Hölgyfutár, 1857. július-december (8. évfolyam, 147-300. szám)
1857-10-23 / 242. szám
Budapest. 8-dik évi folyamat. Péntek, Október 23-án. 1857. 242. • • HÖLGYFUTÁR. Megjelenik ünnep- én vasárnapot kivévén, mindennap délután , divatképek- s egyéb mümellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Újvilág utca, 1-ső sz., 2-dik emelet , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok, előfizetés, és hirdetések utasítandók. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Előfizetési díj: Postán: egész évre .... . 16 frt félévre................... évnegyedre .... Budapesten , házhoz küldetéssel egész évre........................ félévre................... évnegyedre . . . • 4 . Egy hónapra . . 1 frt. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüst kr.ért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁN. HATTYÚDAL. Beszély. Gajzágó Salamontól. I. Az 185 ... dik év előnyarán Erdély magyar ajkú városainak egyikében egy halavány arcú, magas, karcsú ifjú volt a közfigyelem tárgya. E kitüntetést pedig nem köszönhető sem polgári állásának, sem nevének , mi jelen civilizált századunkban is kisebb, nagyobb mértékben, mindig súlyt szokott adni megjelenésünknek, — sem ki-tűnő eszének, vagy rendkívüli szépségének, hanem, különös, de még is úgy van, ez általános figyelmet mi sem gerjesztő más, mint — betegsége ! Az emberek különös rokonszenvet tanúsítanak egy, úgyszólva még hajnalában hervadni indult lét iránt. Ez bizonysága annak, hogy az emberi szív eredetiségében hajlékony a nemes iránt. Tudva azt, hogy ez ember sem merész terveink, sem speculatióink irányában soha nem szolgáland gátul, dicsvágyaink röptét, szerelmünk folyamát nem zavarandja meg soha, képeseknek érezzük magunkat Őt sajnálataink jellegébe burkolni, miután tökéletesen biztossokká lettünk a felől, hogy e nemes érzelmeinket felgerjesztett egyéniség nem is anyira e hiú, de általunk istenített földgömbé, mint e föld felső rétege alatt egy öllel uralkodó közanyáé — a síré! Az ifjú nem volt állandó lakója e jó érzelmű városnak, noha, mint egy közeli falu birtokosa, gyakran megfordult ott, — hol min-denki ismeri, mindenki tisztelettel hajlott meg előtte, s ha egyébbel nem, legalább megelőző mosolyaival igyekvők őt felderíteni, s hol alig haladt a szembejövőtől néhány lépésre, ez utóbbi önkénytelenül visszafordult, s felsóhajt a tiszta érzetből: szegény ifjú még oly fia-ítál, oly szép, s ma már tíz évvel közelebb a célhoz, mint ma egy hete. Jelenleg ismét előhaladni látjuk őt a hektikus kövezeten. Ama hegyes, szűk fejű, horpadt mellű köveken csak úgy haladhatni biztossággal, ha az ember voltakép nem is rajtuk halad, hanem kitérvén elölök, a sárral, illetőleg zaharai homokkal macadamizált országúira tereli lépteit. Egy csinos, akácokkal körzött ház ajtaján benyitott. Ez volt az ifjú megjelenésének rendes végcélja. E házban lakott az orvos.. Vidám társaságot talált alakban. Férfiak, nők a legbájosabb élvezetében valának e múlandó semmiségnek, tánc, zene, hahoták, és elcfűszerezett társalgás között valósítani látszottak a költő kedves , noha korántsem status oeconomiai mondatát: „Minden órádnak leszakaszd virágát!“ Ahogy az ifjú megjelent, s a benlevők észrevették, egyszerre elnémult minden zaj, mint a megváltó szavára, a felzúdult tenger. Még a cigány kezéből is kihullott a nyirettyű, a dandy torkára pedig visszaszaladt a mondvacsinált szerelmi nyilatkozat, jön oly csend, hogy a lélekzetet meg lehete hallani. Az öreg orvos atyai gyöngédséggel lépett elő, kettőt rántott hegyes fater mörderein, egyet jobbra, másikat balra, ahogy ez neki szokása volt, s az öröm színével igyekvék felkiáltani: — Ah istenemre ! kegyed ma felségesen néz ki! — Nagyon... különösen.. térdelé a magához tért sokaság. Mit tehete az ifjú egyebet elnökök irányában, mint hogy meghajtotta magát comme il faut. — Bocsánat — szóla később gyenge, alig érthető hangon, mialatt fényes , nagy fekete szemeivel a társaságot végigfutotta. — Szerencsétlenné lennék , ha jelenlétem nagyságfoki vigalmát bár egy percre megzavarná... folytatá a házigazdához fordulva — nehány percre kérném kegyedet. — Rögtön — kiáltott az orvos megelőzőleg, s karon fogva a kedves beteget, egy más szobába vezeté. Ahogy az ajtó mögöttük becsukódott, mindenki párt keresett magának, hogy érzelmeit kifejezhesse, átalános meggyőződéssé lön, mit nem is vonakodott senki kinyilatkoztatni: a szegény, szegény Vértesi, oly ifjan, oly közel — a sirhoz ! II. A mint Vértesi, tehát nevén szólítjuk őt, orvos társával egy mellékszobába ért, kifáradtan veté magát ott egy divánra, s intett, hogy az orvos foglalna mellette helyet. — Oh uram! mondá szünet után — nagyon sokat szenvedek! — Mind folyvást ? s mi fájdalmai vannak ? — Éjen át folytonos láz gyötör, hideg cseppekben foly le rólam a verejték, aztán itt... itt... téve hozzá ingerülten, mi alatt mellét mutatá... itt a pokol, orvos úr ! Az orvos lelkiismeretesen vizsgálgatta Uterét, megsimogatta homlokát, kérte, hogy mutassa elő nyelvét, aztán — hosszan gondolkodott. — Nem lenne célszerű, kérdezé az ifjú, mialatt szive hallhatólag dobogott, s meglátszott arcán, hogy a leendő választól fél, — nem lenne célszerű — tagolá, — ha fürdőre mennék Az orvos elértőleg szólott: melyiket érti kegyed ? — B___t. — Az ily kórjelekre ez a legjobb. Mit sem árt vele kegyed, — ha nem használ. — Valóban ? rebegő az ifjú, s halovány arcára gyenge pir szökött, mig szemei dicsőült fényben úsztak, — valóban hiszi kegyed ? — Mindenesetre. Tájékozásul azonban megjegyzem, hogy a viz italban mértéket kell tartani. Óvakodni a meghűléstől, és mindentől, érti a fiatal barátom ? — mindentől — mi érzelmeire lázas befolyással lehet. Az ifjú sokáig hallgatott, aztán felkelt, úgy látszék,hogy az orvos engedékenységét tökéletesen általérte, így is, úgy is, — mindegy! forróan szokta meg öreg barátja kezét, 8 oly sik, oly átmetsző hangon rebegte: Isten kegyeddel! egy belső szózat súgja nekem, mely az égből szállt alá, hogy a fürdőn ... kigyógyulok. Az ifjú szenvedélyesen borúlt az orvosra, az öreg keble majd hogy szét nem pattant, midőn redős arcára egy pár égető könyet érzett csepegni. „Isten kegyeddel.“