Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)
1859-08-18 / 98. szám
PETŐFI SÁNDOR ELSŐ KÉT ARANYJA. (írja Kovács Pál a K.U ban.) Midőn az ember életének ötvenedik évét túlélte, s igy félszázadot háta mögött hagyott, lassan kint elszokik a kétes jövő bizonytalan kutatásaitól, — elkezd lemondani a jöhető élvezetekről, — s a jövő reményeit, melyek éltében anyiszor s oly keserűen megcsalák: a múltnak csöndes, boldogító emlékeivel cseréli föl! — A küzdelem tere erőteljes , munkás kezekből soha ki ne fogyjon , de a sorból már már kiállandók szedjék össze a múltak gyöngyeit; ezek gyönyörére lesznek a munkásoknak, — keressék össze a már kidőlt nagyságok példányképeit; ezek lelkesitendik a küzdőket, — regéljenek a már letűnt múltnak szebb napjairól; ezzel kedvet adnak a törekvőknek kitartásra, — s irányt mutatnak a pályafutóknak egy nemesebb cél felé! Helyén látom azért itt Magyarországnak, ha nem legnagyobb, de mindenesetre legnépszerűbb költője, — Petőfi Sándorral, irói pályája legelső napjaiban kötött ismeretségemet következő kis történetében adni át az utókornak. A pápai reformált főiskola növendékei, tanáraik fölügyelete alatt 1837 körül, maguk között úgynevezett képzőtársulatot alkotónak, melynek czélja volt, a magyar nyelv és irodalom művelése, elméletileg s gyakorlatilag. — Ezért a társulat tehetséges tagjai, eredeti, leginkább költői dolgozatokkal is foglalkozának, — azokat egymásközt fölolvasák, birálgaták, s a sikerültebbeket maradandó emlékül, az érdemkönyvbe beirák. A tanárok egy évben néhány aranyból álló jutalmat is tűztek ki az ifjú munkás nép buzdítására. Én akkor már Győrött mint gyakorló orvos működöm, a tisztelt barátom Cz u czo r Gergely pedig ugyan az itteni királyi akadémiában volt a költészet 1. tanára. — Minket kettőnket tisztelének meg hát a szomszédságból a pápai főiskolai tanárok, nehány jutalomra irt s beadott eredeti ballada megbirálásával. — Egy ezek közül csakugyan kitűnt pályatársai fölött, — s mi mindketten habozás nélkül ennek ítéltük oda a kitűzött 2 arany jutalmat, a mit az, pápai harmadik kollegánk is — ha nem csalódom : Tarczi Lajos tanár úr — velünk egyetértvén, meg is kapott. Az író nevét rejtő pecsétes levél fölbontatván, kitűnt, hogy a megjutalmazott ballada írója bizonyos Petrovics Sándor, pápai főiskolai növendék. Én az egész ügyet egészen el is felejtem már , midőn egy reggel igénytelen külsejű fiatal ember lép be hozzám, és magát Petrovics Sándornak, a két aranynyal jutalmazott ballada írójának mutatá be. Csupán látni akarta mint első művének egyik bírálóját; különben addig megjelent munkáimból ismervén már bennem egyikét a magyar irodalom, még akkor nem igen számos — köz vitézeinek. — A szerény fiatal ember nekem igen megtetszett, bár külseje bizony nem sokat mutatott; csak sötét ragyogásu szemei hagyok sejteni azon rendkívüli szellemet, mely később nem csak a magyar irodalom egén vált első rangú csillaggá; de külföldön is a legműveltebb nemzetek tekintélyes tudósai s költőinek voná magára méltán figyelmét.• Mondanom sem kell, hogy a két aranyat nyert igénytelen Petrovics Sándorból jön utóbb felejthetlen nagy költőnk, Petőfi Sándor; valamint az is igen valószínű, hogy az általunk neki ítélt jutalom volt az ő első két aranyja 1 807 TÁRCA. Később szorosabb s őszinte baráti viszony fejlődött ki köztünk, — s midőn az akkoriban egyetlen vidéki magyar lapnak, a ,Hazánk'-nak szerkesztését magamra vállalom, Petőfi Sándorral, mint rendes és igen szorgalmas munkatársammal dicsekedhetem. — Érdekes lehet ma tudni az ő verseivel vitt gazdálkodását. — Egyszerre egy évnegyedre rendesen 6 darabot szokott küldeni, melyeket az ő általa meghatározott időben s kijelölt rend szerint kelle közölni. Ennek megtartásában ő a pedántságig szigorú volt, anyira, hogy egy ízben komolyan megdorgált azért, mert egy versét nem az általa kijelölt sorban közlöm. Erre vonatkozólag következő levelet ira akkor hozzám: Pest, Febr. 16. 1847. ,Édes Palim! Nagy meglepetéssel pillantottam meg épen most a Kutyakaparót a Hazánkban, miután én a küldött verseket megszámoztam , s kértem önt, hogy a szerint adja őket. Megvallom, ilyenekhez én nem vagyok hozzászokva. Ez egy kis szerkesztői önkényt azonban elnézem , de jövőre határozottan nyilatkoztatom, hogyha önök előleges tudósítás nélkül ilyesmit tesznek verseimmel, kénytelen leszek magamat a Hazánk írótársainak sorából kitöröltetni, először azért, mert én nem ok nélkül számozom verseimet, mulatságból vagy gyermekségből, másodszor és kiváltképen pedig azért, mert én halálos, irtóztató ellensége vagyok mindennek , mi az önkény árnyékának árnyékát viseli is ! — Isten önnel. Őszinte barátja, — Petőfi Sándor/ Azonban a mily hirtelen fölgerjedt, ép oly gyorsan csillapult is indulata, mert harmadnapra már igy irt: Pest Febr. 18. 1847. ,Édes barátom! Meglehetősen goromba levelet írtam önnek tegnapelőtt, bárcsak elveszett volna a postán! De eszembe sem jutott, hogy — egyéb akadályok is léteznek a magyar hazában, — s hogy ön e miatt szegte meg kívánságomat, miszerint úgy adja verseimet, a mint számozva vannak. A „Nagy Károlyban“ s „Egy gondolat bánt engemet“ című két dal kijön összes verseim között, azért akartam, hogy előbb e kettő jelenjék meg. E helyett, amit a censor kitörölt, nok a túlsó lapon mást — (A XIX század költői) valamint jövendőben is, mindazok helyett, melyeket a censor tiltó aláírásával visszaküld ön hozzám. Ez igen természetes és igazságos dolog! A propos ! Ön ugyan befüityölt nekem , azt írja a minap a Hazánk: „Petőfi kiadja öszszes költeményeit, arcképével együtt.“ Ebből azt gondolhatják, hogy én magam adom ki az arcképemet, ami csakugyan csúnyaság volna tőlem! Különben isten önnel! Igaz barátja, Petőfi Sándor.“ A censorról jut eszembe, hogy épen aKutyakaparó végstrófáját akkori censorom semmikép sem akará átbocsátani. Hosszabb vitatkozás után végre más napra halasztó az ügy eldöntését. Ekkorra aztán irt ő maga a kérdéses strófa helyett egy másikat, egészen újat, a maga gondolatja szerint. Tudni kell itt, hogy az én tisztelt censorom hírneves jogtudor volt ugyan az akadémiában, de azért a verseléshez mégsem értett. — Én — jól ismerve Sándor barátomat, — zöld és kék szint válték egyszerre ennek hallására, látására! ,Tekintetes uram ! —• mondám alig lihegve az iszonyattól, — hiszen ha Petőfi ezt olvassa Pesten , rögtön, úgy a mint van, útnak induland Győrre egy nagy bottal, s engemet, ha versét igy adom ki, sonka agyonüt! — Erre aztán újra elkezdtünk alkudozni, s végre, miután az egész kérdés csupán ez egyszerű kitétel körül forgott, egy köszönt, megengedő a kinyomatást, de csak igy: egy kösz... így olvasható ez jelenleg is az akkori Hazánkban. Később nagy félelmek közt, önigazolásomra elbeszélem az egész dolgot körülményesen Sándornak], ki — szerencsémre csak — elmosolyodott rajta. Jó ilyeneket is tudni a múltból, mert parányiságuk mellett is, korán elvesztett nagy költőnk jellemzéséül szolgálnak, — s az ily apróságok megérdemlik, hogy kegyeletes ereklyéül őrizze azokat a hálás nemzedék! Hisz a szerető anya előtt megbecsülhetlen kincs a legkisebb kendőcske, mit egykor korán sírba hullt gyermeke viselt! Budapesti hirhar&ng. f Szent István király országos ünnepnapja , holnapután (szombaton) a budai várkápolnában a szokásos fénynyel fog megtartatni. Kitalálták nem a kör négyszegűsítését vagy az örök mozdonyt, hanem a kormányozható léghajót. Egy stájer felebarátunk találta ki, ki tökéletesen hiszi, hogy hajója már a jövő évben a fellegek közt fog járni. Többé tehát nem fogják szemrehányáskép mondhatni, hogy ez és az a levegőben jár. s Adelsburg lovag zeneszerző fővárosunkat meglátogatván, a Péterféle zongoraszalonban hangversenyt rendeztek tiszteletére. Rendkívüli hangverseny volt, amenyiben hirdetmények és falragaszok nem előzték meg. A vendégművész jeles hegedűs, s több zenészsel együtt néhány saját szerzeményü quartettművét adá elő. Illetékes műbizálók mondják, hogy e szerzemények képzeletben teljesek és eszmékben gazdagok. Hegedűsné legszebb ékszere. Rátekintve nem sokat ér, de a történet, mely vele kapcsolatban áll, széppé, ritkává, becsessé teszi. A népdalok kedves énekesnője, s a permenyecskék bájos ábrázolója közelebb a debreceni színpadon vendégszerepelt. Egyik reggel ismeretlen jóképű asszony nyit be hozzá — a népből, ki kényes szemekkel szalad hozzá, megöleli megcsókolja és nem győzi eléggé köszönni azt az örömet és érvet, melyet neki a művésznő játéka és éneke okozott. Végre némi vonakodás után egy papírba tekert valamit vesz elő, s kéri, hogy fogadja el azt ajándékul és emlékül. A papírban egy fényes ezüst tallér volt. Az elismerés őszinte nyilatkozata megható a művésznőt, s egyszerre könyezett és mosolygott, mint egy áprilisi nap. Hogyan utasíthatta volna el e nemes szívből fakadt ajándékot ? Elfogadta, s a tallérba szalagot húzatván, viselni is fogja a színpadon, midőn pórleányokat fog személyesíteni. Büszkén viselheti, mert ez valódi — érdempénz. A marienbadi lövészek közt — mint a P. N.-nak írják, — az idén leginkább kitűnt egy hazánkfia (Hubaffy úr.) kinek lövéseit a közönség mint ritka jó lövéseket bámulva nézte, mert nem csak a célpontokat találta többször egymásután, hanem a mezőn kijelölt mogyorónyi virágpelyheket, s főállított nádszálakat is háromszor négyszer lőtte el egymásután, míg mások egyszer sem találták. A közönség brávózta, és sokan kíváncsian kérdezők nevét, mire átalános suttogás keletkezett: „Ein ungar, un hongrois, vangerszki sat.“ A lövölde falán, a jeles lövészek följegyzett nevei közt van még hazánkból a Mikes grófé is. A „Magyarország mivelődési történetéből“ a második füzet megjelent. Kerekgyártó műve; méltó, hogy minden könyvtárba helyt foglaljon, már csak azért is, mert