Hölgyfutár, 1856. január-június (7. évfolyam, 1-149. szám)
1856-01-14 / 11. szám
42 ! — Ne indulatoskodjék kegyelmed — szólt érte Ilona, gyönyört találva nemes boszújában — tudhatná ön, hogy e tornyon nem csak kapu, hanem ablakok is vannak. — Tehát az ablakon át jött, — még szebb! toldá meg gúnyosan. — Igen, azonban nehogy kegyelmed valami rettenetes scénákról álmodozzék, elmondok mindent, csak türelme legyen; az egész rövid. — Kivánom hogy valót beszéljen asszonyom, mit elhihessek. — Semsei István éjjeli sétái közben, látva ablakom világát s meghallva szomorú énekemet, megemlékezett a sárkánytorony kisértetes meséiről, s mint aféle kalandszomjas ifjú, vágyott megtudni a valót, s megvívni a boszorkányokkal; kötélhágcsó segélyével az ablakon át végre feljutott, s képzelheti kegyelmed zavarát és bocsánatkérését, midőn kisértetek helyett engemet talált. — S kegyelmed bizonyosan szivesen fogadá ? — Sőt inkább megtiltám neki többé e helyrelépni s a titokról szólani. — És e díszöv? — Zavarában itt feledte. Perényi Gábor e szavakat félig hitte, félig nem, ravasz kémlő szemeket vetett a nyugodt nőre, s a nyugodt nő nagylelkűségén csodálkozó Balsarátira, ki már fejét elveszettnek tartá, s mázsányi teher esett le szivéről, midőn az országbíró hozzá fordulva mondá: — Kegyelmed ugyan jól járt, hogy e vakmerő lovag Gizeláját szereti, mert különben alig tudtam volna hinni, hogy kegyelmed segélye nélkül e boszorkányos helyre följuthatott... Balsaráti örömmosolylyal hajtogató magát a főur előtt, ki komor arc kifejezéssel fordult neje felé: — Ön további rendeletemig itt marad. — Jól van Gábor — dacolt Ilona, mialatt lelkes vonásbra férfias erő emelkedett — megszoktam már helyzetem, s e börtönszoba kedvesebb előttem, mint palotád, legalább ehez néhány boldog perc emléke köt. Perényi ingerülten hagyá el a sárkánytornyot. — Még is szereti — tűnődött magában, a mint szobájába tért — néhány boldog perc emléke ? és mi lehetne az más, mint a találkozás percei? ... A lovag ifjú, szép, s ha véletlen vezető is oda, mért ne hódíthatta volna meg a tetszelgő nő szívét?... És a bogláros öv!.. hah — riadt föl néma gondolataiból — végre bizonyos, végre bizonyos! — mint maradhatott volna ott ez öv, ha tüszint távozik ? ... ő mulatott... mulatott az én nőmmel... magánosan ... az éj óráiban ... egy omladó toronyban,... és ha nem szeretnék is egymást... nincs e kezében a titok, melylyel ország világ előtt nevetség és gúnytárgygyá tehet ? ... A fölingerült férfi éjjeli álmából verte föl udvari orvosát... XI. Másnap reggel villámsebesen terjedt el a hir, hogy az ifjú Semsei István meghalt. Gizela ép kerti sétájából tért visza, álmodozva a jövő képein, midőn e kétségbeejtő hirt egy bástyaőrtül meghaltá. — Meghalt! ? sikolta tébolyult zavartsággal a lányka — az nem lehet, az nem lehet, s remegő léptekkel sietett a lovag lakhelye felé. A vártoronyban megcsendült a halálharang, a lovag szobái előtt szomorú arcú népség ácsorgott. Szegény Gizela az élet és pokol minden gyötrelmeit átszenvedé e pillanatban, őrülten rohant a szobába, hol lovagja a ravatalon kiterítve feküdt. — István — István — ne hagyj el, ne hagyj el engemet — jajgató kinos fájdalommal, s szemfödelét föltakarva ijedten tántorgott hátra. A kék szederjes foltok, mik arcát ellepték, az eltorzult vonások , egy iszonyatos eszmét ébresztenek Gizela szivében , hogy a lovagot erőszakos halállal veszték el. Tegnap még oly vidám volt, s ma már halott. — Adjátok vissza boldogságomat — jajgatá Gizela a ravataltól eltántorogva. Néhány pillanat múlva atyja szobájába rohant. Balsaráti megijedt lánya örült tekintetétől s lesütő szemeit. — Atyám!.. minek adtál életet, ha most a boldogságot elvetted tőlem ... nézz föl reám, szemedből olvasom, hogy te iszonyatost tevés. Az öreg ember remegve nézett a halovány gyermekre, érezve gyöngeségét e nagy szenvedély fájdalma előtt. — Te balgatagul beszélsz Gizela... — Úgy áldjon meg isten, a mint igazán felelsz__Semsei István meg van mérgezve ? ... ugye ? — — Nem tudom Gizela — nem tudom. — Isten nem fog megáldani, ha e percben nem mondasz igazat. ..— Igazat mondok — Gizela — hebegé remegve az öreg. — Mért mérgezed meg e nemeslelkü lovagot ? nem hittél nemes lelkében ugye ? — Én meg nem mérgeztem Gizela senkit, isten belát szivembe s tudja menyit rimánkodtam éltéért, tudva, hogy nélküle te is meghalsz; térdeltem lábai előtt és fölrúgott; mindig csak azt mondá: meg kell halnia; kisértem mint árnyék, hogy megakadályozzam kezeit... hiába ... elmondani a te őrült szerelmedet ... hiába... hiába ... megölte . .. — Ki ölte meg ? riadt rá a reszkető lány. (Folytatása következik.) A MARSEILLES FOGHÁZ (Folytatás.) — Én harmincöt éves vagyok. Megfordultam a világban. Itt is, ott is éltem, s mindenütt mint gentleman. Mindenütt mint gentlemant tiszteltek és bántak velem. Ha megkísértik azon elővéleményt támasztani ellenem, mintha furfangosságom tartott volna el, mondják meg nekem — miből élnek az ő ügyvédeik, politikusaik, intrikusaik — börseembereik ? E fejtegetés közben folyvást jártatá kis fehér kezét látatlan közönsége előtt, mintha az tanúja lenne gavallérságának, melynek már sokszor nagy hasznát vette. — Két év előtt jöttem Marseillesbe, megvallom mint szegény ember. Beteg is voltam. Ha ügyvédeitek, politikusaitok, intrikusaitok, börse embereitek megbetegszenek, anélkül, hogy előbb pénzt gyűjtöttek volna maguknak halomra, ők is elszegényednek. Az „Arany kereszt“be szálltam be, melynek akkori tulajdonosa Monsieur Henri Barronneau, egy legalább is hatvanöt éves s roncsolt egészségű férfiú volt. Mintegy négy hónapig laktam ottan, midőn Monsieur Henri Barronneaut azon szerencsétlenség érte, hogy meghalt , — mindenesetre nem ritka szerencsétlenség. Hisz, megtörténik az akárhányszor az én legkisebb segítségem nélkül. John Baptist szivara ezalatt egész a tövéig elégvén, Monsieur Rigaud nagylelkűen egy másikat dobott neki, melyet a leégett hamván meggyujtván, nyugodtan tovább füstölt; mialatt félszemmel fogolytársára sandított, ki a maga bajával egészen elfoglalva, alig méltatátt egy oldalpillantásra. Monsieur Barronneau özvegyet hagyott maga után. Huszonkét éves vala. Szépségnek volt kihiresztelve s mi sokszor egészen más, valóban szép is volt. Én megtartom szállásomat a „Fehér keresztben és elvettem Madame Barronneaut. Nem engem illet feszegetni , vajjon nagy egyenetlenség volt e házasságban vagy se. Itt állok e percben a tömlőc szégyenfoltjával megbélyegezve , de azért meglehet, hogy te mindamellett hozzá illőbb férjnek tartasz engem, mint első férjét. Rigaud azon csalhatlan véleményben volt