Hölgyfutár, 1856. január-június (7. évfolyam, 1-149. szám)

1856-01-14 / 11. szám

Budapest, 1-ik évi folyamat. 11. Hétfő. Január 14-kén. 1856. Megjelenik ünnep­ésvasárnapot kivévén, KM g ■ jm m ^g^ m au mg m m hh mb g^^» »ív/UI.VII. 18nI AVFN­T A D -■“-1'"'1' Hilft li I r II I ifi l lVblI I I w I MI la Lipót-utca 3-dik sí., - , kéziratok utasilandék. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Kiadó­hivatal: egyetem-utca 2-ik sz., Emich Gusztáv nyomdai irodája. Felelős szerkesztő s kiadó : BEREŐ KÁROLY. Előfizetési díj: Postán: egész évre . . 16 frt. félévre .... 9 ., évnegyedre . . 5 ., Budapesten: házhozküldéssel egész évre ... 13 frt. félévre ... 7 ., évnegyedre . . 4 ,, Egy hónapra 1 ft.30kr. Hirdetések soronkint 3 ezüst­­krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöl­tétnek. ORSZÁG ILON (Történeti beszély­ Vadnai Károlytól. (Folytatás.) X. Percnyi megérkezett. Diadallal vonult várába, büszkén tekintgetve győzelmes ka­tonáira, kiknek Tokaj bevételében oly dicsőséges szerep jutott. Az ékes csillogó trophaeumokat ott vitték hadserege előtt. Ilona szorongó lélekkel állt az ó­torony ablakában, szomorún nézte a bevonuló hadi népet, fényes diadaljeleket, az ellentől nyert lobogókat, de legszomorúbban a főkapitány büszke arculatát, ki egyetlen föltekintéssel sem árulta el, hogy a sárkánytoronyban valaki érdekli. A parancsok ki voltak adva, az ágyuk a bástyákon elren­­deztettek, a zsoldosok laktanyáikba tértek, és újra minden csen­des és néma jön. Az alkony egyik órájában két alak közeledett a sárkány to­rony felé. Egyik délceg termetű, másik meghajlott s csak nem törpe. Perényi és Balsaráti. — Tehát nyugodtan viselé sorsát s nem zúgolódott — mondá kegyelmed. — Igen — kegyelmes uram. A két alak eltűnt a torony vaskapujában. Hona most is ott merengett szobája ablakában, nézve a szép vidéket, melynek látkörét emelé a nézpont magassága; — a nap letűnő sugarai megaranyozták a távol sötétlő erdőket, a kanyargó Tisza föl föl csillámló ezüst szalagját, s a vár alatt lassú mélaság­­gal haladó folyam tükrét; — és ő saját boldogtalanságáról gon­dolkodott. A természetben minden levélke ragyog legalább néha néha a vidámság verőfényében, csak az ő szive marad örökké sötét, örökké szomorú. E pillanatban érzé, mily erős a rokonszenv, mely az ifjú lo­vaghoz köté — midőn többé látni sem volt reménye. Midőn így gondolkodott, férje komor, mogorva arccal nyita be ajtaját. Ilona a­helyett, hogy a meglepetés mosolyával, örömtül ki­tárult karokkal fogadta volna, ijedten rohant ágyához, melyen egy gyöngyökkel boglározott fér­fi öv­bevert. Azon öv volt ez, melyet az ifjú lovag utósó boldog estéjén itt feledt, s melyen az ifjú nő azóta oly sokszor merengett. Ilona magán kivül volt, s a bogláros övét ijedten dobá az ágyfüggönyzet mögé, s férjére reszketeg, félénk tekintetet vetett. — Aszonyom — kezdé gúnyos hidegséggel Perényi — tán valami szép álmában háborítom most is, hogy úgy megijedt tőlem. — Gábor — Gábor, hát mindegyre ily hideg, gúnyolódó, kegyetlen vagy. — S lehet e másképen, isten belát szivembe, s tudja menyire szeretlek, mig te e szerelmet megúnva, más után vágyódd; neked e házasélet már megúnt rabság, te lihegve várod az én halálom közelgését. — Hitvány gyanúsítás — de megbocsátok, mert véredben van, s nem tehetsz róla, hogy ily szerencsétlennek születtél. — S nincs e okom efféléket hinni; nem igazolja e gyanúmat e mostani találkozás is. Mint megsápadtál bel­éptemre, arcod resz­ketett s ágyadhoz rohantál, hogy valószínűleg valami szerelmi em­léket elrejthess szemeim elöl. Ilona reszketve hallgatott, mig a néma Balsaráti homlokáról az ijedtség verejtéke nagy gyöngyökben hullott. — Mi ez ? — kiáltott föl Perényi a függönyzet mögül a gyöngyös boglárt kiemelve — mi ez ? csalódtam e ? vétkeztem e midőn szerelmedben egy­ szikrát sem birtam ? mi ez Balsaráti Vi­tus János uram ? kegyelmed viszaélt az én kegyemmel s bizalmam­mal ; önnek tudnia kell, hogyan került e férfi- öv ide ? A dühödtség vadállati hangja, a vérben forgó szemek, az arcon kidagadt vérerek, s­ütésre emelt vaskarok úgy megijeszték a gyönge idegzetű öreg embert, hogy minden lélekjelenlétét el­­veszité.­ — Én mit sem tudok imám — hebegé Balsaráti térdre hullva­— Hazudság — orditá Perényi — kegyelmed aljas kerítő, ki a bünhödés celláját két hölgyek tanyájává változtatá egy ingatag nő kedvéért, a kulcs kegyelmednél volt s ezért számolni tartozik­­ és ha kegyemmel viszaélt, a lakolás iszonyatos leend. A kétségbeejtő helyzet visza adta Hona lelki erejét, s miu­tán a tébolyodottá vált Balsaráti kinait látta, a dühödt férj elé lé­pett, s erős hangon, melyben legkisebb reszketegség sem volt — kezdett beszélni. — Uram ön igaztalanságot tesz, midőn helyettem e tehetlen­ öreget vonja számadóra. — Hogyan— e vakmerőség tigrissé tesz; kedvem volna e pilla­natban szét­tépni önt, de ez kevés büntetés lenne, a házasságtö­résért, a hűtlenségért. — Tán kegyelmed saját bűneit sorolta elő ? kérdé a nő ke­serű mosollyal. — Aszonyom — folytatá Perényi — elmésségeivel nem talál bűvé ajtót. Hazugságokkal engem elámizni nem foghat... e diszn­öv mint került ide ?... Ilonának arcába szökött minden vér, érezte lelke fenségét, s kedve jött szembeszállani. — Hazudni soha sem volt szokásom ... nézze meg ön a díszt­öv belsejét... — Valóban szép, egy országbíró is elhordhatná. — Nem a szépséget értem, egy skofiummal hímzett név van rajta. — Semsei István — olvasó remegve, elhalványodva a névre akadt férj — tehát ő feledte itt — folytatá egy kis szünet után — tehát itt volt ? — Igen, felelt a nő rettenthetlen nyugalommal. — Balsaráti Vitus János uram, tehát csak­ugyan kijátszott engemet — hebegé az országbíró a reszkető öreghez fordulva.

Next