Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)

1859-08-18 / 98. szám

PETŐFI SÁNDOR ELSŐ KÉT ARANYJA. (írja Kovács Pál a K.­U ban.) Midőn az ember életének ötvenedik évét túlélte, s igy félszázadot háta mögött hagyott, lassan kint elszokik a kétes jövő bizonytalan kutatásaitól, — elkezd lemondani a jöhető élvezetekről, — s a jövő reményeit, me­lyek éltében anyiszor s oly keserűen meg­­csalák: a múltnak csöndes, boldogító emlé­keivel cseréli föl! — A küzdelem tere erő­teljes , munkás kezekből soha ki ne fogyjon , de a sorból már már kiállandók szedjék össze a múltak gyöngyeit; ezek gyönyörére lesznek a munkásoknak, — keressék össze a már ki­dőlt nagyságok példányképeit; ezek lelkesi­­tendik a küzdőket, — regéljenek a már le­tűnt múltnak szebb napjairól; ezzel kedvet adnak a törekvőknek kitartásra, — s irányt mutatnak a pályafutóknak egy nemesebb cél felé! Helyén látom azért itt Magyarország­nak, ha nem legnagyobb, de mindenesetre leg­népszerűbb költője, — Petőfi Sándorral, irói pályája legelső napjaiban kötött ismeret­ségemet következő kis történet­ében adni át az utókornak. A pápai reformált főiskola növendékei, tanáraik fölü­gyelete alatt 1837 körül, maguk között úgynevezett képzőtársulatot al­kotónak, melynek czélja volt, a magyar nyelv és irodalom művelése, elméletileg s gyakorla­tilag. — Ezért a társulat tehetséges­ tagjai, eredeti, leginkább költői dolgozatokkal is fog­­lalkozának, — azokat egymásközt fölolvasák, birálgaták, s a sikerültebbeket maradandó emlékül, az érdemkönyvbe beirák. A tanárok egy évben néhány aranyból álló jutal­mat is tűztek ki az ifjú munkás nép buzdítá­sára. Én akkor már Győrött mint gyakorló orvos működöm, a tisztelt barátom C­z u c­z­o r Gergely pedig ugyan az itteni királyi aka­démiában volt a költészet 1. tanára. — Minket kettőnket tisztelének meg hát a szomszédság­ból a pápai főiskolai tanárok, nehány juta­lomra irt s beadott eredeti ballada megbirálá­sával. — Egy ezek közül csakugyan kitűnt pályatársai fölött, — s mi mindketten habo­zás nélkül ennek ítéltük oda a kitűzött 2 arany jutalmat, a mit az, pápai harmadik kolle­gánk is — ha nem csalódom : Tarczi La­jos tanár úr — velünk egyetértvén, meg is kapott. Az író nevét rejtő pecsétes levél föl­­bontatván, kitűnt, hogy a megjutalmazott bal­lada írója bizonyos Petrovics Sándor, pápai főiskolai növendék. Én az egész ügyet egészen el is felejtem már , midőn egy reggel igénytelen külsejű fia­tal ember lép be hozzám, é­s magát Petro­vics Sándornak, a két aranynyal jutalmazott ballada írójának mutatá be. Csupán látni akart­a mint első művének egyik bírálóját; külön­ben addig megjelent munkáimból ismervén már bennem egyikét a magyar irodalom, még akkor nem igen számos — köz vitézeinek. — A szerény fiatal ember nekem igen megtet­szett, bár külseje bizony nem sokat mutatott; csak sötét ragyogásu szemei hagyok sejteni azon rendkívüli szellemet, mely később nem csak a magyar irodalom egén vált első rangú csillaggá; de külföldön is a legműveltebb nem­zetek tekintélyes­ tudósai s költőinek voná magára méltán figyelmét.­­• Mondanom sem kell, hogy a két aranyat nyert igénytelen Pe­trovics Sándorból jön utóbb felejthetlen nagy költőnk, Petőfi Sándor; valamint az is igen valószínű, hogy az általunk neki ítélt ju­talom volt az ő első két aranyja 1­ 807 TÁRCA. Később szorosabb s őszinte baráti viszony­­ fejlődött ki köztünk, — s midőn az akkori­ban egyetlen vidéki magyar lapnak, a ,H­a­­zánk'-nak szerkesztését magamra vállalom, Petőfi Sándorral, mint rendes és igen szorgal­mas munkatársammal dicsekedhetem. — Ér­dekes lehet ma tudni az ő verseivel vitt gaz­dálkodását. — Egyszerre egy évnegyedre ren­desen 6 darabot szokott küldeni, melyeket az ő általa meghatározott időben s kijelölt rend szerint kelle közölni. Ennek megtartásában ő a pedántságig szigorú volt, anyira, hogy egy ízben komolyan megdorgált azért, mert egy versét nem az általa kijelölt sorban közlöm. Erre vonatkozólag következő levelet ira akkor hozzám: Pest, Febr. 16. 1847. ,Édes Palim! Nagy meglepetéssel pillan­tottam meg épen most a Kutyakaparót a Hazánkban, miután én a küldött verseket megszámoztam , s kértem önt, hogy a szerint adja őket. Megvallom, ilyenekhez én nem va­gyok hozzászokva. Ez egy kis szerkesztői ön­kényt azonban elnézem , de jövőre határozot­tan nyilatkoztatom, hogyha önök előleges tu­dósítás nélkül ilyesmit tesznek verseimmel, kénytelen leszek magamat a Hazánk írótár­­sainak sorából kitöröltetni, először azért, mert én nem ok nélkül számozom verseimet, mulat­ságból vagy gyermekségből, másodszor és ki­váltképen pedig azért, mert én halálos, irtóz­tató ellensége vagyok mindennek , mi az ön­kény árnyékának árnyékát viseli is ! — Isten önnel. Őszinte barátja, — Petőfi Sándor/ Azonban a mily hirtelen fölgerjedt, ép oly gyorsan csillapult is indulata, mert harmad­napra már igy irt: Pest Febr. 18. 1847. ,Édes barátom! Meglehetősen goromba le­velet írtam önnek tegnapelőtt, bárcsak elve­szett volna a postán! De eszembe sem jutott, hogy — egyéb akadályok is léteznek a ma­gyar hazában, — s hogy ön e miatt szegte meg kívánságomat, miszerint úgy adja versei­met, a mint számozva vannak. A „Nagy Ká­­rolyban“ s „Egy gondolat bánt engemet“ című két dal kijön összes verseim között, azért akartam, hogy előbb e kettő jelenjék meg. E helyett, a­mit a censor kitörölt, n­­ok a túlsó lapon mást — (A XIX század költői) vala­mint jövendőben is, mindazok helyett, melye­ket a censor tiltó aláírásával visszaküld ön hozzám. Ez igen természetes és igazságos do­­log! A propos ! Ön ugyan befüityölt nekem , azt írja a minap a Hazánk: „Petőfi kiadja ösz­­szes költeményeit, arcképével együtt.“ Ebből azt gondolhatják, hogy én magam adom ki az arcképemet, a­­mi csakugyan csúnyaság volna tőlem! Különben isten önnel! Igaz barátja, Petőfi Sándor.“ A censorról jut eszembe, hogy épen a­­Kutyakaparó­ végstrófáját akkori censorom semmikép sem akará átbocsátani. Hosszabb vitatkozás után végre más napra halasztó az ügy eldöntését. Ekkorra aztán irt ő maga a kérdéses strófa helyett egy másikat, egészen újat, a maga gondolatja szerint. Tudni kell itt, hogy az én tisztelt censorom hírneves jog­tudor volt ugyan az akadémiában,­ de azért a verseléshez még­sem értett. — Én — jól is­merve Sándor barátomat, — zöld és kék szint válték egyszerre ennek hallására, látására! ,Tekintetes uram ! —• mondám alig lihegve az iszonyattól, — hiszen ha Petőfi ezt olvassa Pesten , rögtön, úgy a mint van, útnak indu­­land Győrre egy nagy bottal, s engemet, ha versét igy adom ki, sonk­a agyonüt!­ — Erre aztán újra elkezdtünk alkudozni, s végre, mi­után az egész kérdés csupán ez egyszerű ki­tétel körül forgott, egy kösz­önt, megen­gedő a kinyomatást, de csak igy: egy kö­sz..­­. így olvasható ez jelenleg is az akkori Hazánkban. Később nagy félelmek közt, ön­igazolásomra elbeszélem az egész dolgot kö­rülményesen Sándornak], ki — szerencsémre csak — elmosolyodott rajta. Jó ilyeneket is tudni a múltból, mert pa­rányiságuk mellett is, korán elvesztett nagy költőnk jellemzéséül szolgálnak, — s az ily apróságok megérdemlik, hogy kegyeletes erek­lyéül őrizze azokat a hálás nemzedék! Hisz a szerető anya előtt megbecsülhetlen kincs a leg­kisebb kendőcske, mit egykor korán sírba hullt gyermeke viselt! Budapesti hirhar&ng. f Szent István király országos ünnepnapja , holnapután (szombaton) a budai várkápolnában a szokásos fénynyel fog meg­tartatni.­­ Kitalálták­ nem a kör négyszegű­­sítését vagy az örök mozdonyt, hanem a kor­­mányozható léghajót. Egy stájer fe­lebarátunk találta ki, ki tökéletesen hiszi, hogy hajója már a jövő évben a fellegek közt fog járni. Többé tehát nem fogják szemre­hányás­kép mondhatni, hogy ez és az a levegőben jár. s Adelsburg lovag zeneszerző fővá­rosunkat meglátogatván, a Péterféle zongora­­szalonban hangversenyt rendeztek tiszteletére. Rendkívüli hangverseny volt, a­menyiben hir­detmények és falragaszok nem előzték meg. A vendégművész jeles hegedűs, s több zenész­­sel együtt néhány saját szerzeményü quartett­­művét adá elő. Illetékes műbizálók mondják, hogy e szerzemények képzeletben teljesek és eszmékben gazdagok.­­ Hegedűsné legszebb ékszere. Rátekintve nem sokat ér, de a történet, mely vele kapcsolatban áll, széppé, ritkává, be­csessé teszi. A népdalok kedves énekesnője, s a permenyecskék bájos ábrázolója közelebb a debreceni színpadon vendégszerepelt. Egyik reggel ismeretlen jó­képű asszony nyit be hozzá — a népből, ki kényes szemekkel sza­lad hozzá, megöleli megcsókolja és nem győzi eléggé köszönni azt az örömet és érvet, melyet neki a művésznő játéka és éneke okozott. Végre némi vonakodás után egy papírba te­kert valamit vesz elő, s kéri, hogy fogadja el azt ajándékul és emlékül. A papírban egy fé­nyes ezüst tallér volt. Az elismerés őszinte nyilatkozata megható a művésznőt, s egyszerre könyezett és mosolygott, mint egy áprilisi nap. Hogyan utasíthatta volna el e nemes szívből fa­kadt ajándékot ? Elfogadta, s a tallérba szala­got húzatván, viselni is fogja a színpadon, mi­dőn pórleányokat fog személyesíteni. Büszkén viselheti, mert ez valódi — érdempénz.­­ A marienbadi lövészek közt — mint a P. N.-nak írják, — az idén leginkább kitűnt egy hazánkfia (Hubaffy úr.) kinek lövé­seit a közönség mint ritka jó lövéseket bámul­va nézte, mert nem csak a célpontokat találta többször egymásután, hanem a mezőn kijelölt mogyorónyi virágpelyheket, s főállított nád­szálakat is háromszor négyszer lőtte el egy­másután, míg mások egyszer sem találták. A közönség brávózta, és sokan kíváncsian kér­dezők nevét, mire átalános suttogás keletke­zett: „Ein ungar, un hongrois, vangerszki sat.“ A lövölde falán, a jeles lövészek följegy­­zett nevei közt van még hazánkból a Mikes grófé is. A „Magyarország mivelődési történetéből“ a második füzet megjelent. Kerekgyártó műve; méltó, hogy minden könyv­tárba helyt foglaljon, már csak azért is, mert

Next