Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)

1861-10-10 / 122. szám

kig, vagy ha még feljebb emelkedett a szem, eltévelyeghetett a kék végtelenségben. A kastély maga két előre nyúló szárnyépületből állott, s réz­­fedéllel és magas szögboltos ablakokkal bírt; a két szárnyépület közt levő udvar közepén nagy kör alakú pázsit terült el, mely körül széles kocsi­út vezetett jobbra balra a rostély kapujától, a főépület középpontjához; itt kivülről két garádics vezetett az első emeletbe, fönt széles erkélylyé egyesülvén, melyről az erkélyre nyíló üvegajtón kivü­l négy ablakkal biró nagy terembe lépett az ember. Ez erkélyről felséges kilátás nyílt; úgy tetszett az embernek, mintha nagy ablakból tekintene ki, melynek párkányát az erdő tisz­tás, és oldalait a kastélyszárnyak képeznék; ha képesek voltak e hely lakói a természet bájait becsülni, úgy bizonyosan minden reggel, midőn kiléptek, meg voltak lepve e földiességében is oly tündéri szép­ségű kép által; alól a sötét erdő fedte legközelebb álló hegy, ezen­felül a világosabb kéklő bércek, s ezeken is túl a fehér, csaknem át­látszó havas csúcsok. Ez erkélyen ült most Dorvin Luiza; előtte hímző ráma állott bevégezetlen munkával; az ifjú leány keze tétlenül nyugodott a rá­mán, de a még ujjai közt levő h­ímző rű mutató, hogy csak néhány pillanat előtt hagyta el a munkát; nem volt képes többé szemeit visz­­szafordítani arra, oly bájos világításban állott most előtte a sokszor látott tájkép ; a nap félig már eltűnt volt a szemben lévő hegyek mö­gött, de hátra lévő fele pompás tűztengert árasztott maga köré, mely láthatatlanná tette a bércek felső részét, a világözön sötétségébe te­metve azokat, míg ellenben az alacsonyabb hegyek már kibontakozva e fényözönből, a szürkület fátyola alatt mutatkozának még egyszer, határozatlanná váló vonásokban. A vidék azon része, mely távolabb esett a fénygolyót idő előtt elrejtő bércektől, még nappali világban ragyogott; maga a szürke kastély rózsaszínű tündérpalotává volt átvarázsolva néhány átlövelt sugár által, s hogy a tündér palota ne látszassék hozzá méltó lények által lakatlannak, ott ült erkélyen a szép ifjú leány, könnyű fehér ruhájában, kit valóban figyelmesebb te­kintet után is méltónak lehetett tartani a tündér szerepére; oly kar­csú testű, oly légies tekintetű volt, hogy azt lehetett volna hinni, mi­szerint csak azt várja, hogy egyike ama megaranyozott, pehelyszerű fellegecskéknek leereszkedjen melléje, s léghintóvá alakulva visszaszál­lítsa honába. Nagy kék szemei oly sóváran tekintettek a búcsúzó nap után, mintha vissza akarnák tartóztatni; feje kissé előre volt hajtva, ajkai félig nyitva, hosszú pillái most utat nyitva a kápráztatott te­kintetnek, csaknem a szemöldökig emelkedőnek; hófehér, arany­fürtöktől környezeti homloka egy arkangyal csókjára lett volna ér­demes. Rózsabimbó leveléhez inkább, mint klárishoz, vagy bíborhoz hasonlítható ajkának körrajzaiban lágy érzelmek fejezték ki magu­kat, s orcái a lemenő nap végsugarában fürdő hóhoz voltak hasonlók. E gyönyörű kis lény a becsületes Dervin Károlynak leánya volt, ki úgy imádta őt, hogy új Pygmalionnak lehetett volna nevezni. Anyja magyar nő volt; rövid idővel Blénancey grófnak Magyaror­szágon meghonosulása után lett volt Dervin feleségévé, s egy évvel később képmását, leányát adta cserében magáért a világnak, mert ugyan az nap, melyen ez született, az anya meghalt. Luiza teljes mértékben örökölte a forró szeretetet, melyet anyja költött volt a derék francia szivében. Dervin Károly leányában élt; az ő boldogságában öszpontosult minden vágya; e gyermek volt neki a világ. A kis francia leány tehát a naplemenet látványába volt elmerülve, nődön megnyílt mögötte az üvegajtó, s Dervin lépett ki az erkélyre, homlokát törülve zsebkendőjével. — Most készen van, hála istennek, minden, — szólt ez , — de sok munkámba is került, mig véghez tudtam vinni a teendőket; nem cse­kélység lakható állapotba hozni ilyen évtizedek óta embert nem szál­lásolt szobákat; az általunk lakottakon kívül nem volt a kastélyban butorzott szoba, de most készek akár egy király fogadására. Azon­ban a gróf erszénye bánja meg Nem is tudom, hogy jutott eszébe az idei nyarat itt tölteni, mikor mindeddig legcsekélyebb kedvet sem mutatott birtokait meglátogatni. Luiza minden megindulás nélkül, igen nyugodtan hallgat, ez előtte korántsem új tényeket, atyja, szavai, és a naplement utósó ma­radványai közt osztva meg figyelmét. Jer ide leányom, ülj ölembe, és csókolj meg; frissítőre van szükségem enyi fárasztó munka után ; igy ni. — Hol hálnak ez éjszaka, atyám ? — kérdé Luiza, miután né­hány csattanó csókot kapott atyjától. — Alkalmasint Merizsnyén ; elérhették volna ugyan ma Felső- Tresztyét, de amott tűrhetőbb vendéglő van; megírtam a grófnak, hogy ne utazzék az­nap tovább, ha becsületes ágyban akar halni. Ha holnap jókor indulnak, itt lehetnek reggeli tíz órakor, de miután a gróf, nagy urak szokása szerint, soká szeret aludni, hihetőleg csak ebéd idejére fognak érkezni. E szavak után rövid szünet következett, néhány pillanat múlva Luiza karját atyjáéba fűzve, s ezt játszi erőszakkal a lépcső felé vonva, szólt: —• Nézze atyám, mily szép az alkony; a levegő lágy és illatos; ne töltsük e szép órát födél alatt; tegyünk még egy kis sétát a kas­tély előtt. — De a fű már igen nedves, meghűthetnéd magad. — Az úton járunk , nem megyünk a fűbe. Lementek tehát az erkélyről az udvarba, mikor a legalsó lép­csőre tették lábaikat, Dervin hirtelen megállóit, s hallgatódzó állás­ban maradt. — Mintha kocsizörgést hallanék, — mondá. Luiza hallási érzékeinek figyelmét megfeszítve állott egy pilla­natig, azután szólt: — Valóban kocsi jön fel a hegyen, alkalmasint a gróf érkezik. — A gróf, a gróf­ persze. Mi jut eszedbe? — szólt Dervin bo­­szosan; — a gróf semmi esetre sem érk­ezhetik elébb, mint holnap dél­­előtt tíz órakor. Mily iszonyú dolgokat beszélsz te gyermek! A gróf érkeznék most — és nem készítettem vacsorát, és az ágyak még nin­csenek bevonva, és, és — — De már csakugyan ő­ — kiáltott Dervin valódi kétségbe­eséssel, mikor négy szép, nyeregből hajtott pej­ló által vont utazó­kocsit látott kibontakozni az erdő sötétéből; a kocsi gyorsan robo­gott végig a tisztáson, s behajtva a kastély udvarára, az erkély előtt állapodott meg; ekkor a bakról egy komornoknak látszó férfi ugrott le, s gyorsan kinyitá a kocsi ajtaját, mielőtt Dervin odaléphetett volna, magas, aristocraticus külsejű, mintegy harmincnégy évesnek látszó férfi ugrott ki abból, s kezét benyújtva a kocsiba, abból egy legföljebb tizenöt éves, karcsú ifjat segített ki; azután kinyújtott kézzel a ma­gát mélyen meghajtó Dervin felé lépett. — Jó estét édes Dervin, — szólt a gróf az öreg francia kezét rázva ; hogy van, hogy érzi magát ? miként szolgál egészsége ? — Tökéletesen meg vagyok elégedve egésségemmel gróf ur; köszönöm méltóságod szives kérdéseit. Hála istennek tökéletesen megvagyok elégedve mindennemű körülményeimmel, s jelenleg csak egy bánatom van. — Nos ? mi az ? — Az, hogy a gróf ur igy meglepett bennünket, s igy váratla­nul érkezett; attól félek, hogy szégyenbe maradok nagyszerű előké­születeimmel, melyek mind holnap reggelre voltak téve; félek, hogy méltóságod kényelmében fog hiányt érezni ennek következtében; csak legalább egy lovas legényt méltóztatott volna előre küldeni tu­dósításomra. O­llóhó! tehát kelletlen vendégek vagyunk, — szólt a gróf nevetve, kellemetlen meglepetést okoztunk ; ezt azonban nem nekem köszönheti, hanem barátom gróf Lanzenberg István — folytató Blé­nancey ifjú társára mutatva, — szeszélyének; az ő kívánatéra indul­tunk egy fél nappal elébb, mint eleinte határoztak volt. Blénancey kísérőjének ekként történt bemutatására Dervin mélyen meghajta magát, mire amaz könnyű fejbólintással felelt. Lajos föl akart haladni a lépcsőn, midőn tekintete Luizára esett; szemében pillanatnyi, a legfigyelmesebb szemlélő előtt is alig észre­vehető kifejezése a meglepetésnek mutatkozott, mikor ez ét­er­ ala­kot megpillantó. — Ez leánya Luiza ? nemde Dervin ? — mondá a gróf; — boldog atya, szerencsekivánatomat bírja. Luiza kissé elpirult, mig Dervin büszkén mosolygott. — Reményiem kisasszony, — szólt Lajos gróf mosolyogva, hogy önben nem gerjeszt érkeztünk oly kellemetlen benyomást, mint atyjában, saját vallomása szerint; bár nem csudálnám, ha e bizonyo­san kedvelt magánynak, s e lak nyugalmának háborgatói iránt némi ellenséges érzéssel viseltetnék.

Next