Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-07-27 / 169. szám

BÉRANGER. (Folytatás.) A­mi ezután Bérangerral történt azt ír­ják le az enyimnél szebb tollak. Részemről, bármily nemes vonásnak ismerem is el Bona­parte Lucián pártfogását, melyben a költőt éveken át részesíté, azt tartom a fiatal Béran­­ger legnagyobb szerencséjének , hogy korán megtanulta a nyomort ismerni, s oly időben kapta meg lelkét a dicsőség heves szeretete, midőn hazája földének minden kis porszeme, tündöklő nap volt a megrettent Európa sze­mében. Az irodalmi dicsőség e vágya járult a Lisette iránti szerelemhez. E dicsőség vágy­ban nyilatkozott fiatal hazaszeretete. Egy napon Etienne vígjátékírónál ebédelt, ki ép oly szellemdús házigazda volt mint író. A tár­saság népes volt, csemege után szokás sze­rint sürgették Bérangert, hogy énekeljen (a francia dal: fél ének , fél szavalás.) Egy kissé reszkető hangon kezdte , de roppant lett rá a taps, és a költő látta e pillanatban lehull­ni a korlátot, melytől mindig félt; érezte hogy eztán a maga lábán is megállhat s egyszerű énekesnek kell maradnia. Ez időtől fogva ne­mesen lemondott mindenről , csakhogy egy­szerű népdalnok lehessen. És az is jön, nem mivel életíról azt mondják , hogy Chateau­briand „génie du Christianisme“ műve ismer­tette meg vele az ódon Ízlés (Biblia, Homer) egyszerű és komoly nagyságát; vagy a­mi még különösebb „Waterloo kellett, hogy költői sugallatának engedjen“ azaz, hogy némi Bru­­tus-nyomot fedezzen föl saját lelkületében; de népköltő lett, mert az akkori idők méltóságá­nak érzete, finom izl­s, nagy jámborság, he­ves szerelem, és a francia nép dicsősége lel­­kesíték. Ama lakomai taps határozott, iránya és tán sorsa fölött; fölfogta népköltői szerepét és nem tágított a mellől többé. Egy pillanatra látjuk őt később a politi­­kai téren megjelenni, de itt sem felejtette ama szerepet, és régi nagy jámborságát, mely miatt­­ „száz nap“ alatt hivatalt n­m vállalt; mely matt az Académia székét el nem fogadta, és­öbb más meghívást visszautasított, s mely m­att mint követ a törvényhozó — gyűlésen emondását beadta, stb. Béranger magánéletében a legneveze­­esebb tény Manuellel kötött barátsága. (És ezért hagyom el száraz elbeszélését egyéb ke­­nyér-kereszti állása, vagy épen hivatalának, melyböl végre kiesett, mivel ellenállhatlan viccél ostorozta a restauratio ferdeségeit, sőt 1 havi fogság és 1000 fr. pénzbírságra is ítél­eteit ; de ez ítélet csak növelte költeményei népszerűségét.) Manuelt 1815 ismerte meg. Ismeretségük kezdetétől fogva, mindketten szorosan egyes­ültek egymással. Béranger becsülte az „ar­­­d­ei hadastyán“ buzgó , világos értelmét, egyenes, igaz érzését, minden cseltől ment lyiltságát,­­ természetességét melyben sem­­mi eretetett nem volt: karja, feje és tive, mindez a nép volt nála. Az nemes barátsága örökké fentartja Manuel mlékét. Oly időben, midőn később felemel­­edett népszónokok meghazudtolták azon es­­.et, melyet jöttment ajkuk esküdött; midőn a­ltalomkór és tisztesség hajhászat a legtöbb mber jellemére fóltot vetett, Manuel az mo­­ndt volna a mi volt: nép! És Béranger is igy élte meg. Mi dalait illeti, a helyett hogy azt mond­am el: „költeményei 1811—1833-ig öt ízben elentek meg, s azóta majd mindenik év mu­lt fel egy kiadást, hogy Engelhardt, Rubens, Chamisso , Gandy, nálunk Petőfi Sándor , Szász Károly, Lévai stb. fordították : egy kis adomát beszélek el. 1827. tavaszán, Victor Hugo a Luxem­bourg kertben megpillantja Chateaubriand-ot, ki a közügyektől akkor vonult vissza. A ma­gas sétáló egészen elmerült azon gyermekek szemléletében , kik egyik sétány fasorai közt a porban játszottak Victor Hugo tisztelte e csöndes merengést, távolról fontolgatta magá­ban , mily összehasonlítások támadhatnak e zivataros lélekben, az átélt nagyság hiúsága s e porban fetrengő gyermekek játéka közt. „Ha Béranger volnék — úgymond — erről dalt írnék.“ Victor Hugónak ez egyetlen szava csodálatosan jellemzi Béranger költészetét. Béranger úgy tudja a dal rococco rámái­ba belerakni egész gondolatát, az élet végte­lenül különböző alakjait, hogy az egész­­ egy kis dráma. Tudja, hogy menyivel tágabb tér nyílik előtte, anyival kevésbé lehet a rhytmus (mozam) szigorától eltérnie. Panard, Colié, Galiet, Gouffé, sőt Desaugiers dalainak is a „refrain“ volt a lelke. Bérangernál a gondo­lat, a sugalló érzés uralkodnak ; a refrain csak élénk, vakító szikrákul szolgál. E szabályos pillanatok, időtartam szerint előkerülve, mint a füvet rágó méh nyakán a csengő pergése, vagy a vízben zakatoló malomkerék, igaz hogy pillanatra megállítják a dal folyamát, de Béranger csodálatosan érti, hogy oly ke­véssé mozamos nyelvben mint a francia, a re­frain elkerülhetlen fogantyúja a dalnak, test­vére a rímnek, rímje a dallamnak , az egyet­len láncszem, mely a költészetet az emberi aj­kakhoz láncolja. Dalai ez által tevékenyek, beszélők mint la Fontaine legkedvesebb meséi. Béranger, nem valamely illatos salon­­szellem, tanulmányfőpoeta, alkalom-költő, de egy vidám kedély, mely énekel a műhelyben mint egy urandozó rigó, a mezőn mint pacsir­ta, a kocsmában mint egy solo cimbalom, a kávéházban mint egy zenélő óra, mindenütt, mindenütt énekel­t, és szebben mint e hason­latok kifejezik. Vannak úgynevezett népies költők, az ínyencek (gastronom) költői, kik közé tartozott Desaugiers is, s kit igazságta­lanul állítottak fel vetélytársául. Béranger nem ezek közül való. Béranger a nép költője. Ama népiesség és a Béranger-é közt oly kü­lönbség van, mint a vásár ponyvája és a könyv­árus aranyos diszítményű könyvszekrénye közt. „Le roi d’ Yvetot“ úgy ismeri minden francia, mint nálunk a „Laci konyháját“, s az ezzel összekötött meséket a gyermek is tudja. — A római történetből pedig ha­marább kikopik a senatorság mint „Monsi­eur le Senateur“, elfeledjék. Halhatatlan ez, mint ezelőtt a debreceni senátorság volt, mely firól fira szállott, noha választották.— Ki leg­kevésbé ismeri Béranger-t, e két dalát ismerni fogja. „Dalaim , énem“ mondja az 1833-ki kia­dáshoz írt élőbebeszédében. E tétel megfor­dítva is áll: „énje olyan mint dalai“ oly ked­ves, oly szeretetreméltó, oly nyílt, oly egy­ön­tetű , következetes és nagy. „Az emberiség boldogsága volt életem gondja. Kétségkívül tartoztam ezzel azon osztálynak, melyben szü­lettem , s azon gyakorlati nevelésnek, mely­ben ott részesültem“. Álljon itt e néhány sor szerénysége bizonyságául. „Lelkesült és állhatatos bámulatom a császár lángelméje iránt, mely bálványzásra bírta a népet, mint amely nem szűnt meg benne e diadalmas egyenlőség képviselőjét szemlélni; e bámulat és bálványzás, melyek egykor Napóleont dalaim legnemesebb tár­gyává teendették, soha sem vakítottak el a császárság,mindig növekvő despotismusa iránt. 1814. ez óriás bukásában oly haza halsorsát láttam, melyet tanultam jóval előbb imád­ni. — A Bourbonok közönyösek voltak rám nézve, gyengeségüket úgy ítéltem meg, mint a­mely könnyebbé teszi a nemzeti újjászüle­tés munkáját. Mi a népet illeti, melytől soha sem váltam el: véleménye, a hosszú háborúk által okozott végzetes sorsa után sem látszott előttem határozottan ellenkezőnek uraik véle­ményével, kiket számára a sírból kiástak“. E pontokban szilárd vallomás, és részrehajlat­­lan megrovás fekszik. Igazságos érzülete nem kím­éli Napóleont, kit csodál, a Bourbonokat kiket tűrhet, s a népet, melyet állhatatosan szeret. 751 TÁRCA. Székely József. (Vége következik.) Budapesti hirharang, * A gróf Rá­day által kitűzött pálya­­dijra versenyzett 70 darab színmű közül,csak hármat fogadott el előelőadásra a bíráló vá­lasztmány ; ezek : Örökség és Szerelem ; Rab­lóvezér , és Petronella. Ezek közül is azt mondják, kettő gyenge, s a harmadik jó. A szerző urak hisszük , hogy nem haragszanak e kis „azt mondják“ra, mert kétségkívül mindegyik azon „harmadikat“ a magáénak fogja tartani. * A „Kalauz“ című néplap, mely köz­­bevetőleg mondva igen épületesen szokott ér­tekezni a nép számára a krinolinról, „cogo in­­trare“ féle cikkeket hoz, s mintegy mente­geti magát, ha végre valami csakugyan a nép számára való csúszik lapjába — közelebb a következő anekdotát hozza: „Egy fiatalem­ber azon panaszkodott, hogy nem tud pénz­magra szert tenni. — Élhetetlen vagy, mondja barátja — nyomass előfizetési íveket, küld (?) széjjel az országban, s mindjárt bejö rá né­hány forint. —Igen, de hátha követelik a munkát? — Ne búsulj, a magyar közönség nem követelő, hozzászokott már ah­o­z, hogy semmit se kapjon pénziért.“ Nagy könnyelműség kellett ahoz, hogy valaki a nép ajkára ilyen anekdotát adjon, mely azon felül, hogy a legnagyobb mértékben alaptalan, kimondhatlan veszélyes is. Az ily anekdot minden vezércikknél ragadósabb, s jaj nekünk, ha egyszer a nép az irodalmat ily oldalról ismeri meg. Mi magunk írtunk (de nem néplapban) a könyvek késő megjelené­séről, s egy pár mulasztásról is, de az utóbbi eset tán mindössze is kétszer fordult elő. Már most fölszólítjuk a Kalauzt, jelentse ki, kik azok az írók, kik a közönség irányában tartozással vannak, s magyarázza meg, mi alapon merte azt írni, miként a közönség hozzá szokott a­hoz, hogy semmit se kapjon pénzéért. Mi feltettük ma­gunkban, hogy minden áron kerülni fogjuk a polémiát, eszmecseréket, melyek legtöbb esetben személyeskedésbe mennek át, de mi­dőn az irodalom becsülete támadtatik meg, rosz­akarattal, vagy kényelműségből, határo­zottan fölszólalunk. S ezt tenni úgy hisszük valamenyi lapnak kötelessége. * Az Annabálok tegnap elkezdőttek. Azért mondjuk hogy „elkezdőtök“, mert az Annabálokra egy nap nem elég, még egész héten fognak tartani. Tegnap a városligetben, a Pávaszigeten nagy reunio volt, mely alka­lommal egy táncterem is rögtönöztetett a po­rondon, hol 4 órától 9-ig járta a hires véra if­■ juság (hives ám , mert a rekkenő hőség sem­­ tudta feltartóztani a zeppedliben s hogy to-­­­vább nem keringett, nem a hőség, hanem az

Next