Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-09-18 / 215. szám

Bár. Nem kell kétségbeesnünk, jó Attil­ám ! Most már nem oly borús az ég, s mosolyg Egy kis sugára a reménynek... A 11. Igaz, de ez nekem nem ad vigaszt. Nem tiszta ég sugára Az én lelkem reménye, Csak távol gyönge villám Elbágyadt röpke fénye. Oly fény, mely messzeségben Feltün s azonnal eltün­ írt, de a vész Szivet gyo­­n­ nem szün. (El.) Tizenkettedik jelenet. Bár ne egyedül. Mint bíztatom e sorssal üldözött Meggyötrött lelkű jó Attil­át, őt bátorítom , s reszketek magam. Sokkal bátrabb valók, midőn kisebb volt Reményem : akkor csak bizonytalan Félelmem gyötrött holmi messze bajjal. Most biztos üdv elvesztét rettegem, mindennapi történet. — Egy volt jogász barátom naplójából. — Kelemen Mórtól. (Folytatás.) Minthogy a kis Ferkó benmaradt, átvittük a beszélgetést a szere­lemről más tárgyra. — Marika nagyban köszönte a könyveket, melyek olvasása neki anyi mulatságot szerzettek. Ő meglepő jártassággal beszélt az irodalomról; Eötvös és Jósika, Sue és Dumas munkáiról éles ítéle­teket mondott. Szellemdússágának ez új nyilatkozata volt, mi engem méginkább tön hozzá ragaszkodóvá. Nem sokára megérkezett édes­anyja is , nő , kinek arcvonalmai csupa szivjóságot szelídséget árultak el. A legmelegebben fogadott; leült mellém a pamlagra; tetőtől talpig megvizsgált; kezdetben hallga­tagabb volt, de később erőt von rajta is a női gyöngeség, —­ősze visza kérdezgetetett tőlem mindent, hol merre születtem, élnek-e szüleim, hol tanultam korábban, hogy tetszik Pest ? . . . stb. de mindenik kér­dése inkább a benső jóság és részvét,­­ mint a kíváncsiság nyilvá­nulta volt, és mindenik feleletemre jutott egy-egy alapos megjegyzés. Minthogy a gyertya-gyutat beállott, vettem kalapomat s a kedves családtól elbúcsúzom. Ők ismételve kérték ki további látogatásomat. Nekem sem kellett több. Pár hó múlva mindennapos valék Ma­­riskáéknál, kinek édes­anyja is belátta vonzalmunkat egymás iránt. Hordtam hozzájok az olvasni való könyveket, kikeresvén azok legér­­dekesbeit. Egy zsámolyszékre ülve Marika lábaihoz, ki rendszerint az ablaknál varrt, nem egyszer olvasgattam órákon keresztül neki, melyre a mamán kívül gyakran lekötött figyelemmel hallgatott a kis Ferkó is. — Ha pedig jött a nyár, esténkint hármacskán kisétáltunk a sza­badabb levegőre, s olykor kisebb kirándulásokat is tevénk: néha a városerdőbe, néha a Margitszigetbe. — Egymáshoz szoktunk; ha egy­mástól távol valánk, mindketten érzők közölünk a távollevő hiányát; — de azért én nem voltam oly nyugtalan többé mint kezdetben; sőt ha dolgaimat kellően végzem, a legélvezetesb szórakozásom, mulatsá­gom vala: Mariskával társaloghatni. Menyi rosztól, fecsérlő költeke­zéstől, ifjúi kicsapongásoktól megmentett ez engemet! A szelíd életet s takarékossági rendszeremet, mondhatom, neki köszönhetem. Az ismét bekövetkező őszi szünidőnek egy részét, körülbelül négy hetet, nagybátyámnál honn töltöm el. Mikorra viszajöttem, némi változás adta elő magát szállásomon. Ez idő alatt tudniillik, Tischman­­né, az öreg gazdaszonyom, hoszabb betegeskedése után meghalt, s en­nek következtében a mestert magát is a legnagyobb zavarban találtam, ő nagyon fájlalta régi jó nejét, s azonkívül — egyedül maradván, már most oly elárvult állapotban érzé magát, hogy szinte jól esett neki, mi­dőn ismét láthatott; azonban gazdaszonya nem lévén, egy tapasztalat­lan szolgáló az ebédfőzésben is csak nagyon hitványul járt el, úgy hogy az ő magát sem elégíté ki. Nekem szállásom itt volt ugyan, még pedig már külön szobám, de kosztra máshova kellett járnom. Ha nem az öreg mester addig gondolkodott, addig törte a fejét, míg egyszer kitalálta a módját, hogy mint hozza ismét helyre a gazdaszonyi felfordult ügyeket házánál.­­ Épen­szent Mihály napja volt, midőn én pár napra kirándultam, szomszéd falubeli egyik ismerősömhez, szüretre. Természetesen ezt Marikával tudattam. Ő ugyan mint máskor, úgy most sem tett semmi egyéb ellenvetést eltávozásomra, minthogy elfakadt sírva, — de elég volt ez nekem; s aztán midőn látta , hogy hiában sír, jelenleg is ko­moly tanácsokkal állott elő , hogy igy meg úgy vigyázzak magamra, meg ne hűtsem magamat, el ne rontsam egészségemet, mindenek fölött pedig, hogy soká ne maradjak. Életveszélyt keres föl A hűtlen tengeren Kiállhatlan hullámok Sikos hátán megyen. De ah jaj, elmerülni Már a parthoz közel. Ez mindeneknél szörnyűbb Csapás reád kebel! Vége a második felvonásnak. (Folytatása következik.) Pár nap után viszatérvén, mielőtt hazatekintenék, Marikáékhoz futottam, bejelentendő az én kedvesemnek megérkezésemet. Szinte féltem már előre , hogy majd megint mily durcásnak találom, hogy mint tesz majd ismét haragos szemrehányásokat sokámaradásomért!.. de menyire nagy jön meglepetésem, midőn lakókat üresen találtam, mely ép egy más úton beköltözendő család számára tisztogatatott. A szál­lástisztogatók semmit sem tudtak Marikáékról. Kerestem a házmestert, gyanítván, hogy annak, mint szokás, bizonyára bejelentették hova köl­tözésüket , de azt meg nem találtam otthon. Ez borzasztó ! kiáltok fel magamban, s csak ekkor éreztem, hogy menyire szeretem őt... . Csüggedten, szorult kebellel , mintegy betegen tértem szál­lásomra. Már beesteledett. Amint az első szoba ajtaját benyitom, egy gyorsan kilépő alakba ütköztem meg. — Pardon! mondom, arra sem tekintve. — De nincs pardon, mert minek jársz oly soká, felelé visza az nevetve, s e pillanatban nyakamba ölelkezett — Marika. — Na ugyan kegyetlenül megtréfáltatok, mondám hirtelen tá­madt örömmel vegyült boszankodással. — Hogy lelkem ? — Hit nélkül elköltöztök szállástokról. — S te ezt már tudod ? — Hogy ne tudnám, hisz onnan jövök. Mint a bolond sietek, leg­először is a mint a kocsiról leszálltam hozzád, s a szoba üres , senki sem tud rólatok semmit. — Képzelhedd, hogy azóta menyit állot­tam ki. — Bocsáss meg kedves Lajoskám, távolról sem vártuk, hogy ily kellemetlenül üsssön ki e meglepetés,melyet számodra szerezni akartunk. Ez egyedül az én hibám, mert anyám többször mondá, hogy említsük meg e dolgot; de én mivel már korábban tudtam, hogy ép e napokban szüretre megysz, — azt hittem, — hogy ha megjösz, furcsa meglepetés leend­ő lakváltoztatásunk reád nézve. — Talán — akarod mondani — inkább fáradtságos, mint furcsa meglepetés leendett az, ha nekem majd nyakamba kellett volna venni a várost, hogy titeket fölkeresselek. — Oh épen nem, — mondá nevetve Marika — csak egyenesen ide, haza kellett volna jönnöd. — Nos talán itt közelében szereztetek valahol lakást, azt jól is tettétek — igen bizony, még pedig anyira közel, hogy ha itthon vagy, a sóhajtásodat is meghallom, — itt fölötted az emeletben lakunk. S ezzel Marika, midőn látta, hogy ki vagyok engesztelve, karja­imba csimpaszkodott, és fölvont az emeletbe szállásukra. Ott miután gyermekiesen kivallatott, hogy mint mulattam, nincs-e, valami bajom,­­ a szoba rendezésére tért át, elkérdezgette, hogy tetszik-e nekem ez a díván itt, az a szekrény ott, ez a nagy tükör itt, azaz őskép amott stb, s midőn mindezek helyzete fölött tetszésemet kiostromolta, naiv örömmel szökdelt ismét köröttem, kinyilatkoztatván , hogy ő rendezte ám igy el a szoba bútorzatát. Édesanyja pedig elbeszélte a szállásvál­toztatás okait, hogy az öreg Tischmannak mint rokonuknak kértére jöttek ide, hogy ő annak gazdaszonyi ügyeire is gondolhasson, é­s így mind az, mind ők nyerni fognak. A mester ezentúl hozzájuk járand kosztra, s ha tetszik , engem is szívesen látnak. Én­­nyival inkább örömmel fogadtam el ez ajánlatot, mivel tapasztalául, hogy mióta ven­déglőbe jártam étkezni, azóta sokkal kevesbbé lakom jól és mégis több pénzt elköltök. Ezentúl már most majd minden órában láttuk egymást Mariká­ S76

Next