Hölgyfutár, 1857. január-július (8. évfolyam, 1-145. szám)
1857-02-21 / 42. szám
Budapest, 8-dik évi folyamat. 42 Szombat. Február 21-kán. 1857. HÖLGYFUTÁR Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivévén, mindennap délután , divatképek s egyéb mümellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Ujvilágutca, 1-ső sz., 2-dik emelet , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok, előfizetés, és hirdetések utasítandói. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó : TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési dij : Postán: egész évre.....................16 frt. félévre ...... 9 „ évnegyedre...........................5 „ Budapesten: házhozküldetéssel egész évre...............................13 frt. félévre..........................7 „ évnegyedre .... 4 „ Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr Hirdetések soronkint 3 ezüst kr. ért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Ég és föld, Elmúlt a vész , megszűnt a zápor , ám újra csendes a vidék ! Hol átvonult az éji tábor , Nyomát élénken látni még. Ledöntött fák , zilált vetések , S porba tiport gazdag remény ; Uj vész után uj szenvedések Völgyére száll az enyhe fény. Még reszket a lomb észrevétlen A rajta függő köny alatt S már főn az ég derült szemében Vigasztaló mosoly fakad. Apró felhők , játékot űzve , Vitorláznak fényes utón , Megáldó béke van kitűzve Jelszó gyanánt zászlóikon. Oh mily tündéri ott az élet! Mint vonzama kéklő határ . . . Busitó változás nem érhet, Titkos öröklét napja vár . . . VJ* Vágyaim bár felé ragadnak , Itt kell járnom bujdosva még , Játékául szélnek , viharnak , Oly messze tőled, tiszta ég ! Tűnő reményt épitnem újra Az elhagyott romok felett És a sebet, mely lelkem dúlja , Veled enyhitnem , csak veled ! Boldogságod sem lenne édes , Nem lenne fénylő új napod , Ha a szív e földön nem érez Nehéz keservet s bánatot. Lévai J. SZÁN - VERSENY. (Barátnőm emlékiratából.) Kempelen Ritától. (Folytatása és vége.) Vad sikoltás lebbent el ajkamról... melyet a távozó üres szánok lármája tett atyám s Erdős előtt hallhatlanná, szemeimet őrjöngő tűzkarikák vakiták, ujjaim görcsösen vonódtak egybe, térdeim reszkedtek. — Átkom reád szívtelen gyilkos — dadogám, midőn a lebocsátott gazdag függöny utósó redője is lefejlett az oldalt szorító tömött bojtok mellöl — s eltakarta szemem elöl őt, kit többé látni soha nem akartam. Kezemmel szoktam izzó homlokom, s véget vártam keblem kétségbeejtő hörgésének. — Hányszor mondtam — sokasték keblem első rohama alól lassan szabadulva — mi nemesen viseli magát ő, ki a 15 éves, szerelmétől elvakult leánykával, mint játékszerével bánhatnék, fölhasználhatná gyöngeségét s tapasztalatlanságát, mert nincs mit meg nem tennék egyszerűen kifejezett kivánatára — pedig az ő, és nem az én hírnevemre volt féltékeny, mely árthatott volna a grófnevek viszonyának , s mi együgyüik voltunk Erdössel, mézes szavainak hinni , s minő gyalázatosan csalta meg mindkettőnk földöntúli bizalmát! Erdős lépteit hallottam közeledni, összeborzadtam ez ember fölötti érzés terhe alatt, melylyel szivemen uralkodok s Ottó képét kitörtöm örökre szivemből .— könnyü léptekkel sietek elibe ; anyira jól esett, hogy az est homálya fehé arcszinem változását, s hangom rezgésén erőt véve szólok. — Ön inditványnyal lép szobámba nemde, amit én egy másikkal volnék hajlandó megelőzni. — Tegye Lenke — szinte kiváncsivá tesz vidor hangja s érdekeltsége. — Ne ítéljen meg barátom, ha a szokások törvényével homlokegyenest ellentétben álland kérelmem. Ne vegye elhízásnak, ha egy percig azt gondolom, hogy ön értelme irányomban több a baráti vonzalomnál, s e percben elfeledkezve, sietek ez érzet viszonzására, s ünnepélyes szentesítését óhajtom . . . könyörgöm . . . tevém utána — keze után nyúlva. — Mi vitte önt e gyors határozatra — kérdé a várt öröm helyett , bánatosan tekintve szemembe. — Ön iránti legnemesb vonzalmam — szólék ünnepélyes hangejtéssel, kinek bizhatása lenne egyetlen büszkeségem, boldogítása életfeladatom. — Ne csaljon meg Lenke — szólt Erdős komoly intő hangon, ne csalja önmagát és Ottót. — Ne említse többé e nevet . . . mondám — ő nem volt érdemes szerelmemre, nem ön ritka barátságára. — Tehát egy újabb gyanú nyomán gyermekes daccal akarja fátyolozni érzelmeit, a kivitelre eszközéül legszentebb érzelmeimet szemeli ki: L enke! . . . ezt nem érdemlem öntől. — Ne e hangon, mely velőmet égeti — esedeztem — keblére vetve magamat. — Bocsásson meg Lenke fölhevülésemnek, szólt, mialatt gyöngéden simitá arcomat — Ígérem nem fogok többé önnek vele fájdalmat okozni... ne epessze magát, egy óra alatt tisztába hozom ügyét, legyen őszinte, mi bántja önt. — Hogy ön nem akar szeretni — zokogom alig hallhatóan. — Barátom megboszulásának rovására soha ! — kiált a nemes határzattal. — Hát ha esküszöm, hogy mindanyink boldogságára — kiülték féltérdre ereszkedve — melyet esküre emelt újaimmal erősitek. — Mit akarsz leányom e keresett helyzettel, — szólt belépő atyám. , — Áldásodat — dadogám, mi alatt Erdős önkénytelen ereszkedett mellém térdre. Ezt est legnagyobb ünnepünkké változott, s ezért nem vettünk részt Zobieckiék estélyében. Egy hétte e jelenet után az alkony ugyanaz órájában hangzott el fölöttünk az oltár áldása.