Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)
1861-10-10 / 122. szám
kig, vagy ha még feljebb emelkedett a szem, eltévelyeghetett a kék végtelenségben. A kastély maga két előre nyúló szárnyépületből állott, s rézfedéllel és magas szögboltos ablakokkal bírt; a két szárnyépület közt levő udvar közepén nagy kör alakú pázsit terült el, mely körül széles kocsiút vezetett jobbra balra a rostély kapujától, a főépület középpontjához; itt kivülről két garádics vezetett az első emeletbe, fönt széles erkélylyé egyesülvén, melyről az erkélyre nyíló üvegajtón kivül négy ablakkal biró nagy terembe lépett az ember. Ez erkélyről felséges kilátás nyílt; úgy tetszett az embernek, mintha nagy ablakból tekintene ki, melynek párkányát az erdő tisztás, és oldalait a kastélyszárnyak képeznék; ha képesek voltak e hely lakói a természet bájait becsülni, úgy bizonyosan minden reggel, midőn kiléptek, meg voltak lepve e földiességében is oly tündéri szépségű kép által; alól a sötét erdő fedte legközelebb álló hegy, ezenfelül a világosabb kéklő bércek, s ezeken is túl a fehér, csaknem átlátszó havas csúcsok. Ez erkélyen ült most Dorvin Luiza; előtte hímző ráma állott bevégezetlen munkával; az ifjú leány keze tétlenül nyugodott a rámán, de a még ujjai közt levő hímző rű mutató, hogy csak néhány pillanat előtt hagyta el a munkát; nem volt képes többé szemeit viszszafordítani arra, oly bájos világításban állott most előtte a sokszor látott tájkép ; a nap félig már eltűnt volt a szemben lévő hegyek mögött, de hátra lévő fele pompás tűztengert árasztott maga köré, mely láthatatlanná tette a bércek felső részét, a világözön sötétségébe temetve azokat, míg ellenben az alacsonyabb hegyek már kibontakozva e fényözönből, a szürkület fátyola alatt mutatkozának még egyszer, határozatlanná váló vonásokban. A vidék azon része, mely távolabb esett a fénygolyót idő előtt elrejtő bércektől, még nappali világban ragyogott; maga a szürke kastély rózsaszínű tündérpalotává volt átvarázsolva néhány átlövelt sugár által, s hogy a tündér palota ne látszassék hozzá méltó lények által lakatlannak, ott ült erkélyen a szép ifjú leány, könnyű fehér ruhájában, kit valóban figyelmesebb tekintet után is méltónak lehetett tartani a tündér szerepére; oly karcsú testű, oly légies tekintetű volt, hogy azt lehetett volna hinni, miszerint csak azt várja, hogy egyike ama megaranyozott, pehelyszerű fellegecskéknek leereszkedjen melléje, s léghintóvá alakulva visszaszállítsa honába. Nagy kék szemei oly sóváran tekintettek a búcsúzó nap után, mintha vissza akarnák tartóztatni; feje kissé előre volt hajtva, ajkai félig nyitva, hosszú pillái most utat nyitva a kápráztatott tekintetnek, csaknem a szemöldökig emelkedőnek; hófehér, aranyfürtöktől környezeti homloka egy arkangyal csókjára lett volna érdemes. Rózsabimbó leveléhez inkább, mint klárishoz, vagy bíborhoz hasonlítható ajkának körrajzaiban lágy érzelmek fejezték ki magukat, s orcái a lemenő nap végsugarában fürdő hóhoz voltak hasonlók. E gyönyörű kis lény a becsületes Dervin Károlynak leánya volt, ki úgy imádta őt, hogy új Pygmalionnak lehetett volna nevezni. Anyja magyar nő volt; rövid idővel Blénancey grófnak Magyarországon meghonosulása után lett volt Dervin feleségévé, s egy évvel később képmását, leányát adta cserében magáért a világnak, mert ugyan az nap, melyen ez született, az anya meghalt. Luiza teljes mértékben örökölte a forró szeretetet, melyet anyja költött volt a derék francia szivében. Dervin Károly leányában élt; az ő boldogságában öszpontosult minden vágya; e gyermek volt neki a világ. A kis francia leány tehát a naplemenet látványába volt elmerülve, nődön megnyílt mögötte az üvegajtó, s Dervin lépett ki az erkélyre, homlokát törülve zsebkendőjével. — Most készen van, hála istennek, minden, — szólt ez , — de sok munkámba is került, mig véghez tudtam vinni a teendőket; nem csekélység lakható állapotba hozni ilyen évtizedek óta embert nem szállásolt szobákat; az általunk lakottakon kívül nem volt a kastélyban butorzott szoba, de most készek akár egy király fogadására. Azonban a gróf erszénye bánja meg Nem is tudom, hogy jutott eszébe az idei nyarat itt tölteni, mikor mindeddig legcsekélyebb kedvet sem mutatott birtokait meglátogatni. Luiza minden megindulás nélkül, igen nyugodtan hallgat, ez előtte korántsem új tényeket, atyja, szavai, és a naplement utósó maradványai közt osztva meg figyelmét. Jer ide leányom, ülj ölembe, és csókolj meg; frissítőre van szükségem enyi fárasztó munka után ; igy ni. — Hol hálnak ez éjszaka, atyám ? — kérdé Luiza, miután néhány csattanó csókot kapott atyjától. — Alkalmasint Merizsnyén ; elérhették volna ugyan ma Felső- Tresztyét, de amott tűrhetőbb vendéglő van; megírtam a grófnak, hogy ne utazzék aznap tovább, ha becsületes ágyban akar halni. Ha holnap jókor indulnak, itt lehetnek reggeli tíz órakor, de miután a gróf, nagy urak szokása szerint, soká szeret aludni, hihetőleg csak ebéd idejére fognak érkezni. E szavak után rövid szünet következett, néhány pillanat múlva Luiza karját atyjáéba fűzve, s ezt játszi erőszakkal a lépcső felé vonva, szólt: —• Nézze atyám, mily szép az alkony; a levegő lágy és illatos; ne töltsük e szép órát födél alatt; tegyünk még egy kis sétát a kastély előtt. — De a fű már igen nedves, meghűthetnéd magad. — Az úton járunk , nem megyünk a fűbe. Lementek tehát az erkélyről az udvarba, mikor a legalsó lépcsőre tették lábaikat, Dervin hirtelen megállóit, s hallgatódzó állásban maradt. — Mintha kocsizörgést hallanék, — mondá. Luiza hallási érzékeinek figyelmét megfeszítve állott egy pillanatig, azután szólt: — Valóban kocsi jön fel a hegyen, alkalmasint a gróf érkezik. — A gróf, a gróf persze. Mi jut eszedbe? — szólt Dervin boszosan; — a gróf semmi esetre sem érkezhetik elébb, mint holnap délelőtt tíz órakor. Mily iszonyú dolgokat beszélsz te gyermek! A gróf érkeznék most — és nem készítettem vacsorát, és az ágyak még nincsenek bevonva, és, és — — De már csakugyan ő — kiáltott Dervin valódi kétségbeeséssel, mikor négy szép, nyeregből hajtott pejló által vont utazókocsit látott kibontakozni az erdő sötétéből; a kocsi gyorsan robogott végig a tisztáson, s behajtva a kastély udvarára, az erkély előtt állapodott meg; ekkor a bakról egy komornoknak látszó férfi ugrott le, s gyorsan kinyitá a kocsi ajtaját, mielőtt Dervin odaléphetett volna, magas, aristocraticus külsejű, mintegy harmincnégy évesnek látszó férfi ugrott ki abból, s kezét benyújtva a kocsiba, abból egy legföljebb tizenöt éves, karcsú ifjat segített ki; azután kinyújtott kézzel a magát mélyen meghajtó Dervin felé lépett. — Jó estét édes Dervin, — szólt a gróf az öreg francia kezét rázva ; hogy van, hogy érzi magát ? miként szolgál egészsége ? — Tökéletesen meg vagyok elégedve egésségemmel gróf ur; köszönöm méltóságod szives kérdéseit. Hála istennek tökéletesen megvagyok elégedve mindennemű körülményeimmel, s jelenleg csak egy bánatom van. — Nos ? mi az ? — Az, hogy a gróf ur igy meglepett bennünket, s igy váratlanul érkezett; attól félek, hogy szégyenbe maradok nagyszerű előkészületeimmel, melyek mind holnap reggelre voltak téve; félek, hogy méltóságod kényelmében fog hiányt érezni ennek következtében; csak legalább egy lovas legényt méltóztatott volna előre küldeni tudósításomra. Ollóhó! tehát kelletlen vendégek vagyunk, — szólt a gróf nevetve, kellemetlen meglepetést okoztunk ; ezt azonban nem nekem köszönheti, hanem barátom gróf Lanzenberg István — folytató Blénancey ifjú társára mutatva, — szeszélyének; az ő kívánatéra indultunk egy fél nappal elébb, mint eleinte határoztak volt. Blénancey kísérőjének ekként történt bemutatására Dervin mélyen meghajta magát, mire amaz könnyű fejbólintással felelt. Lajos föl akart haladni a lépcsőn, midőn tekintete Luizára esett; szemében pillanatnyi, a legfigyelmesebb szemlélő előtt is alig észrevehető kifejezése a meglepetésnek mutatkozott, mikor ez éter alakot megpillantó. — Ez leánya Luiza ? nemde Dervin ? — mondá a gróf; — boldog atya, szerencsekivánatomat bírja. Luiza kissé elpirult, mig Dervin büszkén mosolygott. — Reményiem kisasszony, — szólt Lajos gróf mosolyogva, hogy önben nem gerjeszt érkeztünk oly kellemetlen benyomást, mint atyjában, saját vallomása szerint; bár nem csudálnám, ha e bizonyosan kedvelt magánynak, s e lak nyugalmának háborgatói iránt némi ellenséges érzéssel viseltetnék.