Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)

1854-06-03 / 113. szám

Budapest, 5-ik évi folyamat. 113 Szombat, junius 3-án 1854. ? Megjelenik, ünnep- sv­k vasárnapot kivévén, min-p­edennap délután divat-? C^képek- s egyéb mümel-S M ék 1 e t e stk e 1 és r a j-5 okkal. 5 b Szerkesztőségi? ^szállás: ujvilágutcai 14­5 £sz. ház első emelet, hová a?­­; kéz­irat­ok utasitandók. Kiadó­hivatal: LaMunisor, kegyesrendiek? ~épületében levő nyomdai) Skr­oda, hová az előfizetési? ?shirdetési dijak küldendők.^ wwwwwwv HÖLGYFUTÁR Közzlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. AAAAAAAAAAAAA \ Előfizetési díj: > £ Postán: egész évre 16 ft. ? ? félévre 9,, £ évnegyedre 5,, ? ^Budapesten házhozkül-e­pdéssel: egész évre 13 ft.? félévre . . 7 „ S évnegyedre 4 ,, ? Felelős szerkesztő: Berec Károly. Hirdetések £ ^soronkint 3 ezüst krajcár­^ ?ért fogadtatnak el, és gyor-­ £ san közöltétnek. ? wwwvwvwv Szeretnélek még egyszer látni.. . Szeretnélek még egyszer látni A kertben ott a fák alatt, Hallgatni édes csevegésed , S mint gyermek úgy örülni véled, Szakitva a virágokat. Szeretnélek még egyszer látni Homályos téli délután , Kandalodnál, a karos­széken, Ha mintegy elringatva ébren Alszol s álmodva nézsz reám. Szeretnélek még egyszer látni, Midőn úgy várod jöttömet, Megismersz immár a távolból, S bár ajkad olyan hidegen szól, Elárul néma örömed. Szeretnélek még egyszer látni Szép csendes nyári estvelen. Holdfénynél, az ákászok árnyán , Midőn fejed keblemre hajtván , így suttogsz : még maradj velem ! Szeretnélek még egyszer látni A vén udvarház csarnokán , S ha elhangzott az istenhozzád , Még visszanézni utolszor rád S először sírni igazán. Szeretnélek még egyszer látni ! Meggyógyitna egy pillanat : Mit szenvedtem, feledni tudnám , S még egyszer örömest feldúlnám Éretted ifjúságomat! Gyulai Pál: Árnyéklatok a házaséletből. Balázs Sándortól. (Vége.) Százszor is elhatárzom, hogy kiraga­dom magam e szirén örvényéből, hogy visszatérek nőmhez , gyermekemhez, ah de mily gyöngék vagyunk akkor, midőn egy szenvedélyt akarunk leküzdeni. . . A kötelesség intéseit csakhamar legyőzék a szenvedély rábeszélő ingerei, s haza ro­hantam. Nem akarom előtted lefesteni azon ér­zékeny és megható jelenetet, mely köz­tem és nem között történt, midőn érté­sére adom hogy válni szándékozom. Ele­inte nem értette, nem bírta szavaim értel­mét felfogni szegény, s csak midőn hideg és közönyös hangon ismétlem akaratomat, látszott megérteni. Sírt, zokogott, lábaim­hoz vete magát, gyermeke nevében kö­­nyörgött. Megszántam őt, de már sokkal tovább mentem, semhogy visszaléphettem volna. Tudtára adom hogy minden hasz­talan, hogy szándékomat mi sem változ­tathatja meg. Ekkor könyeit fölszáritá, fölállt s fájdalmas, de ünnepélyes és ha­tárzott hangon értésemre adá, hogy el­hagyhatom őt ha tetszik ; de hogy ő ön­­kénytesen sohasem fog ez elválásba be­leegyezni. Hasztalanok voltak minden szavaim, fenyegetéseim, kényszerítéseim. Azt fele­l, hogy megölhetem őt ha akarom, de ön­gyilkossá nem leend. Azért jövök bará­tom, hogy tanácsodat kikérjem. Tanácsolj, tanácsolj mit tegyek ! Kényszerítheti e őt erre a törvény, mert én ettől sem bor­zadok vissza ?! Az ügyvéd mindent elkövetett, hogy lebeszélje barátját ez esztelen és nevet­séges lépésről. Beszélt neki gyermekéről, kötelességeiről. Elmondá sejtelmeit, gya­núját hogy e rejtélyeskedés alatt legjobb esetben is egy kalandornő lappang, ki ily kiszámított csellel akarja őt hálójába sző­ni. Midőn mindez nem­ használt, midőn átlátá hogy barátja felett e boldogtalan szenvedély oly mértékben uralkodik, hogy józan és okos szavakkal nem lehet többé hatni rá, értésére adá, hogy a törvény ez esetben mire sem kényszerítheti nejét, s hogy ez elválás megtörténhessék, szük­ség hogy a nő abba önkénytesen belee­gyezzék. Kétségbeesve és fenyegetőzve távo­zók , azonban még azon nap estvéjén föl­­keresé barátját, ki aggódott és bánkódott miatta. — Barátom , — kiáltó boldogságtól sugárzó arccal, végy részt boldogságom­ban. Én az emberek legszerencsésebbike vagyok ! — Hogyan? ned tehát beleegyezett? — Úgy van. De halld miként történt. Tőled távozva egyenesen hazatértem Nő­met gondolkozva és komolyan találom, de a könyek tovatűntek szemeiből. — Asszonyom , — mondom neki izga­tott, elszánt hangon — hallgasson meg. Nekem fontos igen fontos okaim vannak az elválásra. Ön nem akar ebbe beleegyez­ni. Ön azt mondja hogy szeret. Jó, tehát tudja meg, hogy ha egy óra alatt alá nem írja ez elválási folyamodványt, én rögtön elutazom, és pedig fiammal együtt. Gondolja meg ön Fanni hogy én el­­szakitom öntől gyermekét és hogy ben­nünket az életben soha nem fog többé látni! . . Hosszas ideig gondolkozott, én a szo­bában járkáltam alá s fel. Végre meg­szólalt : — Adja ön e boldogtalan folyamod­ványt — — aláírta. Alig várhattam hogy elérkezzék a ki­jelölt idő , ismeretlen nőmhez rohantam. — Asszonyom! — kiáltám a szobába lépve — ön nem kétkedhetik többé, itt a kívánt folyamodvány. — Ön tehát csakugyan szeret engemet Viktor ? — Lelkem egész szenvedélyével! — És nem fog elfeledni, feláldozni egy másért, a mint nőjét érettem felál­dozó ? — Soha, soha, esküszöm önnek! Egy titkos érintésre az ablakok sötét függönyei leestek, s én fölismertem------­nőmet... — Fanni! •— kiáltám térdre omolva előtte. — Mondja ön Julie, hirtelen — mon­da mosolyogva nem — hisz Fannit nem szereti többé. . . A szégyen, a bánat zavarttá tett. Sze­meimet földre sütöm, mert­­érzem hogy nem vagyok méltó a nők ,­g szeretetre méltóbb és leghübbikéhez. Érzem igaz­talan elfogultságomat. Nem hozzám lé­pett, gyöngéden fölemelt és tekintetében, mosolyán fölismerem a bocsánat, a kien­­gesztelődés szivárványát. . . . * * Néhány év telt el az elbeszélés óta és G... az, ki ez idő óta még sűrűbben láto­gatja barátját, sem Viktor sem Fanni ar­cán soha egyetlen felhőcskét sem fede­zett föl. Egy éj a gyorskocsiban. (Francia beszély). 18 . . . évben volt, január tizenötödi­kén, esti hat órakor. Az éj sötét. A toulousei messagerie-udvarban szá­mos vendég várja az indulás óráját. A conducteur a névsorozat s lámpával jelen meg az utazók között, s Báré asz­­szony nevét olvassa. E névre egy nő csendesen lépett be a Castresbe induló gyorskocsiba. Még ez mind jól volt. De beléptekor egy őt követő karcsú, csinos, fiatal emberrel elegáns kis lábacs­káját láttató, azután visszafordultában, hogy egy köteget, melyet a conducteur ke­zében tartott, átvegyen, gömbölyű ró­zsát arcait, bájos mosolyát s gyöngyfogait mutatá meg. De már itt k­ezdődik a baj. A fiatal ember kalapját fejéről, szi­varját szájából hirtelen vévé ki, s ez u­­tóbbit messze dobá. Kitűnő udvariasság­gal kérdé útitársnéjától, hogy együtt van­nak a málhái, s igenlő feleletére mellette von helyet, a lámpavilágnál vizsgálván meg őt, mintegy bizonyos óhajtva lenni

Next