye van: tulajdon országát. A merész szavakat megvivék azultánnak, s a nagyúr maga elé viteté az omarita dervist és bezárkózva vele egyedül, késő éjszakáig ott tartá magánál. Midőn a muezzim az ötödik namazátot éneklé (éjfélkor) akkor bocsátá el Mahmud a dervist; mit beszéltek az alatt? mindenki előtt titok maradt. A szerzetes kilépve a zultán öltöző, szobájából, egy szenet von ki a füstölőből s a fehér alabástrom falra e mondást irta fel vele : „Inkább légy fej kéz nélkül, mint kézfej nélkül“. Senki sem érte pedig e mondást; egyedül ő és a zultán. Mahmud megparancsold, hogy adjanak kilenc erszény pénzt a dervisnek, és adják át neki Tepelenti és fiainak levágott fejeit A dervis a négy fejjel és a kilenc erszénynyel elhagyta a szerályt, a kilenc erszény pénzen megvett egy nagy üres földet a Szelymbriai kapu előtt, azt beültetteté cyprusfákkal, s minden cyprusfa tövéhez állított egy fehér turbános sírkövet , százat meg százat egymás mellé, felirat nélkül. Úgy mondd, hogy majd eljönnek nem sokára azoknak tulajdonosai! A temető közepére pedig egy széles sírt hányatott fel, abba temeté el Ali három fiának fejeit, középre az apáét. Négy turbános sírkő volt lábtal és festül felállítva, a középsőre, a legnagyobbra ez volt irva: „Itt nyugszik a hős Tepelenti Ali, Janina hasája, várva maga után a többi hősöket, kik úgy megérdemlék a halált, miként 0.“ A nép zúgott e temető, e felirat miatt; de a mi a temetőn belől van, bánthatlan az , és a mi a sírkőre van írva , ki merné azt onnan letörölni? A végzetteljes irás ott maradt négy évig, és a negyedik év megfejté annak értelmét. Vala pedig e dervis a seleuciai dzsin... (Folytatása következik.) 434 A fekete kastély. Novella. Vadnai Károlyról (Folytatás.) Malvin elfeledte a kastély ijesztő gyötrelmeit, a magánylét keserű ábrándait, a szerelmet esdő kéjenc visszataszító arcát; előtte csak a nemeslelkű ifjú alakja lebegett , ki veszélyektől nem remegve, viszi az Ígéret földére. Albert fölébredt, s szelíd hangon szólítá meg a merengő lánykát. — Nem lankadt még el édes Malvin? — Oh nem, Albert. — Pedig már két napja utazunk. — S messze megyünk még? — Délre biztos helyen leszünk. — Óhajtanám tudni. . . — Kastélyom ... de ne remegjen ön, e hely el van rejtve a világtól, magas bércek között, itt nyugodtan élhet, s magányát nem fogja háboritni senki, szolgáim egészen rendelkezésére lesznek, s a kert, a szép vidék ki fogja elégitni igényeit. — De Albert, én úgy félek, magam sem tudom mitől. — Semmire se gondoljon, e kar mely megmenti, meg is bírja védeni. ■— Köszönöm, köszönöm. — És ha kívánja Matild, elviszem ismerőihez, rokonaihoz. — Oh Albert, én igen szerencsétlen vagyok, ne emlegesse ön rokonaimat, nekem nincs senkim , senkim a világon, szüleim, barátim mind elvesztek e boldogtalan világban. — Ha az én barátságom kipótolhatná e veszteséget. — Ön oly jó. — S hogy önt gyanúsításoktól megmentsem , minél kevesebbet leszek körében. — Tehát ön elhagy ? — De visszatérek ismét, és hozok önnek barátnőt, kivel megoszthatja örömét , fájdalmát, kinek arca és lelke épen oly jó, épen oly szép mint az öné. — Se barátnő ? — Az én kedves nőm leend. — Tehát ön nős? kérdé remegve a lányka, először érezve lelkén iszonyú szúró fájdalmat, minőt eddig nem ismert, s mi ábrándaira oly fekete fátyolt bontott. — Még nem vagyok, de nem sokára az leszek — viszonzá Albert bizalommal. — Ön boldog , én is az vagyok , mert szabad vagyok s önnek jó lelkét megismerem. Malvin lesüté szép kék szemeit, hogy az ifjú meg ne lássa azokban a könyeket, azután szótlanul tekintett maga elé, s egész arcán fölindultság látszott. A kocsi hosszas robogás után megállóit a kijelölt kastély előtt. Albert leemelé a halvány leánykát s a termekbe vezeté. Malvint meglepte a szobák rendezete, a csin , választási ügyesség, izlet. Albert nagyvilágban szerzett tapasztalatai szerint mindent elkövetett e kastély és környéke kellemessé tételére, mint hol ifjú nejével lakni szándékozott. Csinos szobák, képekkel s divatos bútorokkal , szép kert, fákkal virágokkal. — E hely ép úgy az öné mint enyém — mondá Albert Malvinnak, midőn a helyeket megmutogatá. — Félek — viszonzá Malvin szemérmes pirral — hogy önnek terhére leszek. — Ezt nem érdemlem ! szólt föl Albert sértett önérzettel. — Igaza van — de ön meg fog bocsátani. Malvinnak a kert mellett csinos két szobát rendeztek , a leányka fájó elégültséggel költözött bele, különösen meglepték a zongora és ének jegyek. — Ön sejti tán, hogy énekelni szoktam. — Tudom. — Honnan. — Mert önnek kihallott bánatos éneke vezetett a fekete kastélyba. Malvin hálás tekintettel ragadta meg az ifjú kezeit. Albert pár napig mulatott falusi lakában, mialatt legtöbbnyire a szép Malvinnal időzve , a szerencsétlen lányka előbbi életével megismerkedett. Ezt elmondani rajtunk kiegészítő részéül szükségesnek tartjuk. Malvin Erdélyhonban lakott, ahol szinte Albert úri laka feküdt. Atyja egy főúr felügyelő tisztje volt, s kényelmes anyagi helyzettel dicsekedhetett. Nejét korábban elvesztvén, minden gondját egyetlen lánya Malvin neveltetésére fordit. A leányka feltűnően szép volt, eszes és fogékony lelkű ; midőn a nevelő házból mint felnőtt hajadon a szülői házhoz visszakerült kifejlett bájaival, kellemével , műveit vidám lelkével, az atyának egyetlen de mindennel fölérő öröme lett. Ez időben a kis oláh falut, melyben laktak — a birtokos főur huzamosabb időre meglátogatás tisztjei mindent elkövettek , hogy a főur jól mulassa magát. Nagyszerű vadászatokat rendeztek, mik hazánk főurainak nemesi szenvedélyei közé tartozának mindig.