Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)
1854-06-03 / 113. szám
Budapest, 5-ik évi folyamat. 113 Szombat, junius 3-án 1854. ? Megjelenik, ünnep- svk vasárnapot kivévén, min-pedennap délután divat-? C^képek- s egyéb mümel-S M ék 1 e t e stk e 1 és r a j-5 okkal. 5 b Szerkesztőségi? ^szállás: ujvilágutcai 145 £sz. ház első emelet, hová a?; kéziratok utasitandók. Kiadóhivatal: LaMunisor, kegyesrendiek? ~épületében levő nyomdai) Skroda, hová az előfizetési? ?shirdetési dijak küldendők.^ wwwwwwv HÖLGYFUTÁR Közzlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. AAAAAAAAAAAAA \ Előfizetési díj: > £ Postán: egész évre 16 ft. ? ? félévre 9,, £ évnegyedre 5,, ? ^Budapesten házhozkül-epdéssel: egész évre 13 ft.? félévre . . 7 „ S évnegyedre 4 ,, ? Felelős szerkesztő: Berec Károly. Hirdetések £ ^soronkint 3 ezüst krajcár^ ?ért fogadtatnak el, és gyor- £ san közöltétnek. ? wwwvwvwv Szeretnélek még egyszer látni.. . Szeretnélek még egyszer látni A kertben ott a fák alatt, Hallgatni édes csevegésed , S mint gyermek úgy örülni véled, Szakitva a virágokat. Szeretnélek még egyszer látni Homályos téli délután , Kandalodnál, a karosszéken, Ha mintegy elringatva ébren Alszol s álmodva nézsz reám. Szeretnélek még egyszer látni, Midőn úgy várod jöttömet, Megismersz immár a távolból, S bár ajkad olyan hidegen szól, Elárul néma örömed. Szeretnélek még egyszer látni Szép csendes nyári estvelen. Holdfénynél, az ákászok árnyán , Midőn fejed keblemre hajtván , így suttogsz : még maradj velem ! Szeretnélek még egyszer látni A vén udvarház csarnokán , S ha elhangzott az istenhozzád , Még visszanézni utolszor rád S először sírni igazán. Szeretnélek még egyszer látni ! Meggyógyitna egy pillanat : Mit szenvedtem, feledni tudnám , S még egyszer örömest feldúlnám Éretted ifjúságomat! Gyulai Pál: Árnyéklatok a házaséletből. Balázs Sándortól. (Vége.) Százszor is elhatárzom, hogy kiragadom magam e szirén örvényéből, hogy visszatérek nőmhez , gyermekemhez, ah de mily gyöngék vagyunk akkor, midőn egy szenvedélyt akarunk leküzdeni. . . A kötelesség intéseit csakhamar legyőzék a szenvedély rábeszélő ingerei, s haza rohantam. Nem akarom előtted lefesteni azon érzékeny és megható jelenetet, mely köztem és nem között történt, midőn értésére adom hogy válni szándékozom. Eleinte nem értette, nem bírta szavaim értelmét felfogni szegény, s csak midőn hideg és közönyös hangon ismétlem akaratomat, látszott megérteni. Sírt, zokogott, lábaimhoz vete magát, gyermeke nevében könyörgött. Megszántam őt, de már sokkal tovább mentem, semhogy visszaléphettem volna. Tudtára adom hogy minden hasztalan, hogy szándékomat mi sem változtathatja meg. Ekkor könyeit fölszáritá, fölállt s fájdalmas, de ünnepélyes és határzott hangon értésemre adá, hogy elhagyhatom őt ha tetszik ; de hogy ő önkénytesen sohasem fog ez elválásba beleegyezni. Hasztalanok voltak minden szavaim, fenyegetéseim, kényszerítéseim. Azt felel, hogy megölhetem őt ha akarom, de öngyilkossá nem leend. Azért jövök barátom, hogy tanácsodat kikérjem. Tanácsolj, tanácsolj mit tegyek ! Kényszerítheti e őt erre a törvény, mert én ettől sem borzadok vissza ?! Az ügyvéd mindent elkövetett, hogy lebeszélje barátját ez esztelen és nevetséges lépésről. Beszélt neki gyermekéről, kötelességeiről. Elmondá sejtelmeit, gyanúját hogy e rejtélyeskedés alatt legjobb esetben is egy kalandornő lappang, ki ily kiszámított csellel akarja őt hálójába szőni. Midőn mindez nem használt, midőn átlátá hogy barátja felett e boldogtalan szenvedély oly mértékben uralkodik, hogy józan és okos szavakkal nem lehet többé hatni rá, értésére adá, hogy a törvény ez esetben mire sem kényszerítheti nejét, s hogy ez elválás megtörténhessék, szükség hogy a nő abba önkénytesen beleegyezzék. Kétségbeesve és fenyegetőzve távozók , azonban még azon nap estvéjén fölkeresé barátját, ki aggódott és bánkódott miatta. — Barátom , — kiáltó boldogságtól sugárzó arccal, végy részt boldogságomban. Én az emberek legszerencsésebbike vagyok ! — Hogyan? ned tehát beleegyezett? — Úgy van. De halld miként történt. Tőled távozva egyenesen hazatértem Nőmet gondolkozva és komolyan találom, de a könyek tovatűntek szemeiből. — Asszonyom , — mondom neki izgatott, elszánt hangon — hallgasson meg. Nekem fontos igen fontos okaim vannak az elválásra. Ön nem akar ebbe beleegyezni. Ön azt mondja hogy szeret. Jó, tehát tudja meg, hogy ha egy óra alatt alá nem írja ez elválási folyamodványt, én rögtön elutazom, és pedig fiammal együtt. Gondolja meg ön Fanni hogy én elszakitom öntől gyermekét és hogy bennünket az életben soha nem fog többé látni! . . Hosszas ideig gondolkozott, én a szobában járkáltam alá s fel. Végre megszólalt : — Adja ön e boldogtalan folyamodványt — — aláírta. Alig várhattam hogy elérkezzék a kijelölt idő , ismeretlen nőmhez rohantam. — Asszonyom! — kiáltám a szobába lépve — ön nem kétkedhetik többé, itt a kívánt folyamodvány. — Ön tehát csakugyan szeret engemet Viktor ? — Lelkem egész szenvedélyével! — És nem fog elfeledni, feláldozni egy másért, a mint nőjét érettem feláldozó ? — Soha, soha, esküszöm önnek! Egy titkos érintésre az ablakok sötét függönyei leestek, s én fölismertem------nőmet... — Fanni! •— kiáltám térdre omolva előtte. — Mondja ön Julie, hirtelen — monda mosolyogva nem — hisz Fannit nem szereti többé. . . A szégyen, a bánat zavarttá tett. Szemeimet földre sütöm, mertérzem hogy nem vagyok méltó a nők ,g szeretetre méltóbb és leghübbikéhez. Érzem igaztalan elfogultságomat. Nem hozzám lépett, gyöngéden fölemelt és tekintetében, mosolyán fölismerem a bocsánat, a kiengesztelődés szivárványát. . . . * * Néhány év telt el az elbeszélés óta és G... az, ki ez idő óta még sűrűbben látogatja barátját, sem Viktor sem Fanni arcán soha egyetlen felhőcskét sem fedezett föl. Egy éj a gyorskocsiban. (Francia beszély). 18 . . . évben volt, január tizenötödikén, esti hat órakor. Az éj sötét. A toulousei messagerie-udvarban számos vendég várja az indulás óráját. A conducteur a névsorozat s lámpával jelen meg az utazók között, s Báré aszszony nevét olvassa. E névre egy nő csendesen lépett be a Castresbe induló gyorskocsiba. Még ez mind jól volt. De beléptekor egy őt követő karcsú, csinos, fiatal emberrel elegáns kis lábacskáját láttató, azután visszafordultában, hogy egy köteget, melyet a conducteur kezében tartott, átvegyen, gömbölyű rózsát arcait, bájos mosolyát s gyöngyfogait mutatá meg. De már itt kezdődik a baj. A fiatal ember kalapját fejéről, szivarját szájából hirtelen vévé ki, s ez utóbbit messze dobá. Kitűnő udvariassággal kérdé útitársnéjától, hogy együtt vannak a málhái, s igenlő feleletére mellette von helyet, a lámpavilágnál vizsgálván meg őt, mintegy bizonyos óhajtva lenni