Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)
1854-05-26 / 106. szám
A vén költő. Dalolnék én , de lelkem szárnya Lekötve , már nem szállhatok .... Hová levétek, oh hová ti Édes dalok , vidám dalok ! ? .. Elköltözének ők és magukkal Boldogságom is elvivék. Ifjúságom fényes világa ! Jöjj vissza még , jöjj vissza még !... Alig ifjú voltam, a természet Nagy templomába jártam én, Hol vágyaim hazát lelének, A lombos, árnyas völgy ölén. Künn laktam a fényes tavaszban , Mulattam a fű bársonyán, A szellő megcsókolta ajkam Mint egy szerelmes kis leány. Reám borult az erdő árnya — Hallgattam a lombok zaját ; Felettem árny, virág körültem S pillangó itta harmatát. * És földerült ábránd világom Mint egy sugáros éjszaka : Megédesült szivemben a bú , A fájdalom gyönyör vala. S egy szép tündérhazába szálltam, Repült a képzelet velem, S át érezem csodás hatalmad Oh édes ajkú szerelem ! Lelkembe volt beáltva a dal. Szivemben titkos érzemény, Oh istenem ! ha elgondolom Mi vagyok és mi voltam én ? !. . . Így sóhajtott a vén költő , és kezére Lehajtá bánatos fejét . Szemében pár könyv fakadt Siratta múltját , jelenét. Siratta eltűnt ifjúságát, Ifjúsága reményeit Melyeket az idő viharja Letépe, és magával vitt. Majd elborult mélyebben , a midőn Eszébe jöttek szenvedései. A gúnyos nép, a részvétlen tömeg, Mely nem tudá megérteni, Mely megszakgatta koszorúját Mit a jobb rész fejére tőn, S helyette megkövezte homlokát Szentségtelen kezekkel, vakmerőn. Égette lelkét ez emlék, de nem szólt keblébe rejté vérező sebét. Szerette igy is a népet, hazáját, S nem átkozá meg nemzetét. De fájt lelkének inkább hogy kihamvadt Szivéből a láng , mely úgy élteté , Fájt hogy dalával többé nem repülhet Magasan , nap felé. S fájdalmában lantjához igy esenge : „Csak még egyszer zendülj meg olt lant! Egyszer amíg hattyúdalom, Eszengem itt alant. Szent hangjaidra érzem , míg egy percig Erőt nyerek , megifjulok : Aztán nem bánom, némulj el örökre Szakadjatok meg érző hurrák! És szól a lant, miként szólt egykor Oly szépen , bűvös bájosan , Szavában a múlt és jelennek öröme és fájdalma van. A szerelem tündérvilága Kitárul ismét a költő előtt; Ifjú álmok , ifjú remények Miket hajdan múltjába szőtt Lelkében ismét újra élnek ; S magasra száll az égi dal, Keresve egy szebb , boldogabb hazát Hol minden földi titkosan kihal. És elmerül kéj és gyönyörben , Arca egy túlvilág!kép : S a varázs hangok édes árján Istenhez a mennyekbe lép. — Nem látja többé a világot , Nem hallja a zajt — a tömeg zaját Midőn a nép megérti végre S „éljenre“ nyitja njakát, „Borostyán és babér legyen jutalmad Öli dalnok ! édes dalnokunk ! — Kiált a nép — dalolj , mi Örömmel, — sírva hallgatunk ; Mondd el a múltak szenvedését, Szólj a jövő felől nekünk : Halhatlanná leszesz — dalodban Mi tégedet örökre éltetünk“ — — Kiált a nép lázas örömmel — De a költő nem mozdul , nem felel .... Lelkét a dal, az utósó dal Elringatá, s az égbe vitte fel. Nyilas Samu. A jancsárok végnapjai. Históriai regény Jókai Mórtól. Az ezüst állvány a szerály előtt. (Folytatás). — Nyomorult féreg! Ki ily bántalmat magadon hagysz száradni; sohasem voltál te bátor; hőstetteid orgyilkolások voltak ; a kit megöltél, megölted mint bakó; csúszni tudtál csak, de harcolni soha, s ami vér rád ragadt, az megkötözött rabszolgák vére. Utálat reád ! Még a győzelem is utálatos, mely ily nyomorult csúszómászó állat fölött kivivatott. Sajnálnám kardomat, ha valaha a tiedhez ért volna. Ám mondják mások azt, hogy Alit legyőzték, én azt fogom mondani: én Ali Tepelentit arcul vágtam ! — Allah egy Istenre! azt nem fogod mondani! ordita Tepelenti felszökve helyéből, s sebesen kiránta kardját, hogy az villámló kört képezett a légben. Mehmed egy lépést tett hátrafelé s elégült mosolylyal vonta ki damaszk fegyverét. — Ali! ne harcolj , Ali eredj innen ! kiálta Eminah , erőszakosan kapaszkodva Ali fegyveres karjába. Tepelenti eltaszitá őt magától s kardját megvillantva feje fölött az alszerászkierre rohant. Mehemed feltárta kardjával a csapást, s a másik pillanatban Ali vállából vastag vérsugár szökéit felfelé. Eminah kétségbeesetten veté magát a vivők közé, Alit vérezet látva s egy karjával átkarolva annak térdeit, másik kezével felmutatá az alszeraszkier elé Kursid basa kegyelemiratát. — Nézd, ebben esküvék a vezér, hogy Tepelenti nem fog megöletni. — Nem bakó által, felelt Mehemed , de bajnoki kard elől nem biztositá őt senki. Jöjj te gyáva ! Bújj elő nőd szoknyája mellől! Eminah Ali felé terjeszté karjait, az ősz térd elháritá őt maga elől s másodszor rohant Mehemed hasára. Mire odaért, szive keresztül volt szúrva Egy sóhajtás nélkül rogyott össze ellenfele lábainál. A megrémült odaliszkok sikoltozva futottak szét a csarnokokba; künn egyszerre véres viaskodás támadt Ali és Mehemed harcosai között. Ezek többen voltak , nemsokára le volt verve Tepelenti őrsége, s Mehemed elégült arccal lovagolt vissza a táborba; nyeregkápájába volt akasztva a selyemerszény, a mely Ali fejét rejté. Kursid basa kezeit mosá, midőn a főt eléje tették. — Én nem okoztam halálodat. Bakó ellen biztosithatálak, de hősök kardja ellen nem. Miért ingerled az oroszlánt? A mely napra meg volt szenve, az napra megérkezett a tatár Sztambulba Ali fejével. Jól ki voltak számítva az ő életének órái, a csillagvizsgáló nem számítja ki jobban, mikor lép egyik csillagzat a másik elé , mint Kursid ellensége halálát. Azultán örömünnepet rendelt azon napra. A Tsiragán palota, a szerály, a kikö I Budapest, 5-ik évi folyamat. 106 Péntek, május 26-án 1854. /VVA/N/VVN/VNA i\aa £ Megjelenik, ünnep- V vasárnapot Livévén, min-5 £d?nnap délután dival-^ t;képek- e egyéb miiimel-felékletekkel és rajzokkal. S Szerkesztőségi^ <kiáilás: ujvilágukai 14 ] ^rt.ház első emelet,hová (kéziratok utasüandek ) Kiadó-hivatal: t'dunasor, kegyesrendiek £ ([épületében levő nyomdaiS £iroda, hová az előfizetésig (S hirdetési dijak küldendők.^HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. /n/nja/na/nta/va/n/vn/v s Előfizetési díj: CSFos Ián: egész évre 16 ft. r félévre 9,, p ^ évnegyedre 5 ^ ^Budapesten házhozk.ljedéssel : egész évre 13 ft.^ félévre . . 7 „ a évnegyedre 4 „ ^^ j Hirdetések Felelős szerkesztő: Berec Károly. ^soronkint 3 ezüst krajcár-' bért fogadtatnak el, és gyorsasan közöltetnek.