Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-01-02 / 1. szám
Milyen jó kedélyes öreg úr kegyelmed Sylvester nagyapó !.. . . . . 1841-ben esztendő utósó napján nappal napot, éjjel csillagot nem látott senki az égen ; omlott a zápor pihenés nélkül, s ez az ostoba föld a sok mozsdatástól egyre piszkosabb lett. Az alföldi rónán semmi zöld sincsen már; madár sem járja most; vadlúd elköltözött, betyár pihen otthon szeretője keblén, nem vágyik senki a szabadba a moslék időben. Mehet nagy egyedül végig a pusztaságon az a magányos utazó, kit az ég haragja vándorolni küldött; senki sem szólitja meg, senki sem mondja neki: térj be, ne menj odább. Csak gyalog utazik, csak a sár marasztalja; rosz kurta köpönyeg a vállán , gyönge mentség napos zápor ellen, görcsös bot kezében , olyan jól beillenék vele koldusnak. Pedig ő volt a költők fejedelme. Senki sem tudta még azt. Titok volt. De ő érze szívében az égi lángot, és fölötte érzi magát a földnek. Majd megtudják azt mások is nemsokára. Viszik őt a szárnyakká lett vágyak, még maga sem tudja hová? anyi bizonyos , hogy nem boldog tűzhely mellé. Eső vágja, szél küzd vele, iszap útját állja, nem törődik velük a trónkövetelő. Amint menne nagy sietve , egyszer csak nagy tó állja útját, máskor kicsiny patak szokott az lenni, most tengerré nőtt meg. „Oh kis patak, kiről anyut énekeltem, te is ellenségem lettél!“ Vissza kell fordulni oda is, vissza is üldözi a zápor. Vén Sylvester sírhatnék ma nagyon , jó anya kebléről elbújdosott szívtől szakadt fia , hogy elmenjen koldusok vezérének , költők fejedelmének , vándor komédiásnak , papiroskirálynak ; azt siratja olyan nagyon a napok sereghajtója, az érzékenyszivü Sylyvester. Oh be unalmas vén ember kegyedelmed Sylvester nagyapó!.. . . . . 1844-ben úgy tett az öreg Sylvester, mint a ki egyszerre nagy úrrá lett s aztán nem ismer rá többé a szegény atyafira. Azt sem kérdezte merre van, hová lett az a csillag szülötte ifjú, akinek ő szokta elhozni születése napját ? Most nem volt számára sem újévi, sem születésnapi ajándéka. Sylvester fösvény, zsugori keresztapa. Mintha ő volna a leggonoszabb bankdirektor, a kizár alatt tartja az arany napsugár melegét. Dölyfös kegyetlenségében 16 fokra emelte föl a hideget, azon alól nem discontózik. Pedig tudhatná, hogy a költő szobájában hideg van; ha szíve nem melegítené, talán meg is fagyna benne. Az emberek szívességétől ugyan megfagyhatna. Három lépés hosszú , három lépés széle a költő szobájának , hanem hiszen övé az egész világ, előtte feküsznek tüzérlelő költeményei, azok biztosítják számára a halhatatlanságot, hanem a falat kenyér, mely a mai napot biztosítaná számára, az nincsen mellette. Utósó a ház a sorban ; a város legvégső kalyibája, ablakából a nagy hideg puszta látszik , közel hozzá egy kerek domb , kerek dombon az akasztófa; mégis szép lakás volna ez neki, csak mindennap ne kérdenék tőle, hogy mikor fizeti meg a házbért ? Hideg Sylvester éjszakán boldogtalan életéről rímeket soroz a költő ; — önkényt jön minden gondolat; nem kell nehezen keresni; sötét van, mécsre nem telik, a szomorú sorokat oda írogatja a falra, hideg ágya fölé ; majd ha virrad reggel, megtalálja ottan , leírhatja róla rongyos szalmaszék asztalán, hogy fognak rajta mulatni, akik elolvassák. Oh be hideg, embertelen egy uzsorás kend Sylvester gazda!.. . . . . 1846-ben tizen ültek egy asztalnál Sylvester úr nevenapján. Tíz víg fiú, — mind fiatal, — mind poéta. . . Tudták, hogy ő az első mindnyájuk közt — és nem haragudtak rá érte. Víg poharazás közt telt az est, én is ott voltam közöttük,hát hiszen nekünk is csak szabad volt egyszer jó kedvünknek lenni. Valami bohó jó kedvében azt a kérdést tette: vajjon mit gondolunk sorban, ki milyen halállal fog meghalni ? Jó kedvünk volt, ifjak voltunk, kinek ne tetszett volna ez a kérdés. Az első jó kedvű, tiszta, őszinte lelkű fiú ezt felelte: „én pap vagyok, belőlem prédikációs halott lesz, kántussal temetnek el, amint illik“. A második délceg, szenvedélyes, heveskedő ifjú azt mondá : „nekem olcsó az életem, drága a becsületem, meglátjátok, párbajban ölnek meg“. Harmadik szelíd, hallgatag társ felelt: „sejtelmem azt súgja, hogy mikor egyszerre jó dolgom kezd lenni, akkor kell hirtelen meghalnom“. Negyedik, a könnyelmű viharos dalnok fellobbanva mondá: „engem a bor szelleme öljön meg; a pohár legyen katakombám, s borkőből legyen sírom Memnon szobra“. Ötödik , hidegvérű, szenvedélytelen arc , kitől nem várt senki ilyen választ; azt mondá: „kacagjatok rajtam; de én jól tudom, hogy engem a lelkem öl meg; egyszer megörülök s abba halok bele“. Hatodik, az atticus humor és sarkasmások nagy mestere tréfás gúnynyal mondá: „velem nagy dolga lesz a halálnak, mert én megküzdök vele, s elkergetem; s nem adom meg neki magamat; akár milyen szép dolgokat ígérjen is a más világon, mig nekem nem tetszik. Hetedik közülünk hivatalnok volt akkor, s nagy megnyugvással felelt, hogy neki mint ilyennek, kiváltságos igényei vannak a haemorhoidákhoz. Ez a végünk vagy előbb, vagy utóbb. A nyolcadik,a kedélyes regények írója azt felelte, hogy kisebb gondja is nagyobb annál, s leszidott bennünket azért a hiúságért, hogy nem szégyenlünk magunkról értekezni, mint valami kurta tudósok. Kilencedik voltam én, azt találtam mondani, hogy akkor halok meg, mikor képtelen vagyok tovább dolgozni. (Kisül hát, hogy féltemben irok anyit nyakrafőre). Tizedik volt. Most is látom azt a komoly arcot előttem, amivel azt mondta: „Én nem halok meg gyáván, csendesen,a csatatér lesz a halálos ágyam, ott taposnak össze, ottan temetnek el, soha rám sem talál senki“. Egy pillanatig elnémult mindenki, a másik pillanatban összezördültek a poharak : „no hát addig éljünk, amíg meg nem halunk“. Éjfél vezett haza, még akkor is sokáig barangoltunk az utcákon, olyan lanyha volt a jég, mint tavaszkor, bárány felhők terjengtek az égen, a kertekben sárga virág nyílott, minden oly derült volt Sylvester estéjén. Oh be jó kedvű cimbora lett belőled jó Sylvester pajtás !.. . .... 1857.............................. Alacsony domb a hegy alatt. Százan is feküsznek tán abban ? Nincsen emlék , nincs ültetett virág rajta, távol esik minden úttól, ember nem botlik bele. Zajos Sylvester éjszakán bömböl a szél két hegy között, ha megkap egy rongyos felhőt, elkergeti egyik ég sarkától a másikig. Lenn a nehéz domb alatt, a fű gyökerén is alul, ott veri a költő kobrát, arany lantját, ezüst húrral, olyan bűbájos dalokat zeng; társai, a többi holtak, körül ülik, úgy hallgatják. Zeng nekik dicső napokról, szerelemről a föld alatt, álomüző mély bánatról, mely a sír mélyén sem szunnyad. Úgy hallgatják, úgy figyelnek. Fenn a földön üvölt a vész; erdő zúdul, tört fa reccsen, nyugtalan utcákon végig zörög ajtó, ablak ; kandallókban úgy sír a tűz ; ember szive oly kedvetlen. Oh mi háborúit szellem vagy Sylvester! . . .