Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)

1859-07-02 / 78. szám

644 hette az öregasszony sorsában. — Ez ébreszté azon meleg részvétet a fiatal özvegy szivében , melyet az öreg Örzse asszony irányában érzett. Jól tudá azt Rózsi, hogy az özvegyasszonynak még örömei is az ábrándozás keserűségével vannak vegyítve, és jól tudá, hogy azok a leggyakoribb pillanatok, midőn a szomorú elhagyatottságra gondol.— Hát ha még valami szomorúság éri, ennek a terhe majd csak nem elviselhetetlen, egy özvegy, egy árva kétszeresen érez minden ily nemű fájdalmat. Rózsi így gondolkozott, midőn arra gondolt, hogy az öreg Örzse nénét talán valami baj érte! — Eredj csak édes kis leányom — szólt a legidősbb árvához, aki egy nyolc esztendős szép szőke kis leány volt, bátor nyílt kék szemekkel és mosolygó angyal arcocskával. Eredj csak édes Rózsika leányom, fuss, szaladj Örzse nénéhez, nézd meg nincs e szegénynek valami baja, nem láttuk tegnap egész nap, ma is jó régen fölkelt már a nap, és meg se mutatja magát, eredj .... nézd meg nem beteg-e ? azután kérdezd meg, nincs-e valami baja, nincs-e valamire szüksége. Rózsika nem várt több parancsot, mint szabadon eresztett kis madár repült a jó Örzse néne házikója felé. Ő is szerette a jó öreg asszonyt, azért a legnagyobb örömmel teljesíté e kötelességet. Nem is soká váratta vissza magát, mint a gondolat megint itt termett, s meglátszott rajta, hogy ugyan csak futott ám, mert alig birt pihegni. — No hát mit csinál Örzse néne . . . tudakolá őt rögtön édesanyja. — Hát ül! . . . felelt Rózsika. — Talán beteg ? — Nem a! nem beteg a ! felelt Rózsika. — Hát talán nem is beszéltél vele. — De hogy nem ! . . beszéltem biz én! — Hát mit kérdeztél tőle ? — Hát azt hogy, talán valami baja van kendnek édes néném aszszony. — Hát azután ő mit mondott ? — Hát azt mondta ... hogy ... bej van bizony, és azután olyan nagyot sóhajtott a . . . szegény. — Hát azután nem mondott mást semmit ? — De bizony mondott . . . azt hogy izé, azt hogy olló kellene neki, mert az övének eltört a hegye. — Hát talán varr az Örzse néne. — Nem varra, hanem szomorú, nagyon szomorú, úgy guggolva ül a ház előtt, a két tenyerében van a feje, a térdin könyököl, úgy guggol a ház előtt, azután a rostát nézi, de szomorú, nagyon szomorú. — Hát hogy mondta neked, hogy minek az az olló. — Hát csak úgy mondta, hogy ugyan édes kis leányom kérd el édes anyádtól a kis állatokat, az enyimnek el van törve a hegye . .. hozd el édes kis leányom, az isten is áldjon meg értte. Rózsi gondolkozva süté le fejét. — Én viszem ám mindjárt édes anyám — szólt Rózsika, adja ide, hogy ne várakozzék a szegény Örzse néne. . . . Már kipihentem magamat, úgy oda szaladok megint hogy. . . Rózsi azonban amint gondolkozott, szive azt súgta neki, hogy sokkal jobban teszi, ha maga siet át az öregasszonyhoz, ki tudja nem lehetne-e valamiben a szegénynek segítségére. — Csak maradj Rózsika, majd elmegyek én magam, átviszem az ollót, de vigyázz a kis Jancsikára, itt ne hagyjátok a házat, mind járt itthon termek én. Rózsi magához vette a kis ollót és sietett az öregasszonyhoz, akin nem győzött töprenkedni magában, mind addig, mig oda nem ért. Valóban úgy volt a mint Rózsika mondta, Örzse néne a ház előtt ült a kis padkán, tenyerébe eresztett fővel szomorúan, még öregebbnek , még törődöttebbnek látszott igy, ahogy összehúzta magát sárga festett ködmönkéjében, mely már több helyen vászon darabkával volt foldozva, fekete pamut kendője csúcsosan előre volt húzva a fején és komor árnyat vetett az a nélkül is szomorú arcra. Előtte egy üres rosta feküdt az alsajával fölfelé fordítva, az öregasszony ezt nézte merő szemekkel, és oly bizalommal, milyennel ritkán szoktunk élettelen tárgyakat szemlélni. Rózsi a mint nézett észrevette, hogy a rosta kávájába egy olló van szúrva, mindjárt tudta hányadán van a dolog. — Jó napot édes néném asszony, Rózsika mondta, hogy olló kellene kendnek, itt hozom, adja az isten , hogy jó hasznát vegye kegyelmed. — De jó vagy édes Rózsi lányom , köszönöm a fáradságodat, bizony rám férne az áldott jó kívánságod is, mert biz én tegnap is egész nap sem tudtam, élek-e halok és az eszem sem volt helyén bánatomban — mindig sírtam, gyötörtem magamat. — Mindjárt gondoltam, hogy valami baj érte kelmedet édes néném asszony. — Baj bizony, nagy baj édes lányom. — Ahogy a rostát megláttam, mindjárt tudtam, hogy valamije kegyelmednek elveszett a háztól. — Hej, hej ha még csak a háztól veszett volna, még az baj se volna, édes Rózsikám, galambom Rózsikám , hiszen ami itt van nálunk , az mindössze se sokat ér, hanem mégis olyan, de olyan kárunk van, hogy nem tudom nem megy-e utána ez a rosz viskó, meg minden motyócskám, azután még nem tudom, nem kell-e a fiamnak még egész életében ingyen szolgálni, hogy azt a kárt helyre térítse. A szegény Örzse néne itt nagyot fohászkodott, Rózsi pedig szánakozva szólott hozzá: — Egészen elrémit édes nénémasszony. — Azután még a mind semmi volna, de még az a bánatom is van, hogy a szegény fiamat nem éri-e majd valami baj jártában keltében; szegény Dani úgy a szívére vette a dolgot, olyan szomorú, olyan bánatos volt, amikor elment, mikor elbúcsúzott tőlem, mikor megölelt, még a tarisznyáját is majd itt felejtette, szemeit törülgette az ingujjával, szomorún leeresztette a fejét, én istenem, én úgy félek, de úgy félek, hogy még bánatában talán el is öli magát valahol, — én teremtem, ki tudja hol és merre bujdosik azóta, jaj ha magát elöli. — De hogy öli, de hogy öli, hiszem nem érheti olyan baj, hogy arról megfeledkezzék, hogy kegyelmednek csak ő az egyedüli istápja, jól tudhatja azt, hogy ha ő nem volna többé, akkor kegyelmed egészen árvaságra jutna. — Könnyű neked beszélni Rózsi, neked hét szép gyermeked van, ha meghal az egyik, amit ne adjon a jó isten, de akkor mégis megmarad a másik, de nekem, nekem csak ez az egy van. Hej! nincsen igazabb szó annál, hogy a szegény embernek áldás a gyerek. Én sem tudtam, én sem éreztem ezt mindig, mikor szegény megboldogult Jánosom, hogy az isten nyugosztalja, meghalt, és reám hat neveletlen árvát hagyott, én is zúgolódtam, én is vétkeztem a jó isten ellen, olyan szóval, hogy bár soha ne szültem volna őket, azután meg — én istenem , ki se merem mondani, amit még mondtam. A jó isten azután talán megharagudott reám gyarló bűnösre, egyenként elvette tőlem az ártatlanokat, szemrehányásul, hogy majd ő jobban gondját tudja viselni angyalkáival. Azután forrón, buzgón imádkoztam, hogy vegye vissza büntető kezét rólam. Meghallgatott, meghagyta ezt az egyet. Áldott jó fiút hagyott nekem, hogy legyen áldott szent neve érette. Soha, de soha nem kívántam magamnak jobb gondviselőt, igyekezőbb, iparkodóbb gyámolt — örült a lelkem látni azt, hogy mikép igyekszik kedvemben járni, szolgálatával mint gyarapítgatja csekély vagyonkánkat, már hat esztendeje egészen ő tart abból, amit keres, és mégis tudott már egy üszőcskét is szerezni. Milyen szép reménységek, milyen szép hitegetések. És most istenem ! istenem! talán minden reménységemnek egyszerre vége, talán minden oda van, talán még maga is az én kedves egyetlen Dani fiam is utána vesz. •— De hogy vesz, de hogy vesz, — vigasztalá Rózsi az öreg aszszonoyt, pedig még eddig semmit sem tudott a dologból, — hanem hát mondja meg édes Örzse néni, hogy hát voltaképen miféle kárnak esett? — Hát édes Rózsikám, tegnapra virradóra a legszebb két selyem kost ellopták a fiam keze alól. — Két kost ? no bizony a nagy kár édes néném asszony, hanem azért mégsem olyan nagy, hogy a házuk is utána menne — igyekekezék Rózsi az öregnénét vigasztalni. — De bizony olyan, — de nem olyan közönséges kosokon azok, valóságos selyem kosok, olyan a szőrük akár a selyem, a bársonyt is abból csinálják. Egész nagy Magyarországon csak ez a scetti volt olyan, a nagyságos úr egyenesen Angolországból hozatta őket külön kocsi volt nekik fogadva, egészen attól fogva idáig, azt mondják, hogy egynek egynek az ára van talán ezer forint is. — Jaj istenem! jaj istenem! már a nagyon, nagyon nagy ká volna.