Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-12-03 / 277. szám
s egy élet az ... ha talán bánata egy részétől megmentenénk őt, ha elébe vezethetnénk Szegény Szűcs Marcsát, s az maga azt mondaná neki, hogy boldog, hogy nem szenved, . . . elmúlnának legalább a keserű szemrehányások, ... és ... ha .. . igen! . . ha élne egy kis gyermek, azon kis gyermek ... ki most már nagy lehet... kinek már majd hat évesnek kell lenni. . . Oh! ha ezt vezethetnénk oda, talán még visszavarázsolhatnánk egykori örömeit. . . . Nos, édes öreg! édes jó öreg Csutor, hol van Szegény Szűcs Marcsa! . . Boldog-e? Szegény öreg Csator bácsi nevetett is, s itt is örömében. — Ott vannak, ott vannak .. . Alkesziben . . . Zemplén vármegyében . . . csak a Dávid Jánost kell kérdezni, mindenki megmutatja . . . négy esztendővel ezelőtt, még akkor jók voltak szemeim, ott voltam náluk látogatóban. . . . Meggazdagodtak már akkor, de azért boldogtalanok . . . nagyon boldogtalanok . . . mert János nem tud megbocsátani. * * * Pár nap múlva Al-Kesziben egy csinos cserép zsindeles ház előtt szép négy lovas fogat állott meg. Jenő úr könnyedén ugrott le és sietett a házba, melyből termetes férfi jött eléje. — Itt lakik Dávid János! — Én vagyok szolgálatára!.. ha úgy tetszik, és engem keres uraságod, méltóztassék bejönni,— szólt a gazda finom nyájassággal, miközben Jenő urat maga előtt beereszté. — Édes barátom, — szólt Jenő úr — én Szűcs Marosáról tudakozódni jövök! János arca elsötétült, elszomorodott e szavakra. Jenő úr érzékeny szavakban mindent elmondott, a mik Palit és Marcsát együtt véve érdeklék . . . s midőn János ezt nyugodtan végig hallgatta, ekkor felelt Jenő úr kérdésére. — Azt kérdi tekintetes uram, hogy boldog-e ? Most már az ! Azután szemeihez nyúlt, s onnan elvéve kezét, az ég felé mutatott. — Ott van! vagy akár úgy mondjam, hogy oda lenn a földben, a hideg fekete földben. — És mondja csak barátom! nem maradt-e neki gyermeke? — De igen! maradt uram! — Hány éves ? — Hat lesz! — Hat! igen! hat! — szólt Jenő úr, alig bírva eltitkolni magában örömét. — Barátom! e gyermeket igen szeretné látni édes atyja. János megdöbbent e szavakra. Tehát Ő sem csalódott gyanújában. — Megláthatja ... ha akarja! — felelt nyugodtan. — Eleresztheti bizvást velem, pár nap múlva visszahozom magammal. — Elmegyek uramon is, ha megengedi. Tehát él fél , hiszen Jenő úr mindent elbeszélt. Mily keserű, mily gyilkoló boszút fog állhatni rajta, azon, a ki megkeserítette az ő életét.. . a ki boldogtalanná tette azt a szerencsétlen Marcsát.... Ah! mindezért keserű boszút fog állhatni! És milyen édes lesz majd az. * * * János keresztbe fonta karjait, s fájó gúnymosoly közt nézte az örömében majd megőrülő apát, ki mégis talált a földön oly lényt, kihez a vérség édes kötelékei csatolják, kinek még örülhet, ki még vidorrá, boldoggá teheti életét! Lelke egész lázas szeretetével repesett Almándy Pál e gyermek felé. (Vége következik). MIKOR GONDOLT NAGYNÉNI LEGJOBBAT? (H u m o r e s z k.) (Saját feje után közli: Kupay.) (Vége.) Mikor örökösen följött hozzánk a néni, egy egész álló hétig pihent benne minden jó gondolat, — hanem már egy hét múlva azt mondja Pepinek: — Pepi! . . . te soha se nézesz ki a konyhára. . . — Édes néném, azért fizetjük a szakácsnét, hogy főzzön. . . — Dejszen igy el nem élsz! — no, majd utána nézek én ezentúl , — te úgy is gyönge vagy. . . Igaz is , — mert tizanyi élet nézett ki belőle, mint szegény Pepimből! .. Utána nézett hát a konyhának, s nyolc nap alatt öt szakácsnő adta be a kulcsot. Egy hét múlva megint azt gondolta , hogy az én Pepim nem tud még a spejzból kiadni, — elvette a kulcsot, ő adott ki a konyhára , — s most már nem bírtunk volna annyi bért ígérni, a menyiért hozzánk a legutósó szakácsnő is beszegődött volna!! Nénénk e miatt még csak egy csöppet sem jött zavarba .... kapta magát — ő főzött! ! egyébiránt otthon sem tartott ő soha főző asszonyt. Ettől az időtől fogva azután nem ettünk mi soha egy kanál becsületes ételt sem, de azért egyre kellett dicsérnünk, mert néni a maga főztét legjobbnak gondolta, — nekünk pedig azt kellett gondolnunk — amit ő jónak hitt. A pamina kezdetben csak az asztal alatt kapott enni, de már másnapra emancipálta magát, s bár nem késsel kanállal — de mindig az asztalnál, s velünk egy sorban evett , — s még fölebb ült, mint mi, mert ő a kanapén, szorosan asszonynénénk mellett foglalt helyet, — s mindenkor ö ette meg a húsnak legjavát. A becsültetésben is ő volt első személy a háznál, — utána jött a kis Honorata — asszonynénénk keresztleánya s druszája, kit a föld minden kincséért nem mertünk volna más névre kereszteltetni — azután jöttem én, — a szegény Pepinek legkevesebb becsülete volt előtte , mert ez néha mégis csak kikötött vele a gazdasszonykodás fölött. Ez előtt csak vendégeink is jártak, de nénénk azt gondolta, hogy a vendégből nincsen semmi haszon , mert az egyebet nem csinál, mint azt, hogy nappal pusztít, éjszaka meg egyre nyitvi az ágyat. Úgy is kinézte házunkból a jó embert, hogy két hét múlva már — amint hozzánk került — pénzért sem kaphattunk volna akkora vendéget, mint a kis ujjam! De még az ügyes bajos emberek is ritkulni kezdtek már, — azt tartván, hogy minek menjenek ők olyan prókátorhoz, ahol az embert keresztül szokták nézni ?!, mert ha már sáros időben csak felényi nyomot hagyott is valamelyik az örökké súrolt padlón, mint a kis pamina — ennek még a kanapéra is szabad volt sáros lábbal fölmenni — volt lárma, meg lárma!, hogy miért nem tud emberséget , ha úri házhoz jön ?!! Hogy hát a kenyerem el ne ejtsem: beljebb a városban hivatalszobát kellett kibérlenem. — Először ebbe is beleszólt, s csak azzal nyugtathattam meg, hogy ezt nem én, hanem az ügyes bajos emberek fizetik!! Több időt húztunk ki ilyen élet mellett, — az öreg lassanként az egész kormányt kezére kentte a háznál, — s Pepi és én csak akkor szólhattunk bele, mikor fizetni kellett, •— de azért nem szóltunk ellene, mert nénénk azt tartotta, hogy ő még életében sohse gondolt roszat! Négy nappal ezelőtt, amint a vacsorát bevégeztük, s nagynéni a paminát lefektette, visszaült a kanapéra, hogy innen most is — mint mindig egyébkor — a holnapra való gondolatjait közölje velünk ; — igen vidámnak látszott, oda intett bennünket magához, s mikor e kívánságát is teljesítők, azt mondja: — Gyerekek! én most egy igen igen jót gondolt... Az utósó szótagot már ki nem mondhatta, lehanyatlott és összerogyott eszméletlenen. Mindent elkövettünk, hogy életre hozhassuk, legalább csak addig is, míg ezt az igen igen jó gondolatját elmondhatja, — hanem az orvos azt mondta, hogy szegény jó nagynénénk most gondolta életében a leg is legjobbat — amenyiben meghalt! S mi már megszokván ellen nem mondani: szó nélkül hagytuk az orvos véleményét. 1204