Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-08-04 / 179. szám

Budapest, 7-ik évi folyamat. HO. Hétfő, Augustus 4-én, 1856. Megjelenít ünnep- és vasárnapot kivévén,minden nap délután , divatképek s egyéb mű mellékletekkel, és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Lipót-utca 3-ik sz., 1-ső emelet, hogy minden a lapot illető küldemények, kéziratok , előfizetés , és hirdetések utasitandók. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó : TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj: Postái.. egész évre . . 16 frt. félévre .... 9 ,, évnegyedre . . 5 „ Budapesten, házhozküldéssel egész évre . .... 13 frt. félévre .... 7 ,, évnegyedre . . 4 ,, Egy hónapra 1 ft. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüstkrajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltetnek. A NAGYVILÁG BETEGE. Novella Gróf Lázár Kálmántól. (Folytatás.) Udite májusi jég ömölt be a zárt ablakon, kellemesen hűsítve forró keblét, égő arcát; szerelemteli csicseregtek egymást üdvözölve az ébredő madarak ; ragyogó fényben emelkedik a hegyek mögül az épen feljövő nap , megaranyozva a bércek ormait tündöklő gyémántokkal hintve be a mező virágait, a fák lombjait. Minő vígan dalolva sietnek a munkások ki a mezőre. Várjon csak öt ne üdütné fel, vele ne éreztetné a természet jótevő erejét? E percben barátnője kocsija robogott elő. Klotild hirtelen csinos pongyolába öltözött, s a zajra fölébredt alig nyolc éves húga a szép kis Malvinnál távozni készülő barátnője elé sietett. Kényezve váltak el. Klotild le nem véve szemeit a sebesen tova haladó kocsiról , s nem mozdult, míg robogását hallá. .. Szivét mély keserűség fogta el, aként érezve magát, mint madár, mely szárnyaira kelve tova óhajtana egy szebb hazába röpülni és lebilincselve érzi magát. .. Kisietett kertjébe, azonban a szép regg sem bírta kiragadni fájó ábrándjai közül. Egy egy szép virágot letépve gépileg levelezé le vagy eldobá a nélkül, hogy illatán kéjelegne... Mit érnek neki a virágok, ha fényes estélyen nem tűzheti keblére, s nem fonhatja fürtei közé. Látások csak növelék szenvedéseit, eszébe juttatva a nagyvilágot , mire most nem lehet gondolnia sem. Elhagyá kertjét, olyan helyet keresve, hol a gyermekkor emlékein andaloghasson, hol semmi nem juttatja eszébe az embereket, a társadalmat. Kedvenc sétahelyére sietett, a kastély mögötti kis erdőbe. A domb alján elterülő tó mellé ült. Ott sem lelt nyugtot, nem merengett el végig nézve a tó sima tükrén, mely fölött villámgyorsan ide oda cikázó sirályok kergetődztek, nem hallá a nád rejtélyes suhogását, nem újultak meg gyermekkori kedves emlékei... arcát kezei közé rejté s keservesen zokogott. Miért ? Keblébe űrt, véghetlen űrt érezett, úgy képzelé magát, mint ki egy puszta közepén állva lelke egész erejével vagy egy a távolban feltűnő fényes várfelé s az mind távolabb vonul tőle s az ő ereje mindinkább vész, lelke csüggedni kezd. — Ah ah! az a fényes viruló váz talán csak hazug káprázat, fényes délibáb, vagy talán tündérlak , mit nem számára, hanem más boldogabb lények kedvéért emelének tündérek s abban nem szabad belépnie, ott kell elvesznie a sivatag közepén, szeme előtt látva a livilágot... Jobbra balra még tűnnek fel apró várok, mik befogadnák, mik mosolygva intenek felé, de mit ér az neki — ő oda-oda a távolba vágyik. Menyi gyötrelem , menyi kin. És hány ábrándos, képzelgő vagy hiú hölgy teremti önmagának a kínok eme zajló tengerét, minek hullámai elnyelik boldogságát, mint az óceán elnyeli a kincseket, mik örökre elvesznek sötét mélyében. Ezalatt a kis Malvin vigan, mint szárnyra kelt kis madár röpködétt ide oda, már teli szedé kosarát illatos erdei virágokkal, midőn tarka lepkét látott a part virágai közé szállani. Mint illenék virágai közé az a szép lepke!... meg kell fognia ... majd üveg harang alá teszi — fűzé odább gondolatait — naponkint friss virágokat szed neki... minő szépen fog ott virágról virágra szállani , s ő mint fog neki örülni. . . Örömében öszvecsapkodva kis kezecskéjét, a lepke után szaladt. De a lepke inkább szeret az erdő aljáni virányoson . . . inkább szeret a szabad ég alatt, hol ki van téve vésznek, viharnak; inkább akar ott szabadon lebegni, mint üvegpalotában virágok között bár, de bebörtönözve. Vagy csak játszadozik a kedves gyermekkel, s ingerkedve szállt odább virágról virágra, maga után csalva kis üldözőjét. — Most épen a part szélén egy nádbuzogányra szállt, most, most kell elfogni, vagy átszállt a tón ki tudja hova, merre. A gyermek gondtalan utána lopódzék. A buján felnőtt fa eltakarja szemei elöl a tó szélét, még egy lépést tesz, s a hullámok közé zuhan. Egyetlen éles sikoltás hallatszik, a felcsapódó hullámok összefolynak az alá merülő fölött, s ismét csöndes lesz minden. . . . Klotild fölrezzenve merengéséből ijedten keresi tekintetével kis bugát. Hasztalan. És a sikoltás ? az Malvin hangja volt! . . . A felcsapódó hullámok zaja, a tó felszinén rengő vízgyűrűk megfejték a történteket. A parthoz rohant, s a hullámokkal küzdeni látta még egyszer felmerülő bugát. — Segíts Istenem! — kiáltás öszekulcsolva kezeit térdre borult. Szemeiből újra könyek ömöltek. Ezek a szív drága gyöngyei voltak, mik nem eredtek tisztátalan forrásból. E percben mentő szellemként tűnt föl Klotild előtt egy szép férfias külsejű ifjú alakja, ki a tó túlpartján emelkedő kis magaslatról sietett felé. Klotild szótlan emelésére tekintetét az ifjúra. E tekintet többet mondott, mint mit kifejezni a rémült nő ajkai ama percben képesek lettek volna. De az ifjú darabig mozdulatlan maradt, egészen a gyönyörű nő nézetébe merült, ki a rémület kifejezésével márvány fehér arcán, esdő tekintetével, öszekulcsolt kezekkel, még mindig térdre borulva merev lényhez hasonlított. Az ifjú most eldobva lovagostorát, kabátját leöltve, merész ugrással a hullámok közé veté magát. Percre alá merült, a hullámok öszecsaptak fölötte. Klotild ajkairól halk siker lebbent el, de még mielőtt az elhangzott volna, már újólag fölmerült az ifjú, s biztosan úszott a még alig küzdő álétt gyermek felé. Jövő percben, már a vízszinére emelő jobbjával, míg baljával legkisebb jele nélkül az erőmegfeszítésnek úszott a parton álló nő felé. — Az uram minő hálára kötelezett ön nemes tettével — szólt az ijedelemtől még remegő Klotild, midőn az ifjú partra tévé eszméletlen húgát. — Aszonyom, csak azt tevem, mit bárki más is megtett volna. — Legalább szabad nevét tudnom, hogy imámba foglalhassam. — Báró Aknay.