Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-08-07 / 179. szám

Péntek, Augustus 7-én. 1857. Budapest, 8-dik évi folyamat. 179. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik ünnepség vasárnapot kivevőn, mindennap délután , divatképek s egyéb mümellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Xijvilág utca, 1-ső sz., 2-dik emelet , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok, előfizetés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj : Postán: egész évre.................16 frt félévre......................9 „ évnegyedre..................5 „ Budapesten: házhozküldetéssel egész évre...........................13 frt. félévre.......................7 „ évnegyedre .... 4 „ Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezint kv.ért fogadtatnak el, és gyorsan közöltetnek. EGY VÁNDOR SZINÉSZTÁRSASÁG 1820-ban. (Egy veterán színész naplójából). Balogh Istvántól. (Folytatás). — Ne mondd el hát hárommal. — Halljátok hát , miképen történt Julcsávali elszökésem Mis-kolcról. — Tegnap egy hete még Miskolcon, midőn kávéházak, korcsmákban árulnám szivaraimat , mert én szivargyáros is vagyok ,mikor a színészet nem sikerül a mint kínálnám Biki asztalos barátomat, meghi lakodalmára másnapra. — És minek akkora feneket keríteni a dolognak, ott ettél, ittál azzal vége — itt a szép nőről van a kérdés, tehát a dologra. — No de hagyjatok szóhoz jutnom, hiszen ez a lakodalom na-gyon is a dologra tartozik, a nélkül meg nem értitek Julcsával a tör- ténetemet. — Tehát én becsületesen felöltöztem, és másnap megjelentem Biki barátomnál , felpántlikáztattam , rozmaringoztattam magam. — Felpálinkáztad, azt elfeledéd mondani. — Nem ittunk pálinkát, hanem silvoriumot — jelen voltam az esküvőn, a menyasszony szokás szerint sirt keservesen , a mi mind renden van, gondolám — és azzal este, midőn legjobban ujongatnának, innának, táncolnának a vendégek, én egy kis filosofiai elmélkedésnek adom magam, s félrehuzódtam a benyitóba egy asztal mellé, gondolkodva, hogy az élet, mint egy pohár bor, elenyészik előttünk. A szép menyasszony ezalatt hozzám lopózik és igy szólít meg gyenge, de bajló hangon : drága kedves Karsai úr! Hű! millióm a lelkét, hány ezer ember szólított meg már engem nevemen, hanem soha sem vettem úgy észre mint most, hogy milyen szép név az én nevem. Felé fordultam, és igyekeztem valami nyájas ábrázatot váltani. — Mi az angyalom, mondom én, de a nagy szemérem miatt nem tudott mindjárt felelni, tán megakar táncoltatni kérdezem én, — de nem felelt — megakar táncoltatni ? Isten neki, ámbár tudom engem kifog kacagni minden ember, de szép kegyedért azt is megteszem. — Nem az — édes Karsai úr! most háborítatlanul szólhatunk, hallja meg tehát: én a kétségbeesés végén állok , nincs senkim a világon, kihez folyamodhassam, nincs ki engem a kora haláltól megmenthessen, egyedül ön az kedves Karsai úr. — Könyörüljön rajtam, szabadítson meg, mert még ma, még ez órában meghalok. — Ugyan az istenért drága menyasszony, mondom én, ne ijesszen rám anyira, mert már reszketni kezdek, — ugye ezt valami románban olvasta, és most azért deklamálja előttem színész előtt, hogy ítéljem — és dicsérjem meg — tehát én azt mondom, hogy igen helyes, igen természetes, — és ha nekem ilyen primadonnám volna, ki így tud szavalni, még ma állítanék színész társaságot, és tudom, hogy az különb társaság lenne , mint Balog Pista barátomé. — Hallgasson meg kedves Karsai úr, monda tovább Julcsa, azt tudja ön, hogy ezen házasságra kénszerítettek. Én őszintén megvallottam ellenszenvemet a vőlegény iránt, mit sem használt, fenyegettek, cselszövényekkel hálóztak körül; kivált ez utált vőlegény, kétségbeesve , összerogyva, ájultan látott lábainál esdekelni, még sem könyörült, erővel hurcoltak az oltárhoz, — de most már midőn közelgeni vélem a percet, melyben egészen övé leszek, magamat szabaddá tenni fel tettem magamban, ha mindjárt öngyilkosság által is. — Volna még egy szelidebb út a menekülésre t. i. a szökés, én mindent elintéztem, szöktessen el. — Csabán Mihály fuvarosnak 23 forintot adtam foglalóba, kevés ruhámat, mit titkon összekötöttem, hozzá vivém. — Éjfélkor be lesznek fogva lovai, és rám vár, de azt sem tudtam megmondani, hová akarok, mit akarok, most már tudom , miután önt megtaláltam, — nekem mindig volt kedvem a színészethez, — magam utazni félek, kérem mindenre a mi szent, vigyen el innen a halál torkából, itt az utolsó perc, menjünk. — De mit gondol az istenért, hogy tűnhetnénk el innen, mikor mindenki szeme önre van függesztve, — és ha sikerülne is, én is gyanúba esem, többet akár vissza se jöjjek hazámba, köröztetni fognak , utánunk jönnek , elfognak. — Édes Karsai bácsi,ekkor el kezdé szorongatni kezemet, bizony megvallom , igen furcsán éreztem magam, mert nagyon szép fehér, puha kacsái vannak, hát inkább akar itt engem elvérzeni látni, mert üdvömre mondom, ha még egy óra ezentúl itt talál, már véremben fogok fetrengeni, és utolsó leheletemben ön nevét fogom említeni, ki megszabadíthatott volna, és nem tette. — Uram isten, de mit tegyek ? — Ugyan hogyan kérdezheti ön, ki a színpadon már szöktetett leányokat, már e szerepet próbálta. — Nem tenne ilyen kérdést Vásárhelyi Károly, ha ő itt volna , ő tudom nem vetne ki engem a halál martalékául. Sírni kezdett. — Csak tudnám mégis legalább, hogy mi módon, mondom én. — Menjen kérem a fuvaroshoz Csabára, és ott várjon rám, ön után kevés perc múlva én odarepülök. Azután ingyen belátása szerint, egészen önre bízom magamat, azzal kitaszigált a szobán, konyhán keresztül az udvarra. Ott megállottam kissé, s a csillagokra pillantván, filosophálni kezdettem, hát itt hagyjam örökre hazámat, és minden földi javamat, egy szép nő mosolygására, vagy pityergésére ? Mi hazámat illeti, kissé talán mostoha is volt hozzám, sem nem örököltem, sem nem szereztem semmit benne, javaim sem érdemelnek nagy figyelmet, mert többnyire, amim van, itt van rajtam. Marad a szállásomon ugyan néhány fontnagylevelű debreceni, cigarónak való dohány, de hát hitelezőim se maradjanak semmi nélkül, én bizony megyek , de hova ? hát illik ezt kérdeni? a férfi a szép nővel a pokolba is örömest megy, tehát induljunk — azzal ballagtam !— Mihály bácsi hazafelé. Ügüm állott kapuja előtt, de meglátva engem, bement a házba és magára zárta az ajtót. Eleget zörgettem ajtón ablakon. „Mihály bácsi, hiszen ismer engem én vagyok Karsai, igen fontos szavam volna, nyissák ki, bocsásson be“,—nem felelt senki. — Gondolom, talán nem is ő állt künn a kapuban, de hát mért nem felelnek. Ismét megnyitam a zörgést, és kiabáltam. Végre egy női hang megszólamlik : „Mihály bácsi nincs itthon, elment fuvarba lengyelországba“ — „No