Hölgyfutár, 1857. január-július (8. évfolyam, 1-145. szám)

1857-01-26 / 20. szám

Budapest, 8-dik évi folyamat. 20. Hétfő, Január 20-kán. 1857. HÖLGY KITÁR. Megjelenik ünnep- és vasárna­pot kivévén, mindennap dél-, után, divatképek­ s egyéb mümellékletekkel és raj­­z­o­k­k­a­l. Szerkesztőségi szállás : Ujvilág utca, 1-ső sz., 2-dik eme­let , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok, előfize­tés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1­ óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet h­lv és divat köréből. (&y) Felelős szerkesztő s kiadó : TÓTH KALMÁN. Előfizetési dij : Postán, egész évre ..... 16 frt. félévre...............................9 „ évnegyedre...........................5 „ Budapesten: házhozküldetéssel egész évre...................................13 frt. félévre................................7 „ évnegyedre .... 4 „ Egy hónapra . .1 frt. 30 kr Hirdetések soronkint 3 ezüst kr­ért fogadtat­nak el, és gyorsan közöltétnek. EGY BOLOND, A KI SZERET. Beszély. Vajda Jánostól. (Folytatás.) — Mi irigylendő sorsa lesz önnek Velencében — szólamlott meg Adriénn — ott bizonynyal nem fog ön unatkozni. — Talán nem ... és ennélfogva nem is ér a súlyos helyzet, hogy másokat untassak... téve hozzá Manó csöndes, mély hangon mert ha most unalmára voltam, mentségemül fogadhatja , hogy nagy­­ság lényének rejtélye oly igen elfoglalt. Mindazáltal nem szabad többé önök türelmét igénybe vennem. Azután a szokásos kifejezések után távozott, de távozása oly vontatott, nehézkes, mozdulatai, szavai anyira szögletesek voltak, mint oly emberé, ki a benső egyensúlyt elvesztette, és e válás oly­­nemű volt, melyre mindkét fél azt szokta mondani, hála égnek, csak hogy megszabadultunk egymástól. II. Hadonai még pár napig tartózkodott a fővárosban, számos is­merősnek tudtál adandó, hogy hosszú időre távozik. Azután Szent­­györgyi barátjával a vasúthoz indult. Kevés beszédű, és közönyös­nek látszott. Fiatal ember , midőn csak rövid kirándulást tesz is a szomszéd városba, az útnak érdekessége, remélt kalandok, s álla­pota újsága által anyira el szokta magát ragadtatni, hogy ilyenkor rendesen izgatott állapotba jő. Hadonai más hazába, idegen ajkú nép közé indult; bizonytalan hosszú időre — maga után hagyva számos jó barátot, szülőket, testvéreket, a megszokott tájakat, ismerős élmé­nyeket — és mindennek dacára közönyös fásult volt. A­mit érzett, s kifejezni tudott, az egy névtelen, üres szomorúság volt, mely lelké­nek most először volt néma vendége. Hadonai először volt életében szomorú, de nem tudta okát. Nem volt szomorú , midőn imádott első pályájától mindörökre elvált, nem volt szomorú, midőn súlyos ínség bántotta — dühös, elkeseredett, sőt kétségbeeső vagy bármi volt, de tisztán, minden egyéb epés vegyülék nélkül szomorú nem volt még eddig soha. Midőn az indóházban elindulás előtt pár pohár bort ürítettek válásukra Szentgyörgyivel, ekkor legalább beszédes jön. — Meg nem foghatom, monda Szentgyörgyinek, hogy eddig, ha Pestet két hétre elhagytam, bizonyos szelíden fájó érzéssel tekin­tettem vissza. Most hosszú időre, tán végkép távozom, és — talán nem is kellene megvallanom, mert valóban magam is rostat sejtek ma­gamról, —­s te talán nem is hiszed, de neked mégis meg kell mon­danom , hogy nem sajnálok semmit, senkit, és a gondolat, hogy soha se látom hazámat, barátimat, rokonimat, legcsekélyebb árnyat nem vet szívemre. Hányszor váltunk mi ketten rövidebb időre , érzéke­nyen könyeket érezve szemeinkben ? Én irigylem tőled, ha sajnálsz, de mivel soha sem úgy hazudtuk a barátságot, csak hittük, most sem szabad titkolnom, hogy én közönyt érzek, mi szinte megdöbbent, és bánt. Én keserűen és számtalanszor csalódott ember vagyok, de még sem hiszem, hogy fásult volnék — én e szót s e fogalmat ismerem — legalább e napig nem voltam az, annál kevésbé fogy csodám, mi okozhatta bennem e szomorú állapotot. Még­­csak az utazás változa­tossága , újsága, kalandjai sem érdekelnek; menni vagy maradni mindegynek érzem. Ez valóban iszonyú. — Ez épen erős lélekalkotásod kifolyása, magyarázta Szent­­györgyi ráncolt homlokkal s meredt szemekkel önfeledve rágván körmeit. Majd ha úton lessz , majd­ ha már elhagytál bennünket, csak akkor érzesz majd bánkódást. Nők és gyermekek szoktak előre sírni azért, a­mi történni fog. Manó ráhagyólag bólintott fejével,­ de keserű mosolya jelen­té , hogy nem hiszi, a­mit barátja mond. Csöngettek, és Manó a vagyonba indult. Szentgyörgyi szemei csillogtak, midőn egymást megcsókolták. Manó félre fordulva szok­ta meg kezét Szentgyörgyi­nek , s érzéstelen üres hangon így szólt hozzá. — Valóban , e percben fáj nekem valami, de ne vedd elménc­­kedő szójátéknak, mert nagyon prózailag szárazon való. Nekem az fáj , hogy nem fáj semmi. Azután a vagyonba ugrott, s helyre vergődött, magányos kar­székzugot keresve ki. Még a nagyon állott egy ideig, s Szentgyörgyi azt hitte, hogy kedves barátja még kidugja fejét vagy egyszer rajta, és végbúcsút int, — de kedves barátjának ez nem jutott eszébe, mert annak feje e percben oly üres volt, mint a sötét barlang, mit azért vájtak ki, hogy később lőport tegyenek bele, s vele az egész hegy­láncot fölvettessék. Még a tájak sem érdekelték, azért utazott éjnek idején. El lön hagyva a zajos kedves főváros víg csárdáival, jó magyar zenéjével, rosz konyháival, pajkos cimboráival — éjfél után el­len hagyva szülőfölde határa — Manó szive még mindig oly üres volt, mint a siralomház, mit épen kisöpörtek, hogy a halálra ítélt rabot hoz­zák bele. Minden utas csevegett mulatott a vagyonban; mindegyiknek nem csupán foglalatosság, de egyúttal gyönyör is volt az utazás — csak neki nem. Szemközt vele két izrael fia ült, ezek nyegleségei­nek szemléletében talált némi szórakozást. Mindkettőnek a legkere­settebb úti öltözéke volt; a zsidók, úgy mint a cigányoknak, szoká­suk az, hogy kivált útra bizarrul öltözködnek, csakhogy feltűnhesse­nek. Ezek egyikének plaidje, téli kabátja, és bundája is volt, noha még csak julius hó járta. Minden negyed órában változtatta felruhá­­ját; plaidjét majd a feje, majd a nyaka körül, aztán a derekára, végre combjaira, lábaira tekergette. A Holzmüze formájú sipkáját majd a fülére, majd szemeire vonta. Azután nem telt bele negyed óra, már nyelvén Európa minden nagy városa megfordult, egyikben legtöbbet érőnek mondta a boefsteaket, másikban a sört, harmadik­ban jó b­eát ivott, a negyedikben legolcsóbbnak találta a bérkocsit, az ötödikben bagatell tíz­ezer forintig fogadott és vesztett stb. Óráját negyedóránkint megnézte, aztán midőn késő éj lett, levonta gyűrűit útjáról, s órájával együtt egy táskába zárta, mit feje alá tett s rajta elaludt. Közönyös higgadtsága dacára Manó szemeire nem jött álom. Ez az egykedvűség olyan száraz fájdalma a léleknek, mit egy futó láz­zal örömest fölcserélne mindenki. Nincsen hasogatóbb kin, mint ha az ember nem tudja, miért él. — Gondolkozott volna, de nem voltak

Next