Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-09-16 / 210. szám

920 Habár az egész rögtönzött estel csak ürügyül szolgált a grófnő és férje közötti nyilatkozatok bevezetésére, mégis Astrea a legtermészetesebb, elfogulatlanabb modorral, szokott gráciájával teljesíté házinői kötelességét a thea körül. A gróf elmerengő tekintettel függött a bájdús nő minden mozdulatán. Úgy érezé magát, mintha valamely varázsvessző érintése által egy tündérvilágba helyeztetett volna, s szinte félt, hogy az egész bűvös környezett egyszerre ködkint szétoszlik , néki csupán egy szép álom fájó emlékét hagyva vissza. — Hát ön mihez sem nyúl ? mond szelíd szemrehányással Asztrea, látva hogy a gróf érintetlenül hagyá az előtte álló csemegéket. — Valóban azt kell hinnem, téve hozzá tréfásan, hogy ön engem ellenségének tekint, s a keleti nép elve szerint azért nem eszik nálam semmit. Daunitz gépileg emelő ajkihoz a szép hölgy által nyújtott italt. Astreán is látszott, hogy csak a szolgálattevő néger jelenléte miatt szeldegete tányérján egy csemegét. Végre röviditni akarva a terhére való tanú ott létét, a grófnő zongorájához ült s egy kedvelt keringőt kezde játszani. A gróf a képeket szemlélgeté a nappali világosságú szobában. Kevés perc múlva a néger elvégezve szolgálatát, távozni készült. — Mondd komornámnak, szólt az úrnő, hogy ma nem leend rá többé szükségem , csupán te maradj közelben. A fekete fiú igenlő meghajlással hagyá el a bondoirt. — S most — szólalt fel Astrea,Selim távozása után abbahagyva a zongorázást, most háborgatás nélkül beszélgethetünk. — Engedje meg asszonyom, hogy kérdezhessem, kinek művei e képek ? kérdé Daunitz két egymás mellett függő egyenlő nagyságú festvényre mutatva. — Ah ezek feltűntek önnek, jegyzé meg sajátságos mosolylyal Astrea. — Soha sem láttam érdekesebbeket! Habár nem ismerem titokszerű értelmeket, de sejtem a költői eszmét, mely e szép talányban rejlik. A két festvény melyeket a gróf oly sok érdekkel szemlélt nem anyira műbecse, mint az ábrázolat eredetisége miatt érdemlő figyelmet ; s ha egy műbizáló a munka egyes részeiben talált volna is olyast, mi a festészet szabályaival nem volt egészen öszhangzó, s a művészet magasabb igényeinek nem felelt meg, — az eszme eredetisége, költőisége, elfeledteté a kidolgozási tökély hiányait; látszott hogy egy tűzgondolat irányozá a gyors, könnyű kéz merész vonalait. A képek egyike egy tavaszi bájában diszló kis völgyet ábrázoló sugár fákkal, virágos pázsit között hempelygő ezüst csermelylyel, messze kékellő hegyekkel, melyek mögül a nap most látszott előtűnni, s a kedves tájat teljes sugárival elárasztani. Az egész vidék egy tavaszi regg egész szépségével bir; a smaragdszin fűszálakon harmat rezg, s a felemelkedő lenge ködpárázat könnyű rózsás felhőcskékké képződve,pajzán gyermekek ként űzik egymást a láthatár nyugoti része felé. A játszi futású felhők, a zománcos falevelek s a hosszú fűszálak egy oldalral hajlása mutatják hogy a völgyön keresztül szél húzódik. A kép előszínét a folyócska partján egy domb foglalja el. Magányosan áll ez, s szép faszőnyegén semmi fa vagy bokor sem emelkedik. Egyetlen éke egy szép alig kifejlett liliom. A völgyön átsüvítő szél egész erejével éri a magányosan álló, semmi által sem védett szerény virágot, mely nem birva az óvatlanságát oly igen ostromoló elem hatalmával megküzdeni, megtörve gyenge erejében halvány fejét mélyen aláhajtá, s a kelyhében ragyogó harmatcsöppet, — melyet ég felé vala küldendő — földre ejté. Oly valami bánatszerű volt e gyöngéd virág megtörtsége, hogy fejér kelyhében önkénytelen egy szenvedő sápadt arcát, az aláesett harmatcsöpben az eltiport ártatlanság fájdalomkönyét vélte a néző látni. A láthatár keleti részén, honnét a szél látszott fújni, hamvaskék hegycsúcsok felett aranyozott szélű rózsaszín felhők között egy férfi arcés, ködben elmosódó felhővel egybeolvadó körvonalai tűnnek elő, s ennek ajkiról látszik az erős légvonal húzódni, mely a fejér liliomot letöré.... (Folytatása következik.) A TISZTA SZERELEM. Dingelstedt F. beszélye. (Folytatás.) V. Julia ismét visszaesett régi betegségébe. Hányszor akart már, atyja keblére borulva, bocsánatot kérni, s hányszor akarta már atyját kérni, miszerint hagyják ott Ischlt! Azonban mindanyiszor győzött női büszkesége. Magában már elégszer elismerte, miszerint kissé messze ment képzelődésében! Fiatal kalmársegédek, polgár fiúk, kézművesek hódoltak Júliának , kiki mint tudott, azonban Julia keserűn tapasztalta, miszerint a tiszta szerelem itt sem diszlik, s hogy az önzés épen oly nagy szerepet játszik itt is, mint a műveltebb körökben. Egy fiatal könyvkötő — ki épen az időben lett mester — legdühösebben csapta a szépet Júliának, s ő ezt a többiek között leginkább tűrte. Egy ízben így kezdte házassági ajánlatát: — Maga nagyon szép, s talán — szólt kissé vontatva — talán atyjának lesz is valamije, miből csendesen megélhetünk. Oh tiszta szerelem ! tehát még a könyvkötőknél sem lehet föltalálni téged, akik pedig oly sok szép lyrai érzelgést fűznek s szoritnak angolvászonba ! Ezen csalódás után az ifjú ábrándosnő gondolkozó jön. Seligstein kezeit dörzsölte, s örömmel dúdolá magában : a gyümölcs nemsokára meg fog érni! Azonban máskép volt ez megírva a sors könyvében! Hat hét múlt már el, s még egy zarándok lovag, vagy átöltözött herceg, még egy vándorló troubadour sem jött Julia fölkeresésére. A kalandok nem jelentkeztek s szive üresen maradt. Az atya többször célozgatott Bécsre, az unokatesvérre, azonban Julia még nem csüggedt el anyira, hogy a tiszta szerelem ideális világából a családi összeköttetések honába szállt volna! Forró augustusi nap volt, Julias atyja egy kis kirándulást terveztek a hallstadti tóhoz; egyedül maguk mentek, mivel Julia kerülte a társaságot, hanem a helyett megengedte atyjának, hogy kocsin menjenek ki , s vigyenek magukkal pisztrángot s tejfölös rétest. Ebből láthatni, az incognitót nem tárták meg már oly szigorún. Könnyen s vidáman haladt a kis kocsi a gyönyörű völgytorkon keresztül. Julia a tiszta hegyi levegő miatt egészen jól érezte magát, nem szűnt meg ingerkedni atyjával, ki a lovakat hajtá. — Nemde ez egészen más — gúnyolódott — mint a te párisi phaetonod, úgy é édes atyám? Mindenfelől köszöntgettek, egész schwadron lovag tette kíséretünket, azok közül tudom mindegyik rátenné fogadásban legnemesebb lovát egy ölebecskére, hogy engemet bármily öltözetben is megismerne. Becsületemre — szokták mondani — nemes tartása, módja, s mindene elárulnák kilétét! S ime! ezen egyszerű ruha, ezen kötény á la Griseldis elég, hogy mindenki előtt eltitkolják az istenitett nő kilétét! Megérkezvén a tó melletti kocsmába, ebédet rendeltek, s kifogattak. Julia a nevezetes vízesést még sohasem látta; az út a hegy meredek falán vezet a nagy erdei sötétség által rejtett zuhataghoz. Julia egészen a zuhatag fölött állt, karjával egy fában kapaszkodva, s midőn egy kiálló szikladarabba vetvén hátát, kíváncsian lenézett az örvény csatájába, mélyen alatta, a viz fölött, keskeny ingó fahídon egy férfiút vett észre. Az idegen háttal volt hozzá,s így csak termetét veheté ki; keresztbevetett kezekkel úgy állt az elemek csatája közt, mint a megtestesült nyugalom. Julia nem tudá levenni szemeit az idegenről, aki hosszas szünet után végre megfordult s merészen, mint zerge vadász, haladt fölfelé a kiálló szikladarabokon, egyenesen Julia felé. Az idegen még nem vette észre Júliát, valamint Seligstein sem az idegent, mert ő az erdőben bolyongott, alkalmas nyughelyét keresni. Julia mint fölvert őt, atyjához szaladt, amint az idegent mindinkább közeledni látta. (Folytatása következik.)