Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)
1859-08-02 / 91. szám
Budapest 10-dik évi folyam. 91. Kedd, augustus 2-án, 1859. • • HÖLGYFUTÁR Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel; évenként két nagy műlap, és számos műmelléklettel. Szerkesztőségi szállás: szerb utca, 5. sz. 1. em. az egyetem mögött. Minden kézirat, előfizetési , és hirdetési díj ide utasítandó. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő és kiadó : TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj: Vidékre, és helyben egyiránt Egész évre . . . . 17 új írt Félévre.....................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések: Gyorsan közöltétnek : egy hasábozott sorért 5 új krajcár fizetendő. Teljes számú példányokkal a lap homlokán olvasható föltételek alatt folyvást szolgálhatunk. A jelen félévi és évnegyedes előfizetők a tudva lévő mellékleten kívül a Kazincy-műlapot, s az „Egy királyné“ pályanyertes drámát is megkapják. Három rab. A miskolci megyeháznál Három rab vár Ítéletre, Mély börtönnek cserébe Elevenen eltemetve. Egyik a három rab közül Zordon és mogorva legény. A bűn sötét fellege ül Zord homlokán, borús szemén. A második rab szemében Elfojtott könyv ragyogott; Jele, hogy szivén a bűn még Minden érzést el nem fojtott A harmadik most lépett csak Az életnek bájkorába, Mi ragadta e virágot A förtelem posványába ? És az első megszólal most: „Nincs igazság e világon Ily csekély bűnért börtönben Kell elevenen sirt találnom.“ És a másik ekép beszél: Igaz, hogy nagy bűnt követtem, / De inkább öltek volna meg Semhogy holtig rabbá lettem. A harmadik nem szólt semmit, Gondolatban elmerengett, Sápadt ajkán a mély búnak Fájdalmas mosolya lengett. De az egyik megszólítja: „Hát te öcsém mit vétettél ? Ilyen kemény bús rabságot Tudom, te sem érdemeltél.“ És az ifjú fölsóhajt most: „Bizony én sem érdemeltem , Mi gondja rá az uraknak Ha én rózsámat megöltem ?! “ Ormódi, a sári bíró lánya. (Beszély egy régi nótából.) Abonyi Lajostól. (Vége.) Kati ezalatt lassan lassan megcsendesíté kebelét, fölemelő fejét is, az első pillantás, amit tett, Danira esett, s nem is érzett fájó megdöbbenést, mert fájó, mosolygó arcot láttak szemei, amelyre épen nem mert számítani. Különös ingeres vágy lepte meg szivét lelkét, mely mint jótékony édes balzsam simult kebelére. E vágy! Vajha Dani elvinné őt táncolni. Már a többi legények mind sorba jöttek hozzá,de ő mindeniknek csak azt mondá, hogy hadd hozza magát egy kissé helyre, mert sebesen jöttek! Ez pedig csak ürügy volt, mert valójában Danira várakozott. Jancsi épen neki akará Danit biztatni, már felé is tartott. Azonban csak megállt, meg volt előzve, meg lett lepetve, mert Dani már minden biztatás nélkül ott termett a leány előtt. Gondolta megpróbálom, hát velem jön-e ? A leány fesőtte fejét, szíve elszorult, de azért mint egy könnyű fecske repült a legény karjára. Dani nem kívánt egyebet, csak hogy karjai közé kaphassa, kedve most ragyogott föl igazán, szilaj tűzzel járta és forgatta a leányt, a szeme mint a tűz villogott, és ajkain gyakrabban megjelent az a mosoly, melybe a gúny keserűsége volt öntve. Kati szép szelíden rányugasztó karjait a legény karjára, arcáról, szemeiből látszott, hogy édes boldogságot érez e pillanatban. Nem látszott tikkadni, nem látszott fáradni, csak oly tűzzel járta, mint a legény. A cigány már háromszor is abba akarta hagyni a nótát, de Dani mindanyiszor reá kiáltott: tovább, tovább. A leány nem szabadkozott, sőt jól esett szívének tudnia, hogy Dani még mindig örömest táncol vele. A cigány megint ráhúzta hát, a többi párok apródonként kiálltak, csak ők járták szilaj tűzzel, féktelen boldogsággal, a szenvedély viharával. Dani tánc alatt gyakran pihenteté szemeit Kati kedves arcán, szemeik többször találkoztak, már egy pár mosolyt is merészeltek tenni egymásra, amely mind azt eredményezte, hogy táncukat sokkal nagyobb hévvel folytatták tovább. A cigány is béke hóbta meg megpihent, hol egyik, hol másik, csak ők nem pihentek, ők nem akartak kifáradni, elválni egymás kebeléről. Daninak ragyogott az arca, szemei tündököltek, olyan rózsás jó kedve volt, hogy mindenki örült, aki nézte, véteknek tartotta volna akárki is őket ezen boldogságukban háborgatni, sőt inkább szemeikkel és ujjongatásaikkal biztatták őket. Senki sem gondolt arra, hogy sajátképen micsoda jó kedv a Dani kedve, — hiszen midőn a szép virágot nézzük, nem jut eszünkbe, hogy ha leveleit félrehajtjnk, undok hideg férget találunk mögötte, melytől megborzadunk, midőn szép virágot látunk egy kisded halmocskán, nem jut eszünkbe, hogy egy halott poraiból nőtt virágszál az, melynek illata a fájó hosszú szenvedéseket leheli magáról. Senki sem gondolt arra, hogy ez a rózsás jókedv talán egy összemarcangolt szív utósó kétségbeesett vonaglása. Dani sem gondolt senkire se a világon, csak magára és a leányra, akit karjaiban tartott. A ki már néha néha leereszte fejét karjára, ki alatt már néha néha csukladoztak lábai, de a világért nem bántotta volna meg Danit avval, hogy táncát elhagyja. A leány, amint még telt tőle, járta vele, azonban a tánc közben úgy lassan pihegő kebléből kérő hangon szólt hozzá: — Édes Dani bácsi! Ne haragudjék meg! [de [hadd pihenjek egy kicsit.