Hölgyfutár, 1859. január-június (10. évfolyam, 1-77. szám)

1859-01-04 / 1. szám

élet álom , sőt magukról a költőkről sem tartott semmit. Mit törődött ő e szegény rajongó szívekkel, kik dalolnak a levegőben, röpköd­nek a levegőben, mint a vándormadarak , sőt gyakran szintén oly csodálatosan táplálkoznak, mint a levegő madarai. — Orvos lévén, ki mindig az emberek nyomorú bajaival tépelődött, meglehetősen rideg szivvel birt mások iránt, s midőn Alberto, házába belépett, e megtisz­teltetést nem tartotta valami nagy szerencsének. — Megvallom, féltelek Marietta, — mondá ekkor leányának szelíden — a költők nem csak maguk égnek és hamvadnak folyvást, mint a fáklya, hanem a tarka szárnyú lepkéket is elégetik, ha köze­lü­kbe röpülnek. Óvakodjál Marietta! — Már késő atyám! — viszonzá a kis leány, égő szemeit zava­rodottan lesütve. — Hogyan ? — Én szerettem Albertot, mielőtt ő ismert volna engemet. — Sajnállak gyermekem, — szólt némi megindulással az öreg úr — és féltelek, hogy csalódni fogsz, és szerelmed nem lesz oly mértékben viszonozva, mint óhajtod, s a menyi boldogítana A leghí­resebb szívismerők azt szokták mondani: „szerelemben mindig csak az egyik fél szeret, a másik csupán szeretni engedi magát.“ Az orvos komoly gondolatok közt hagyta el leányát. Eszébe jutott signor Bolinelli, a derék ügyvéd, ki nem igen kép­zelt nagyobb boldogságot, minthogy Marietta valaha az ő kis felesége lehessen. Az öreg úr ismerte e szelíd, becsületes férfit, ki igen jó szívvel és meglehetős vagyonnal bírt, s egy csöppet sem ellenzé, ha néha néha Mariettát szóba hozá. Bolinelli azon férfiak közé tartozott, kiket a fiatal leányok, ha némi képzelődéssel tekintik a világot, s költői eszmékkel foglalkoz­nak : rendesen „jámbor“ embereknek szoktak nevezni, kikkel el le­het fecsegni egy pár unalmas órát, de kik nem bírnak semmi saját­­szerű, s még kevésbé regényes érdekkel. Signor Bolinellinek azonban volt némi képzelődő tehetsége. Mielőtt elfútta volna lámpáját, mindig látta, hogyan változnak át szobái. E rideg, néma falak szépen ki lőnek kárpitozva, a szomszéd termet új bútorok díszítik, a képek, a szobaékítvények mind életet nyernek, mert piros pamlagon ott olvas egy kedves, szeretetreméltó nő. . . Oh ez a szép Marietta! . . . A férj lábujjhegyen közeleg, s egy csókkal ébreszti föl éber álmodozásiból. . . . Signor Bolinellit anyira fölizgatá e képzelődés, hogy mindanyi­­szor kétségbeesve lájta el a lámpát, mely még föl-föllobbant, mint szivében a kétségekkel vivő remény. És e reménynek nem sokára egészen vége jön, mert az orvos szomorúan értesíti, hogy Marietta a költőt szereti. — És ön nem gátolja e szerelmet ? — Már késő­­ és csak egyetlen fegyver volna, melylyel gátol­hatnám. — És az ? — Melyet gyermekem ellen legkevésbé használhatok, — az erőszak. — Igaza van uram — mondá a becsületes ember, — és én kí­vánom, hogy Alberto oly boldoggá tegye Mariettát, minővé én óhajta­nám tenni. II. Hogyan beszéljek nektek szerelmükről — gyermekeim, mikor ti nem tudjátok még, mi a szerelem! Gyakran álmélkodva álltatok kertünkben a platánok alatt, nézve a kalitban azt a két gerlét, melyek egész nap búgtak, kacagtak, csókolóztak, mert szerették egymást. — Láttátok évenként, hogy a nap meleg sugarára mint fakadnak ki a fák virágai, hogy lombosodik az erdő, madárdaltól hangzik a levegő, és minden ébred és örül... Az emberek tavasznak nevezik, pedig ez a természet szerelme. Óh, majd fogjátok egykor ti is érezni e szerelmet, melyről most hiába beszélek nektek. — És mégis beszélnem kell, mint egy kába vén gyermeknek, ki mások hiányában, fájó titkait fűnek és fának pa­naszolja el. — Úgy érezem , hogy az emlékeknek is, mint a ruhák­nak szükségük van rá, hogy néha néha a napvilágon szellőztessenek, ha továbbra is épen meg akarjuk tartani... Azért figyeljetek,­­ én folytatom. A költő és Marietta átálmodozták a napokat. Tavaszszal a mezőkön jártak, virágokat tépve , nyáron át a fák árnyában olvasgatás a költők remekműveit; őszszel kijártak a tenger­partra, kart karba öltve, s nézve a rengő tengert és úszó hajókat, tél­ben a kandallónál ültek, beszélve jövőjükről. A szerelmesek ezer meg ezer bohó dolgot tudnak beszélni, a­mit mások rendesen kinevetnek, de a­mi őket mégis oly nagyon gyönyörködteti. Albertot azonban éber álmaiból csakhamar felveré az élet min­dennapi gondja. Az orvos egyszer azt mondá neki: „a házasélethez nem csak szív, hanem kenyér is kell“, és Alberto elszomorodott. Neki nem volt elég vagyona, s az első pillanatban bizonyosan nagyon elcsügged, ha Felicia — az a komoly, áldott teremtés — meg nem vigasztalja. — Kedves barátom! — mondá biztatólag neki, — ön ép szív­vel, jellemmel és észszel bír... ön előtt nyitva áll a világ, mert min­denki szereti... Gondoskodjék sorsáról, s bizonyosan fog találni olyan foglalkozást, mely elég keresetet nyújt... Alberto komolyan véve e figyelmeztetést, s néhány hét múlva dobogó szívvel suga Feliciának : — Az ég segített rajtam kedves barátnőm ... néhány hó múlva egyetemünkben az irodalmi tanszékre lépek, s lesz biztos állásom, és Marietta az enyém leend. Az egész ház viszhangzott az örömtől, s még a jó Bolinelli is.­—A ki hetenkint megtevé baráti látogatását, — őszinte részt vett ez örömben. De e szép remények idejében zavaros világ keletkezett. Az egész tartomány forrongásban volt, mert egy hóditó hős ide­gen sereggel közeledett, hogy diadalmait itt is növelje. Forrongott az egész világ, s a haza hűt fiai fölhivattak, hogy annak védelmére fölkeljenek ; s a kis tengerparti város, mely eddig csak a hullámok zaját, s a szél zúgását hallá, most trombita szóval, dobpergéssel és a harcvágyó ifjúság lármájával volt naponkint tele. Alberto szivében a költészet egész erejével támadt föl a haza­­szeretet és a dicsőség vágya , de Marietta átfoná hófehér karjaival, s kényezve suttogá : — Ne hagyj el Alberto... ne hagyj el... a szerelem jobban boldogít, mint a dicsőség... jobb lesz nekünk egy csöndes kis laki mint neked a zajos csatatér... ha el­megy, én is elmegyek, ha meg­halsz, én is meghalok... Ki tudott volna e szavaknak ellenállani ? és a költő mégis érezé, hogy el kell mennie. Egy este ismeretlen fegyveres ifjú szólt be ablakán : — Alberto Carini!­alszol vagy meghaltál, miért késel, mikor a haza veszélyben van ? A költő bátran viszonzá: — Ne félj, ott leszek én is, a hol te leszesz! De mily nehéz volt a tusa, midőn Marietta siró szemeire s erde ajkaira tekintett. — Két kötelesség viaskodott egymással szivében, a szerető és haza iránti kötelesség... E küzdés alatt napok folytak el, és az éjjeli látogató ismét be­szólt az ablakon: — Alberto Carini , sokat énekeltél a hazáról, harcolj most érte... Vesd el kezedből a lantot, és kösd föl a kardot oldaladra. . . Nem dalnokra van most szükség, hanem katonára! Alberto másnap reggel elmondá e szavakat Mariettának , és el­szántan kérdé: — Marietta­ tudnál e szeretni engemet, ha gyáván itthon maradnék! — Nem tudom Alberto, én csak azt tudom, hogyha te meg­halsz, én is meghalok. — Ne félj, én vissza fogok térni megint! — Nem Alberto, én azt hiszem, hogy ha elmegysz, nem foglak látni többé soha. Néhány nap múlva — mialatt Marietta mindig kényezett,— harmadszor jelent meg az éji látogató a költő ablakánál. — Alberto Carini! — szólt most, — az „Achill“ a kikötőben vá­rakozik, hogy holnapután elszállítsa az önkéntes sereget. Szégyen volna rád, ha nem volnál e sereg között... Még nem késő, most min­den karra és minden szívre szükségünk van! Másnap Alberto az önkénytes sereg egyenruhájában lépett Ma­riettához , ki megrettenve , elhalványodva tekintett rá, és így szólt: 2

Next