Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-08-02 / 178. szám

728 Olvasmánya, zongorája, barátnéinak köre nem nyújtanak többé éleményt; gyakran felöltözött fényesen, mintha ott volna a nagyvilág közepette, s azután heves zokogásban törve ki, letépte magáról a drága ruhát. Talán ha nem látja a nagyvilági fényes életet, ha férjét csapás nem éri, a szerelem örökre elölte volna hiúságát, mit nagyravágyó anyja ültetett szívébe. Rövid idővel hazatérte után egyik neveldebéli barátnője látogató meg, ki férjével Bécsbe utazott. Klotild ragyogó színekkel festé barátnéjának a nagyvilági élet gyönyöreit; elmondá: mint irigyli sorsát, minő szerencsétlen , hogy falun kell laknia. Késő este váltak el. De Klotild egész éjen át nem tudott aludni. Ha behunyta szemeit, akkor is gyorsan merültek föl emlékének tündérképei. — ragyogó árnynélküli sugárai a zajos átfényír nagyvilági életnek, melynek színfalai mögé nem is akart tekinteni, melynek hibáit nem akarta hinni. E szemvakitó, kedélymámoritó élet igen új volt előtte , és ő igen ifjú, tapasztalatlan, élénk képzelmír és hiú. . . . Midőn a hajnal gyöngén bevilágitá termét, felkölt, s félre toló ablakredőnyeit. (Folytatása következik). AZ UTOLO TÜNDERNO. James regénye. (Folytatás.) A taliga még nem volt látható, de a következő pillanatban már észrevehetőleg kezdett közeledni — mendre a sötétben kivehető volt, mintegy két három embertől kisérve. A katonák egy női öltözéket véltek megkülönböztethetni, s egy pillanattal később egy gyermek is ötlött szemekbe. Ugyanezt egy más valaki is észrevevé , s a pillanat édesen vigasztaló tanúságot szolgált fájdalom és kétségbeeséssel küzdő szivének, egy utósó pillanatig hit és kitartó szerelem és feláldozásról. Egy kevéssé fölemelkedett a földről és a fáklyavilág valamivel erősben hatott finom termete sitemes vonásaira. Ezek kifejezése mit sem változott s egy figyelmesvizsgáló tüstént felismerhette volna benne a nemes származású s finom nevelésű férfiút, noha az ünnepies kócsag hibázott s az öltöny, melyet viselt csak egy közönséges szolgára utalt. A taliga lassan közelebb gördült, de a női termet nem volt többé látható ; csak egy gyermek, fiatal szép és kellemes haladott mellette. A nő, közeledtében, mintegy szétoszolni látszott a levegőben vagy inkább£elnyeletni a sötétségtől; igen is , oly gyorsan és tökéletesen eltűnt, hogy a harcfiak egyike, ki szemeivel mélyen vizsgálé a sötétkört, néhány lépésre elébe menve a taligának, a kis csoportot, mely a ló mellett közeledett, kemény hangon kérdezé : — Nem volt egy nő veletek ? — Nem, — válaszolá a taligás — itt nincs nő, ha csak ezt a kis babát annak nem akarjátok tartani. — S mit akar ez itt ? — kérdé a fegyveres kemény hangon, ez nem gyermekek vagy nőknek való hely. — Én atyámat keresem, édes úr, — válaszolá a kis lányka halk és édes hangon. Tudom bizonyosan, hogy ön segíteni fog nekem édes apámat felkeresni. A harcfi egy ideig figyelemmel vizsgáló, mig a fáklyavilág a távéitól gyengítve szép ábrázatjára s gazdag ruháira vetődött. — Ah szegény gyermek, a te atyád nincs itt, válaszolá ez fejcsóválva, nem épen egészen érzés nélküli tekintettel; — mi köztünk nincs egy is a ti jó kedvű nemeseitek közül: a bátor lordok és dicsekvő gavarok már mind a városba vitettek, mi csak a szegény gyalog szolgákat fogtuk esbe, kik bárányokként vezettettek vágóhidra azok által, kiknek belátóbbaknak kellene lenniök. — De én bizonyosan tudom, hogy neki élve vagy halva itt kell lennie — adá a kis lányka válaszul — egy szolgáink közül itt látta őt mindjárt a csata után s megmondó hol fogom találni; kérem önt, hadd nézzek e fáklyával utána —' s öszetevé piciny kezeit a legérzékenyebb könyörgés mozdulataival. — Itt vagyok gyermekem, itt vagyok Katinkám! kiáltó egy szózat, mert bármiképen szétromboló is ezáltal terveit, mégsem állhatott tovább ellent a fogoly; s a gyermek minden ellentállás nélkül hozzá sietett, mert az őrök nem voltak oly szívtelenek, hogy e gyermeki vonzalomnak gátat vetni vagy ellenszegülni akartak volna. A szegény fogoly megkisérte a fölemelkedést, hogy őt kebelére szorítsa; de kezei megkötve valónak s mielőtt fölemelkedhetett volna, már a kis gyermek nyakába esett s körülfogván egyik kezével, csókokkal boríta el arcát. A szigorú katonák mély megindulással nézték a jelenetet, de menyire megvolt lepetve a fogoly, midőn észrevevé , hogy mig a kis lányka baljával átölető, jobban kötelet kérése, melylyel kezeit hátra szorítva valónak, mig egyszerre valami acélforma hideget érzett keze fején végig siklani. A következő pillanatban széthullott a kötél s kezei szabadok valónak s a gyermek szorosan füleihez hajolva halk de érthető hangon sugá neki: — Az erdő szögleténél áll egy ló. Ülj rá atyám és menekülj. Egy pillanatig agya szédülni s szivének vetve megakadni látszott, de a gyermek elereszté nyakát s halkan sugá ismét „menekülj !“ Ez volt az egyetlen út a szabadulásra. A felvett öltöny általi rejtekezés, melytől kíméletet mélt többé nem volt keresztül vihető ; a véres hóhérbárd, mely anyi nemes bajtársnak véget vete, merült fel szemei előtt, mire hirtelen lábra állt s eltűnt a sötétben. De mihelyt látatlanná lön termetes alakja, vadlármával emelék fel a sötét harcosok fegyvereiket, eltűnése irányában utána tüzeltek. Egy borzzasztó kiáltás tört elő a sötétből, mig ugyan e pillanatban egy sebesen elvágtató ló hangos dobogása volt hallható. — Elesett... elesett! kiáltanak fel többen a harcosok közül előre tolakodva, mig ketten a foglyok őrizetén hátramaradtak. Azonban minden figyelmes kutatás dacára senkit sem találtak; de még hallható volt a ló gyors dobogása, mely a távolból mindig kevésbé jön kivehető Midőn a foglyokhoz viszatértek, a kis gyermeket elterülve találták a földön halványan, mint a márvány. Nem is ébredt fel addig ájulásából, míg a foglyok mind a taligára rakatva, az őrosztály indulni készült. A katonák boszankodtak ugyan, de mégsem bírtak oly megromlott szívvel, hogy a gyermeket bántalommal illették volna — sőt egy közülök, ki maga is atya volt kezénél foga, s bevezeté Worcesterbe. Azt mondá, hogy a vezérhez kell kisérnie; a gyermek arra kéré: engedné meg neki, hogy egy öreg szolgájuk házában menhelyet kereshessen. S midőn erre a harcfi a városkapunál elbocsátó, komolyan mormogó magában: — Vajha gyermekem is igy tenne , mint ő tett, ha hasonló helyzetbe kerülnék. Harmadik Fejezet. — Az órák elröppennek! akar borúsan és nehézkes aggodalmakkal terhelve, akar szárnyat kölcsönözve a kedv és örömtől vagy nyugodt egyformasággal lépdelve előre az élet fonalán — elröppennek feltarthatlanul s kis pontokká parányulnak, ha tova szállottak. Kilenc év hullott sírba — egy arasz időnek látszik előttem; és mégis ha meggondolom, hogy e most már fehérle fürtök akkor még csak szürkülni kezdettek, hogy e meggyengült szemek akkor mint a sasé élesek valónak; — de jer odább édes fiam, jer odább , ott egy idegen lovagol le a dombról s ilyennek látása már hoszú évek óta kellemetlen nekem. Ezen szavak egy fekete öltönyös és szélesre kötött nyakkendős tisztes öregtől jöttek s egy jó kinézésű huszonkét huszonhárom éves paraszt gyerkőhhez voltak intézve, kivel egy ős vár alatt a zöld fűben együtt álldogált. A polgárháború folyama alatt több erőszak egyik vagy másik párt által ostrom alá vétetvén, a tüzérség által rommá tétetett, de e várnak elpusztulása régibb időkben keresendő , s a borostyán körül is folyó buja növényzetével az elaggott romokat, tanujelül, mikép elpusztulása óta több századnak kellett felette átsóhajtani. A falak vastagok és erősek valónak s ki őket figyelmesen átvizsgáló, kevésbé volt hajlandó hinni, hogy ezeket csupán az idő hatalma morzsolható így ősze ; sokkal hihetőbb, hogy e várat is, mint sok mást — mikor, mikor nem ? tán a York és Lancaster házak közötti villongások alatt — az emberi kezek ádázata törtessze : bizonyosan csak azt tudjuk felőle, hogy romokban hevert.