Hölgyfutár, 1859. július-december (10. évfolyam, 78-156. szám)

1859-11-08 / 133. szám

Budapest 10-dik évi folyam. 133 Kedd, november 8-án, 1859. • • HÖLGYFUTÁR Megjelenik hetenkint hat leg­nagyobb féliven, másodnapi szét­küldéssel ; évenként két nagy műlap, és számos műmel­léklett­el. Szerkesztőségi szállás: Szerb utca, 5. sz. 1. em. az egye­tem mögött. Minden kézirat, elő­fizetési , és hirdetési díj ide utasí­tandó. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő és kiadó : TÓTH KÁLMÁN. Előfizetési díj : Vidékre, és helyben egyiránt Egész évre .... 17 új írt Félévre......................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések: Gyorsan közöltétnek ; egy hasá­­bozott sorért 5 uj krajcár fize­tendő. A szerelmes lány. (Románc.) Még egyszer vissza mosolyogva Lenyugszik a nap királya. És az éj, — e titkos tündér — Csillagos lepelt von rája. Csöndesség lesz a faluban, Ember s állatok nyugosznak ; Csak a fenyő sóhajt néha, És az akácok susognak. Gömbölyű kis fejecskéjét Piros kendőbe takarva, Gondolkodva, lassú lépttel Akarva és nem akarva. Útnak indul az ifjú lány , Szive szól csak, az vezeti, S a szerelem édes hangján Boldogságot igér neki. Szép szemeit földre sütve Ábrándok közt halad, halad, — Virágos rét fogadja őt, A kisded falu elmarad. Távolban — mint a csillagok, — Ragyog ezer gyertya-világ, A kertekben csalogány ver, A kastélyban bagoly kiált. Majd megáll, és töprenkedik . . . „Én istenem, én istenem , Mi az, a mi úgy boldogít, S a mi mégis úgy fáj nekem ! ? Mi az a mi visszatartna, Mégis unszol, — mégis kerget, Én istenem, hogyha megcsal, Mind a két kezeddel verd meg !“ Késő éjben az ifjú lány Bemegy a kastély ajtaján , Megsiratná ki most látná , Olyan félénk, oly halovány. Siri csend van mindenfelé , A gyertyák is kialusznak , Csak a fenyő sóhajt néha, És az akácok susognak, visszahozza. — „Csak jó lenne a jég — sóhajtott néha — minőt az erdők és hegyek közt gyermekkoromban élveztem, egészségem vissza­térne.“ Azonnal elhatároztam , hogy vidékre vonulok , mindent meg­teszek, csakhogy ő éljen; mert ha arra kellett gondolnom, hogy örökre elhagy... Ki nem mondhatom a mit éreztem. Pénzem az utósó fillérig elfogyott, ezért ékszereinket eladván egy szép tiszta reggel útnak indultunk. — Az utazás sok pénzbe nem került, de annál több időbe, mert egy fuvaros lassan haladó szekerén mentünk. Az idő folytonosan szép volt, jó, tiszta levegő , de szegény nem rosszabbul lett. Harmadnapra már nem tűrhette a szekérrázást, s kénytelen voltam egy félreeső csárdához hajtatni, hogy leszálltunk. — A csárda magában állott egy puszta közepén elhagyatva, mint én és nem. — A fuvaros tovább ment, mi ott maradtunk. — Szegény nőmet a lábai nem bírták, össze­rogyott s karjaimba fogtam föl, a korcs­­márosnét istenre kérve, hogy egy ágyat adjon. — A jószivü család mindent adott, de hasztalan, életet nem adhatott. Szegény jó lélek végvonaglásai közt magához intett, megköszönte hű szerelme­met , kért, hogy emlékezzem meg rá, és bocsássák meg, hogy szerencsétlenné tett. . .. Mintha fúriák téptek volna, kirohantam az ajtón, kezeimmel el­födtem képemet, hogy a fájdalmat ne lássák .. . szaladtam ki a ka­pun. — A kapunál apró gyermekek játsztak, s még a távolból is hal­lottam őket utánam kiabálni: „komédiás! komédiás !. Egyszer több lovas­ember közeledett. „Megállj! vagy agyon­lő­lek!“— kiáltott az egyik. — „Ki vagy ! hogy egy kalap nélkül jársz !“ — szólott a másik. — Művész vagyok uraim ! egy szerencsétlen művész ! — és ke­serűen zokogtam. — Komédiás! — kiáltott az egyik — a te sorsod is csak olyan, mint a mienk; téged a nyomor kerget, minket a pandúrok ! De ne bú­sulj ! jer! kövess a csárdába! vígan leszünk ! pénz van elég! egye­bet úgy sem tehetünk vele. — Se szavakkal azon csárda felé vágtat­tak, hol nem haldokolt. Tovább rohantam. Nem soká viszont lódobogás közeledett, s egy más lovag állotta el utamat. — Jó napot pajtás ! — kiált valaki ismerős hangon. Nem csa­lódtam, Dongódi állott előttem. Dongódi közelebbről megvizsgálva földúlt arcomat és öltönyömet, megbánta a te-poharat és magázni kezdett. Azonban elbeszélte, hogy már rég megnősült, egy gazdag ha­szonbérlő leánya beleszeretett egy híres compositiójáért: „elcsúszott a lúd a jégen.“ Sokáig irkált a divatlap-szerkesztőknek, hogy arcképét már kiadhatnák, de miután egyik sem vállalkozott, ő maga saját költ­ségén tette magát halhatlanná, és a jól eltalált remekművet a lapok mellett ingyen küld szét, a postabért is fizetve. Ha tetszik, sétáljak el lova mellett egy pár mértföldre, hol lakik, és e jeles képpel engem ís megajándékoz. Azonban Dongódi látva, hogy semmit sem szólok, elvágtatott Ez alatt a nap lement, beállott az alkony. Elgondolkoztam,­­ azt kérdem magamtól, hogy mit teszek ? Hah, vissza ördög! nem aka­rok gyáva lenni. Elhagytam haldokló nőmet . . . nem mertem szembe nézni a fájdalommal . . . nem­­ aljas, gyáva nem akarok lenni ! Barátom ! alig mondhatom tovább, szivemet valami feszíti. . . . Visszarohantam azon reménynyel, hogy tán még él, és megbocsát.... A csárdában vígan énekeltek . .. lábhegyen közeledtem a mellékszo­­bába ... és nem csendesen aludt. Boldog volt, mert meghalt. __ Lanka Gusztáv. EGY BUKOTT ZENÉSZ ÉLETE. (Tollrajzok a magyar zenész-életből.) Bartalus Istvántól. (Folytatása és vége.) Hah! nem akarok e jelenetre gondolni!... Tovább mondom! Fölgyógyultam, hogy helyettem nem essék halálos ágyába. Sokáig feküdt, de jött a tavasz, s úgy látszott, hogy ez egészségét is

Next