Hölgyfutár, 1858. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1858-05-28 / 120. szám
Budapest 9-dik évf folyam.100 Péntek. Május 28-án. 1858. # m HÖLGYFUTÁR Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivéve , mindennap délután , évenként 30—40 önálló műmelléklettel, műlapok, albumok, arc-, színpadi-, divat-, és genre képekkel, s egyéb rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Ujvilágutca, t-sz ez., 2-dik emelet , hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , és előfizetések utasítandók. Napilap az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő, és kiadó : TÓTH KALIVLÁN. Előfizetési díj : Postán: egész évre..........................1i frt félévre .................................9 évnegyedre............................5 B Budapesten, házhozküldetéssel egész évre.....................................13 frt félévre ........................... 7 évnegyedre............................4 „ Egy hónapra . . . frt. 30 kr. Újra láttam.... Újra láttam az isten házában, Elmerülve szent imádkozásban, Szép szemét az oltárra emelte . . . Két kis keze összetéve, Áhítattól emelkedett keble. A mint szemem ez angyalra nézett, Hatalmába ejtett az igézet. Seraphokat hallék énekelni. És mellette térdepelve Isten trónja körül véltem lenni. Elfeledtem a kinos világot, Átszellemült lelkem mennybe látott. Égi küldött gyanánt tűnt nekem fel. S közel hozzá, mégis távol — Imádhattam csak szent érzelemmel. Térdepeltem soká mozdulatlan, Az angyallal buzgón imádkoztam. A nagy csendet nem zavarta semmi. Alig mertem lélegzeni Attól féltem , el talál röppenni. Mint a liliom, hogyha lábra kelne, Végre fölkelt és eltűnt lebegve ; Szent hevében lelkem vele szárnyal, S körülzengi szellemhangon Szerelmemmel, szivem bánatával. Sál Ferenc: A CHARKOWI NÉPDALNOKOK. (Történeti beszély.) Győri Vilmostól. (Folytatás.) Mögötte két, igénytelen öltözetű férfiú lépdelt,kiknek egyike örömteljes arccal monda ki e szavakat. Platon nem tudta illik-e, nem illik-e gyorsitá lépteit, hogy a férfiak előtt lehessen , hallandó szavaikat, minthogy ezek kezdete szerfölött érdekli. — Tehát ő volt a megmentő ? — Igen ő. Ha az ifjú Rasumoffsky Iván herceg nincs, feleségem, gyermekem a Nevába halnak. — S ö, saját maga ugrott utánuk ? — Ö, ö. Pedig anyi léhűtő volt a parton, akik csak bámulták, amint a csónakot fölfordítá a jéghasáb, s szegény feleségem és gyermekem kiborultak. Ha nem e legjobb szivü ember, azzal az aranyos bársony öltözettel leszökött lováról, beveté magát a vízbe, s minthogy a fölborulás szerencsére a parthoz közel volt, a vizet meglábolhatta, s igy baljával feleségemet tartotta, jobbjában kis fiamat s úgy hozta őket a partra. — De ő neki nem lett semmi baja ? — Az isten megóvja az olyan jó angyalokat a veszedelemtől. De hidd el, testvérkém, a mikor hazajöttem és a feleségem elmondta, hogy mi történt velek távollétem alatt, szent Miklósra, majdnem sírva fakadtam! E szék után Platon ismét nem hallott többé egy hangot sem, mert a férfiak a mögötte levő ház kapuján betértek. E szavak azonban elegendők voltak vigasztalására. Megszégyenült maga előtt. .Hogyis eshetett anyira kétségbe öcscse jószívűsége fölött, azért, hogy a szívtelen kapus oly embertelenül bánt vele. Tehet-e arról Iván ? Oh jó ő még most is, nemes, nagylelkű, mint egykor. Látni kell Ivánt, és látni fogja. Oda fog menni a palotához, átellenbe a kapuval szembe, egyszer csak ki fog jönni Iván, akkor megismeri őt, s ha a hatalmas herceg nem restellett beugrani a Nevába két idegen életért, saját bátyját megmenteni még kevésbbé szégyenlendi. Kedves, kedves jó Iván. Amiről az ember jót akar hinni, oly könnyű azt jónak hinni; egy szó, egy hang, mely öngondolatunk mellett bizonyítékul föllépjen, s hiszünk, így volt Platon is. Mosolyogva simitá meg arcát jobbjával, s még távolról sem akarta hinni, hogy ő valóban könyezett, s hogy most a könycseppeket törli el szemeiből. Bohóság, dehogy is könyezett, miért is könyezett volna ? Hiszen Iván még mindég a régi, s meg sem is fog változni soha ! Mikor azután öltönyét anyira, a menyire lehetett letisztogatta, akkor visszament ismét öcscse fényes palotája felé, hogy elfoglalja őrállását. — Nagyon közel nem akart menni, nehogy ismét magára vonja a kapus figyelmét, a ki talán csupa haragból még valami akadályt gördítene eléje, anyira azonban mégis volt, hogy mindent láthatott, ami a ház közelében történt. Ott pedig történt nagyon sok. Az idő már alkonyra járt, s a palota ablakai lassanként a legfényesebb világosságot bocsáták keresztül, ugyanyira, hogy az utca is fényben ragyogott. Mikor már megvolt világítva az egész pompás palota, a kapu mindkét szárnya megnyílt, s a fényes bejárásban, melyet hasonlóképen ragyogóvá, tündöklővé tett a lámpavilág, ott állt a nagyhatalmú, nagysüvegű, nagybotú kapus, azon különbséggel, hogy most még nagyobb süvege, még nagyobb botja s még nagyobb hatalmúnak látszó arca volt, mint előbb. A kapu alatt két oldalt tizenkét tizenkét szolga állott, mind meganyian hasonló öltözetben, mely állott fekete bársony testhez szoruló mellény és lábravalóból, melyek elseje fehér selyem, dő ujjakkal volt kiegészítve, a lábat pedig, térdig fehér selyemharisnya fedé, melyre ezüstcsatos cipő volt vonva. Platon bámulva várta, s ki akarta találni miért és mirevaló mindez ? Az egész kapualj kövezete pompás szőnyeggel volt bevonva, melynél szebb Charkowban az egyházban az oltár előtt sincs, s olyan csodálatos nagylevelű bokrok teremnek ott azalatt a kapu alatt, hogy Platon még csak most gondolt rá álmélkodva , miképen eshetik meg az, hogy e bokrok olyan gyorsan oda nőttek, s olyan nagyokká lettek, holott a mikor ő oda ment néhány órával ezelőtt, még akkor nem látott ott semmit. És a mint tovább tovább merengett ez előtte oly szokatlan fényen, egyszerre gyors mének által ragadott hintó robogott a kapu elé, mely a mint megálloit a palota alatt, a fényes szolganép sietett megnyitni a kocsi ajtaját, s díszes öltözetű vendégeket emeltek ki. Az első hintó után robogva jött a második, harmadik , és ki tudja még hányadik, amiből Platon azt következteté, hogy öcscsének palotájában bizonyára valamely ünnepély van, amelyre mind e sok vendég ide érkezett.