Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)

1857-10-23 / 242. szám

Budapest. 8-dik évi folyamat. Péntek, Október 23-án. 1857. 242. • • HÖLGYFUTÁR. Megjelenik ünnep- én vasárna­pot kivévén, mindennap dél­után , divatképek- s egyéb mümellékletekkel és raj­­z­o­k­k­a­l. Szerkesztőségi szállás: Újvilág utca, 1-ső sz., 2-dik eme­let , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok, előfize­tés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1­ óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Előfizetési díj: Postán: egész évre .... . 16 frt félévre................... évnegyedre .... Budapesten , házhoz küldetéssel egész évre........................ félévre................... évnegyedre . . . • 4 . Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtat­nak el, és gyorsan közöltétnek. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. HATTYÚDAL. Beszély. Gajzágó Salamontól. I. Az 185 ... dik év előnyarán Erdély magyar ajkú városainak egyikében egy halavány arcú, magas, karcsú ifjú volt a közfigyelem tárgya.­­ E kitüntetést pedig nem köszönhető sem polgári állásának,­­ sem nevének , mi jelen civilizált századunkban is kisebb, nagyobb mértékben, mindig súlyt szokott adni megjelenésünknek, — sem ki-­­­tűnő eszének, vagy rendkívüli szépségének, hanem, különös, de még is úgy van, ez általános figyelmet mi sem gerjesztő más, mint — be­tegsége ! Az emberek különös rokonszenvet tanúsítanak egy,­­ úgy­szólva még hajnalában hervadni indult lét iránt. Ez bizonysága an­nak, hogy az emberi szív eredetiségében hajlékony a nemes iránt.­­ Tudva azt, hogy ez ember sem merész terveink, sem speculatióink irányában soha nem szolgáland gátul, dicsvágyaink röptét, szerel­münk folyamát nem zavarandja meg soha, képeseknek érezzük ma­gunkat Őt sajnálataink jellegébe burkolni, miután tökéletesen biztos­­­sokká lettünk a felől, hogy e nemes érzelmeinket felgerjesztett egyé­niség nem is anyira e hiú, de általunk istenített földgömbé, mint e föld felső rétege alatt egy öllel uralkodó közanyáé — a síré! Az ifjú nem volt állandó lakója e jó érzelmű városnak, noha, mint egy közeli falu birtokosa, gyakran megfordult ott, — hol min-­­­denki ismeri, mindenki tisztelettel hajlott meg előtte, s ha egyébbel nem, legalább megelőző mosolyaival igyekvők őt felderíteni, s hol alig haladt a szembejövőtől néhány lépésre, ez utóbbi önkénytelenül visszafordult, s felsóhajt a tiszta érzetből: szegény ifjú­ még oly fia-­í­tál, oly szép, s ma már tíz évvel közelebb a célhoz, mint ma egy hete. Jelenleg ismét előhaladni látjuk őt a hektikus kövezeten. Ama hegyes, szűk fejű, horpadt mellű köveken csak úgy haladhatni biz­tossággal, ha az ember voltakép nem is rajtuk halad, hanem kitér­vén elölök, a sárral, illetőleg zaharai homokkal macadamizált or­szágúira tereli lépteit. Egy csinos, akácokkal körzött ház ajtaján benyitott. Ez volt az ifjú megjelenésének rendes végcélja. E házban lakott az orvos.­­. Vidám társaságot talált a­lakban. Férfiak, nők a legbájosabb élvezetében valának e múlandó semmiségnek, tánc, zene, hahoták, és elcfűszerezett társalgás között valósítani látszottak a költő ked­ves , noha korántsem status oeconomiai mondatát: „Minden órádnak leszakaszd virágát!“ A­hogy az ifjú megjelent, s a benlevők észrevették, egyszerre elnémult minden zaj, mint a megváltó szavára,­­ a felzúdult tenger. Még a cigány kezéből is kihullott a nyirettyű, a dandy torkára pe­dig visszaszaladt a mondvacsinált szerelmi nyilatkozat, jön oly csend, hogy a lélekzetet meg lehete hallani. Az öreg orvos atyai gyöngédséggel lépett elő, kettőt rántott he­gyes fater mörderein, egyet jobbra, másikat balra, a­hogy ez neki szokása volt, s az öröm színével igyekvék felkiáltani: — Ah istenemre ! kegyed ma felségesen néz ki! — Nagyon... különösen.. térdelé a magához tért sokaság. Mit tehete az ifjú egyebet e­lnökök irányában, mint hogy meg­hajtotta magát comme il faut. — Bocsánat — szóla később gyenge, alig érthető hangon, mi­alatt fényes , nagy fekete szemeivel a társaságot végigfutotta. — Szerencsétlenné lennék , ha jelenlétem nagyságfoki vigalmát bár egy percre megzavarná... folytatá a házi­gazdához fordulva — nehány percre kérném kegyedet. — Rögtön — kiáltott az orvos megelőzőleg, s karon fogva a kedves beteget, egy más szobába vezeté. A­hogy az ajtó mögöttük becsukód­ott, mindenki párt keresett magának, hogy érzelmeit kifejezhesse, átalános meggyőződéssé lön, mit nem is vonakodott senki kinyilatkoztatni: a­ szegény, szegény Vértesi, oly ifjan, oly közel — a sirhoz ! II. A mint Vértesi, tehát nevén szólítjuk őt, orvos társával egy mellék­szobába ért, kifáradtan veté magát ott egy divánra, s intett, hogy az orvos foglalna mellette helyet. — Oh uram! mondá szünet után — nagyon sokat szenvedek! — Mind folyvást ? s mi fájdalmai vannak ? — Éjen át folytonos láz gyötör, hideg cseppekben foly le ró­lam a verejték, aztán itt... itt... téve hozzá ingerülten, mi alatt mellét mutatá... itt a pokol, orvos úr ! Az orvos lelkiismeretesen vizsgálgatta Uterét, megsimogatta homlokát, kérte, hogy mutassa elő nyelvét, aztán — hosszan gon­dolkodott. — Nem lenne célszerű, kérdezé az ifjú, mialatt szive hallha­­tólag dobogott, s meglátszott arcán, hogy a leendő választól fél, — nem lenne célszerű — tagolá, — ha fürdőre mennék Az orvos elértőleg szólott: melyiket érti kegyed ? — B___t. — Az ily kórjelekre ez a legjobb. Mit sem árt vele kegyed, — ha nem használ. — Valóban ? rebegő az ifjú, s halovány arcára gyenge pir szö­kött, mig szemei dicsőü­lt fényben úsztak, — valóban hiszi kegyed ? — Mindenesetre. Tájékozásul azonban megjegyzem, hogy a viz italban mértéket kell tartani. Óvakodni a meghűléstől, és min­dentől, érti a fiatal barátom ? — mindentől — mi érzelmeire lázas befolyással lehet. Az ifjú sokáig hallgatott, aztán felkelt, úgy látszék,hogy az or­vos engedékenységét tökéletesen általérte, így is, úgy is, — mindegy! forróan szok­ta meg öreg barátja kezét, 8 oly sik­, oly átmetsző han­gon rebegte: Isten kegyeddel! egy belső szózat súgja nekem, mely az égből szállt alá, hogy a fürdőn ... kigyógyulok. Az ifjú szenvedélyesen borúlt az orvosra, az öreg keble majd hogy szét nem pattant, midőn redős arcára egy pár égető könyet érzett csepegni. „Isten kegyeddel.“

Next