Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-07-27 / 169. szám
BÉRANGER. (Folytatás.) Ami ezután Bérangerral történt azt írják le az enyimnél szebb tollak. Részemről, bármily nemes vonásnak ismerem is el Bonaparte Lucián pártfogását, melyben a költőt éveken át részesíté, azt tartom a fiatal Béranger legnagyobb szerencséjének , hogy korán megtanulta a nyomort ismerni, s oly időben kapta meg lelkét a dicsőség heves szeretete, midőn hazája földének minden kis porszeme, tündöklő nap volt a megrettent Európa szemében. Az irodalmi dicsőség e vágya járult a Lisette iránti szerelemhez. E dicsőség vágyban nyilatkozott fiatal hazaszeretete. Egy napon Etienne vígjátékírónál ebédelt, ki ép oly szellemdús házigazda volt mint író. A társaság népes volt, csemege után szokás szerint sürgették Bérangert, hogy énekeljen (a francia dal: fél ének , fél szavalás.) Egy kissé reszkető hangon kezdte , de roppant lett rá a taps, és a költő látta e pillanatban lehullni a korlátot, melytől mindig félt; érezte hogy eztán a maga lábán is megállhat s egyszerű énekesnek kell maradnia. Ez időtől fogva nemesen lemondott mindenről , csakhogy egyszerű népdalnok lehessen. És az is jön, nem mivel életíról azt mondják , hogy Chateaubriand „génie du Christianisme“ műve ismertette meg vele az ódon Ízlés (Biblia, Homer) egyszerű és komoly nagyságát; vagy ami még különösebb „Waterloo kellett, hogy költői sugallatának engedjen“ azaz, hogy némi Brutus-nyomot fedezzen föl saját lelkületében; de népköltő lett, mert az akkori idők méltóságának érzete, finom izls, nagy jámborság, heves szerelem, és a francia nép dicsősége lelkesíték. Ama lakomai taps határozott, iránya és tán sorsa fölött; fölfogta népköltői szerepét és nem tágított a mellől többé. Egy pillanatra látjuk őt később a politikai téren megjelenni, de itt sem felejtette ama szerepet, és régi nagy jámborságát, mely miatt „száz nap“ alatt hivatalt nm vállalt; mely matt az Académia székét el nem fogadta, ésöbb más meghívást visszautasított, s mely matt mint követ a törvényhozó — gyűlésen emondását beadta, stb. Béranger magánéletében a legnevezeesebb tény Manuellel kötött barátsága. (És ezért hagyom el száraz elbeszélését egyéb kenyér-kereszti állása, vagy épen hivatalának, melyböl végre kiesett, mivel ellenállhatlan viccél ostorozta a restauratio ferdeségeit, sőt 1 havi fogság és 1000 fr. pénzbírságra is ítéleteit ; de ez ítélet csak növelte költeményei népszerűségét.) Manuelt 1815 ismerte meg. Ismeretségük kezdetétől fogva, mindketten szorosan egyesültek egymással. Béranger becsülte az „ardei hadastyán“ buzgó , világos értelmét, egyenes, igaz érzését, minden cseltől ment lyiltságát, természetességét melyben semmi eretetett nem volt: karja, feje és tive, mindez a nép volt nála. Az nemes barátsága örökké fentartja Manuel mlékét. Oly időben, midőn később felemeledett népszónokok meghazudtolták azon es.et, melyet jöttment ajkuk esküdött; midőn altalomkór és tisztesség hajhászat a legtöbb mber jellemére fóltot vetett, Manuel az mondt volna a mi volt: nép! És Béranger is igy élte meg. Mi dalait illeti, a helyett hogy azt mondam el: „költeményei 1811—1833-ig öt ízben elentek meg, s azóta majd mindenik év mult fel egy kiadást, hogy Engelhardt, Rubens, Chamisso , Gandy, nálunk Petőfi Sándor , Szász Károly, Lévai stb. fordították : egy kis adomát beszélek el. 1827. tavaszán, Victor Hugo a Luxembourg kertben megpillantja Chateaubriand-ot, ki a közügyektől akkor vonult vissza. A magas sétáló egészen elmerült azon gyermekek szemléletében , kik egyik sétány fasorai közt a porban játszottak Victor Hugo tisztelte e csöndes merengést, távolról fontolgatta magában , mily összehasonlítások támadhatnak e zivataros lélekben, az átélt nagyság hiúsága s e porban fetrengő gyermekek játéka közt. „Ha Béranger volnék — úgymond — erről dalt írnék.“ Victor Hugónak ez egyetlen szava csodálatosan jellemzi Béranger költészetét. Béranger úgy tudja a dal rococco rámáiba belerakni egész gondolatát, az élet végtelenül különböző alakjait, hogy az egész egy kis dráma. Tudja, hogy menyivel tágabb tér nyílik előtte, anyival kevésbé lehet a rhytmus (mozam) szigorától eltérnie. Panard, Colié, Galiet, Gouffé, sőt Desaugiers dalainak is a „refrain“ volt a lelke. Bérangernál a gondolat, a sugalló érzés uralkodnak ; a refrain csak élénk, vakító szikrákul szolgál. E szabályos pillanatok, időtartam szerint előkerülve, mint a füvet rágó méh nyakán a csengő pergése, vagy a vízben zakatoló malomkerék, igaz hogy pillanatra megállítják a dal folyamát, de Béranger csodálatosan érti, hogy oly kevéssé mozamos nyelvben mint a francia, a refrain elkerülhetlen fogantyúja a dalnak, testvére a rímnek, rímje a dallamnak , az egyetlen láncszem, mely a költészetet az emberi ajkakhoz láncolja. Dalai ez által tevékenyek, beszélők mint la Fontaine legkedvesebb meséi. Béranger, nem valamely illatos salonszellem, tanulmányfőpoeta, alkalom-költő, de egy vidám kedély, mely énekel a műhelyben mint egy urandozó rigó, a mezőn mint pacsirta, a kocsmában mint egy solo cimbalom, a kávéházban mint egy zenélő óra, mindenütt, mindenütt énekelt, és szebben mint e hasonlatok kifejezik. Vannak úgynevezett népies költők, az ínyencek (gastronom) költői, kik közé tartozott Desaugiers is, s kit igazságtalanul állítottak fel vetélytársául. Béranger nem ezek közül való. Béranger a nép költője. Ama népiesség és a Béranger-é közt oly különbség van, mint a vásár ponyvája és a könyvárus aranyos diszítményű könyvszekrénye közt. „Le roi d’ Yvetot“ úgy ismeri minden francia, mint nálunk a „Laci konyháját“, s az ezzel összekötött meséket a gyermek is tudja. — A római történetből pedig hamarább kikopik a senatorság mint „Monsieur le Senateur“, elfeledjék. Halhatatlan ez, mint ezelőtt a debreceni senátorság volt, mely firól fira szállott, noha választották.— Ki legkevésbé ismeri Béranger-t, e két dalát ismerni fogja. „Dalaim , énem“ mondja az 1833-ki kiadáshoz írt élőbebeszédében. E tétel megfordítva is áll: „énje olyan mint dalai“ oly kedves, oly szeretetreméltó, oly nyílt, oly egyöntetű , következetes és nagy. „Az emberiség boldogsága volt életem gondja. Kétségkívül tartoztam ezzel azon osztálynak, melyben születtem , s azon gyakorlati nevelésnek, melyben ott részesültem“. Álljon itt e néhány sor szerénysége bizonyságául. „Lelkesült és állhatatos bámulatom a császár lángelméje iránt, mely bálványzásra bírta a népet, mint amely nem szűnt meg benne e diadalmas egyenlőség képviselőjét szemlélni; e bámulat és bálványzás, melyek egykor Napóleont dalaim legnemesebb tárgyává teendették, soha sem vakítottak el a császárság,mindig növekvő despotismusa iránt. 1814. ez óriás bukásában oly haza halsorsát láttam, melyet tanultam jóval előbb imádni. — A Bourbonok közönyösek voltak rám nézve, gyengeségüket úgy ítéltem meg, mint amely könnyebbé teszi a nemzeti újjászületés munkáját. Mi a népet illeti, melytől soha sem váltam el: véleménye, a hosszú háborúk által okozott végzetes sorsa után sem látszott előttem határozottan ellenkezőnek uraik véleményével, kiket számára a sírból kiástak“. E pontokban szilárd vallomás, és részrehajlatlan megrovás fekszik. Igazságos érzülete nem kíméli Napóleont, kit csodál, a Bourbonokat kiket tűrhet, s a népet, melyet állhatatosan szeret. 751 TÁRCA. Székely József. (Vége következik.) Budapesti hirharang, * A gróf Ráday által kitűzött pályadijra versenyzett 70 darab színmű közül,csak hármat fogadott el előelőadásra a bíráló választmány ; ezek : Örökség és Szerelem ; Rablóvezér , és Petronella. Ezek közül is azt mondják, kettő gyenge, s a harmadik jó. A szerző urak hisszük , hogy nem haragszanak e kis „azt mondják“ra, mert kétségkívül mindegyik azon „harmadikat“ a magáénak fogja tartani. * A „Kalauz“ című néplap, mely közbevetőleg mondva igen épületesen szokott értekezni a nép számára a krinolinról, „cogo intrare“ féle cikkeket hoz, s mintegy mentegeti magát, ha végre valami csakugyan a nép számára való csúszik lapjába — közelebb a következő anekdotát hozza: „Egy fiatalember azon panaszkodott, hogy nem tud pénzmagra szert tenni. — Élhetetlen vagy, mondja barátja — nyomass előfizetési íveket, küld (?) széjjel az országban, s mindjárt bejö rá néhány forint. —Igen, de hátha követelik a munkát? — Ne búsulj, a magyar közönség nem követelő, hozzászokott már ahoz, hogy semmit se kapjon pénziért.“ Nagy könnyelműség kellett ahoz, hogy valaki a nép ajkára ilyen anekdotát adjon, mely azon felül, hogy a legnagyobb mértékben alaptalan, kimondhatlan veszélyes is. Az ily anekdot minden vezércikknél ragadósabb, s jaj nekünk, ha egyszer a nép az irodalmat ily oldalról ismeri meg. Mi magunk írtunk (de nem néplapban) a könyvek késő megjelenéséről, s egy pár mulasztásról is, de az utóbbi eset tán mindössze is kétszer fordult elő. Már most fölszólítjuk a Kalauzt, jelentse ki, kik azok az írók, kik a közönség irányában tartozással vannak, s magyarázza meg, mi alapon merte azt írni, miként a közönség hozzá szokott ahoz, hogy semmit se kapjon pénzéért. Mi feltettük magunkban, hogy minden áron kerülni fogjuk a polémiát, eszmecseréket, melyek legtöbb esetben személyeskedésbe mennek át, de midőn az irodalom becsülete támadtatik meg, roszakarattal, vagy kényelműségből, határozottan fölszólalunk. S ezt tenni úgy hisszük valamenyi lapnak kötelessége. * Az Annabálok tegnap elkezdőttek. Azért mondjuk hogy „elkezdőtök“, mert az Annabálokra egy nap nem elég, még egész héten fognak tartani. Tegnap a városligetben, a Pávaszigeten nagy reunio volt, mely alkalommal egy táncterem is rögtönöztetett a porondon, hol 4 órától 9-ig járta a hires véra if■ juság (hives ám , mert a rekkenő hőség sem tudta feltartóztani a zeppedliben s hogy to-vább nem keringett, nem a hőség, hanem az