Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)
1859-10-27 / 128. szám
Budapest 10-dik évi folyam, 128 Csütörtök, október 27-én,, 1859. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel ; évenként két nagy műlap, és számos műmelléklettel. Szerkesztőségi szállás: Szerb utca, 5. sz. 1. em. az egyetem mögött. Minden kézirat, előfizetési , és hirdetési díj ide utasítandó. közlöny az irodalom, társasélet, művészet, Felelős szerkesztő és kiadó: TÓTH PÁL,MÁH. Előfizetési fij: Vidékre, és helyben egyiránt Egész évre .... 17 ut fit félévre...............................9 a Évnegyedre .... 5 Hirdetések: Gyorsan közöltélnek ; egy hasábozott sorért 5 uj krajcár fizetendő, és divat köréből. Mi hosszú volt a küzdelem! Eltartott majd egy századig, Mig végkép győzhetett az eszme, Melynek vezére te valál. Mert halva is küzdtél te értté, Miként Atilla elesett Vitézinek nagy árnyai. Oh a te szemfedőd is egy Lengő fehér zászló vala, A mely körül igézetes Rajongással csoportosultak Az ifjú szellemharcosok. Nevedhez annyi annyi kötve! Megérthetetlen értelem! Mert bölcs valál-e, ki lemond, vagy Rajongó, a ki álmodik ? Biró, ki ítél, s védő atya, Apostol és rá vértanú, Mind egy személyben !... Mennyi vagy ! Gyermek, ki édes anyja hangját Először érti meg, s anya, ki gyermekének hangot ad. Lehullott égi szikra, mit Sötét éjjelben a vihar Enyészetes szárnyára kap; Majd lángoszlop, mely ott világit A megválasztott nép előtt. Két halma van magyar hazánknak, Két végzetes, megszentelt halma: Pannonhalma és Széphalom! Amott Árpád, emitt Kazinczy! Onnan szerezte vissza egyik Az ős hazának drága földét, Az ifjú szép had onnan indult Az összetiprott ős berkekbe: Hadúrnak uj oltárt emelni. Pannonhalom és Széphalom!.. Innen Kazinczy lelke indult Eszméi fényes táborával, Hogy visszaadja a magyart magának, Ki anyi küzdés s vész után Nem látva eszmecsillagot, Erős lélekben összezsibbadt. Pannonhalom és Széphalom! Legyen megáldva e halmoknak Föltámadásunk két halmának Minden parányi porszeme!.. Úgy jön. Úgy jön. A vén idő Egy újabb kornak bölcsejét Szelíd kezekkel ringatá. Eljött a kor, midőn a hajnalt A nemzetnek borús egére Nem vérrel kelle festeni; Nem hozhatá föl azt egére, Nem más, a szellem napja csak. S ki eddig kardot forgatott Nem ismeré föl a magyar magát; Megállóit a szilaj folyam Mely régi medrét elveszité, S belé hullván szemét, porond, Enyészett lassan, tespedett. Magyar se volt már, a magyar Beszélni többé nem tudott, Csak lassan még lélekzeni. S te megjelentél nagy vezér, Hazánk uj alkotója te! S zászlód nyomában győzelem kelt — Meghódolt néki — nem a föld, De a mi többé győzhetetlen : A lég, a mely magyar dalokkal, A szív, mely forró vágygyal, és A fő, a mely eszmékkel telt meg. Egy uj, egy nemzetélet támadt, Ifjú sörök. . . Oh hogy neked, Ki millióknak éltet adtál, Neked, neked meg kelle halnod! De a mosolygó ősz alak , A tiszta szellem itt maradt Maiglan a küzdők előtt, Kik a megkezdett győzedelmet Neveddel folytaták tovább. S most eljövének ünnepedve, Hogy kincsüket, zsákmányukat Itt lábaidhoz mind lerakják : Az eszmék lengő zászlait Igét hivő ezrek hitét, Ezrek forró reményeit, Ezrek szivét, mely mind magyar , Mely nemzetet, hazát szeret. Mert mind te tőled származott, Erő, vágy, sejtelem, tudat, Mind eszméid virágai, S mi hervadó füzér helyett Ezekkel hódolunk neked, Atyánk, vezérünk, te neked! S neked könyörgünk, hogy könyörgj Mi érettünk mi istenünknek, A magyarok nagy istenének, Hogy áldja meg törekvéseinket, Legyen velünk tovább is a haza Vér nélküli küzdelmiben, hogy: Mi kard által volt egykoron, Legyen a szellem által is Dicső, nagy, s boldog a magyar! Tóth Kálmán.