Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)
1859-12-03 / 144. szám
1173 nyen és hajlékonyan, mint a gyik ; csudálták a virágokat, s a fák bogyóit, tanulmányozák a rovarokat s mindennek okát kérdezék anyjuktól. Ezen egy óra alatt szakadatlan járás-kelés volt a pavilionban. De ez élénk és tanulékony gyermekek kan a mezőn sem valának játék hiányában, a mi ott csak találtaték, az nekik mint mulatság és elfoglaltatás tárgyául szolgált. Midőn leckéjüket tanulák, madame Willemsens szobájukban volt és női munkát hímzett; se a tanítók felé, se gyermekekeire nem forditá tekintetét, csak ült és hallgatott, mintha a szavakat akarná megérteni, vagy mintha tudni kívánná, megtartja-e emlékében Lajos a mondottakat, nem hozza-e zavarba tanítóját valamely kérdéssel, s nem árulja-e el ekként előmenetelét ? Ő Máriától keveset kívánt; terve csak az idősbbel vala, ki iránt nemével a tiszteletnek viselteték, minden női és anyai tapintatát arra használván, hogy annak lelkét nemessé tegye s benne magasabb önbecsérzetet ébreszszen. E viselet egy titkos gondolatot palástolt el, melyet egykor a gyermek megértendő vala, s melyet valóban meg is értett. Madame Willemsens minden lecke után egészen az első kapuig kiséré a tanítókat, hol Lajos szorgalmát tőlük lelkiismeretesen kitudakolá. Ő oly szívélyes és megnyerő vala, hogy e férfiak nem titkolák az igazat, bizonyosnak tartván, miként az anya oly munkálatoknál, melyekben Lajos még gyönge volt, gyermekének okvetlenül segélyére leend. Nemsokára bekövetkezett az ebéd ideje, aztán a játék és séta, végre az est, s ekkor elővetettek a tantárgyak. Ilyen volt csöndes és egyhangú, de boldogsággal teljes életök, melyben a munka és élvezet szerencsésen lévén fölosztva, helyet az unalom sohasem talált. Elkedvetlenkedés és perpatvar végkép lehetlenné volt téve. (Folytatása következik.) EGY FOGADÁS, DACBÓL. Beszély. Endrei Károlytól. (Folytatás.) A gyakori látás , együttlét által, Kételynél Irén anyira megszokták éktelen arcát is, hogy abban semmi ijesztőt nem találtak többé, sőt bebizonyított becsületessége és hűsége, de különösen bizonyos megelőző udvariassága által bizalmukat is teljes mértékben megnyerő, — és valóban inkább házibarátként tekinteték, mint ínasképen. Irén, különben vidor kedélyét szemlátomást visszanyerő , azon különféle változatos külsőségek befolyása által, a miket látott, s melyeknek lelkét egész érdekkel, és vágygyal átengedő. Úgy látszott, kevesebbet gondolt Kálmánra, s a körülterem-zsegő világ bohózata fölötti gyermekes öröme a beteg szivére gyógyitólag hatott. Egy este kedélyes beszélgetésben találjuk a két barátnőt a hotel de l’Europe második emeletének egy ablakán kikönyökölve, — míg rájuk a Jungfern — Stieg és Alster Dammtól körített roppant négyszögű tér ezer lámpája nézett, — és az Alster-tó sötét, sima tükörén egy-egy hattyú nesztelen evezéssel halászott a part körül, a tóba ejtett virág levelek, s zöld gályák között számára szórt morzsák után, míg a vendéglő második emeletére kíváncsian ő is föl-fölnézett olykor, ha onnan koronként édescsengésű nevetés hallatszott le hozzá. . . — Tudod te azt Irén — szólt Kétesyné elég hangosan, hogy a mellékszoba ablakán kikönyöklő, s szinte az esti lég nyájas kellemeit élvező Gergely is hallhatta szavát, — hogy neked Wolf őrnagy ugyancsak katonásan udvarol ám !. . . — Elhiszem azt! — mondá Irén enyelegve — csak hogy köztünk legyen mondva, én az őrnagyot szívesen átengedem neked... Engedd te meg át Stern főhadnagyot — azt a szőke tisztet, tudod ? — No! átengeded ?... — Stern főhadnagyot ! — És aligha nem beszélsz valamit. Gyakran véltem észrevenni, hogy bár nekem udvarolt — szemeitek gyakran találkozának! — Megvallom, hogy kellemetesebbnek találom Sternt. Szegény fiú! Én is úgy hiszem, hogy szívesen közelednék hozzám; de mit tegyen, ha följebbvalója jár előtte ! Oh, az a subordináció!.. Mily érdekes halavány arcával, — mélázó, epedő tekintetével, melylyel szavaidra hallgat... míg gondolatai másutt járnak. — Ah, a gonosz! Tehát te is azt hiszed, hogy másra gondol mig velem beszél ? Megállj, ármányos ! fenyegetődzik Kétesyné jókedvűen. Aztán kissé elgondolkozott. Végre folytatá: — Egyébiránt tudod-e mit, Irén? — Nagy kópé ez mind a kettő. — Annak nézem én is. Kétesyné ismét gondolkozott egy kissé. — Wolf őrnagy!.. —■ No jó. Add hát nekem Wolf őrnagyot. Én megvallom, hogy Stern engem nem érdekel anyira, mint amenyire téged érdekelni látszik. Jó, jó, mondom. — vidd! én szerepet cserélek. — Oh, elintézik a dolgot egymás között szépen, ne félj attól! Ah !... persze ők azt hiszik, hogy majd mi mindjárt hiszünk minden szavuknak !... Jertek csak, jertek !... A csereszerződést, mely még eddig ártatlan csintalanságnál egyéb nem lehetett, a két delnő kacéron megkötötte, s a két magyar úrnővel nem rég egy véletlen találkozásnál megismerkedett tisztekre új csatatér nézett. Kétesyné, pajkosan Irénhez fordulva, halkabban szólt: — Nem lehet tagadni, hogy e csinos katonatisztek , nyílt, merész lényükkel mindig több érdeket költenek bennünk , mint a szerényebb, félénkebb polgáriak. Én már ennek gyakran kerestem okát, és nem tudom határozottan megfejteni. Láttam magam körül igen csinos, igen szellemdús, igen gyöngéd s szeretetreméltó férfiakat szerelmi versenyben, és szívem, úgy érzem, inkább egy tiszthez hajlott volna, ha tán kevésbé csinos, kevésbé szellemdús volt is. — Te nem tapasztaltad ?... — Nem — válaszolá Irén , kissé remegő hangon. — Előbb azt hittem, hogy ezek talán az édes ellentétnél fogva vonzanak jobban magukhoz, mint a polgáriak, melylyel nemünk gyöngeségének, szerénységének, félelmének által ellenében állanak. — Képzeld azon határozott, merész, marsi erőt, jellemet; azt a kemény akaratot, következetességet; azt a sok kemény ércet, vasat rajtok... Sarkantyút, kardot, gombot, sisakot, paripát,—juj!... majdnem félek tőle, úgy szeretem! — És ha anyi érc, anyi erő — mind elolvad, mind eltűnik rajtuk... szerelmes ajkaink egy lehelletétől: ha lábaidnál mint szelíd gyermekek játszanak, kiknek egy szavuk egész ezredeket sorrendekbe állít, és egy intésükre egy tábor remeg!.. Aki Irén, mondd... Irén szive hallhatólag dobogott. Ismeretlen sejtelmeit képekbe látta öntve. — Kétesyné szavai alakot adtak a titkos gondolatoknak, melyek keblében még eddig szunnyadtak, s melyektől előre remegett, s még mielőtt megszülettek volna. Hattyú nyakán kis mantille-ját összébb vonta, — s a hideg fu- s tatta át idegeit, mig homloka forró lángban égett. Kételynének megvoltak a maga céljai miért beszélt igy Irén előtt, s egy kis szünet után folytatá: — De nem ezen ellentét az talán csupán, mely gyöngévé teszi szivünket, ellentállani rohanó ostromuknak. Hizeleg hiúságunknak is talán, hogyha meghódíthatjuk őket, de mindenesetre ingerli szívünket azon merész nyíltság, hogy az első percben tudjuk mindjárt, hogy nekik szerelem kell, forró szerelem minden áron. És mit óhajt egy polgári? .. Elkezdi Ádámtól, Évától — le egész, nem tudom meddig, s utójára is mi sül ki belőle ?.. no hát legföljebb is férjed akar lenni... Mily ellentét! Mondd kérlek: van-e együgyübb , unalmasabb valami, mint teszem a mi solt százszor megtörténik jó polgári ifjainknál, hogy barátom, menyegzőjük napján csókolják meg arájukat először !... Kételyné arca ez épületes beszéd alatt kipiroslott, — míg Irén halavány lett, mint a hó. E percben a szobaleány belépett, s Irén számára egy levelet adott át Kétesynének... — Kálmántól levél, Irén ! — kiált föl Kétesyné, fölbontván a levelet... Nos, akarod olvasni ? .. Vagy megállj ... majd elolvasom én .. . hisz úgy sincsen titok közöttünk. S Kétesyné a következőket olvasó : „Tisztelt nagysád! Azt hittem, hogy nem komoly akarata nagysádnak,magát gondatlanul Kétesyné asszony társasaságában csakugyan