Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)

1861-09-19 / 113. szám

Budapest 12-dik évi folyam. 113 Csütörtök, September 19-én 1861. OLGYFAJTÁR. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy műlap,és számos műmelléklettel. Szerkesztőségi szállás: lövész-utca 10. sz. 1. emel., hová minden szerkesztőségi kézirat utasítandó. Az előfizetési- és hirdetési díjak Emich Gusztáv úr kiadó-hivatalába (ferenciek terén, 7-dik sz. földszint) küldendők. Előfizetési díj Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre . . . . 17 új írt Félévre...................9 „ „ Évnegyedre ... 5 „Hirdetések Gyorsan közöltetnek: egy hasábozott sorért 5 új krajcár fizetendő. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Felelős szerkesztő: TÓTH KÁLLIÁtf.Whow Éj tára. Hagyjatok dalolni! Hallgattassátok el a zengő fülmisét, Kisértsétek csak meg, mire mentek véle ? Énekelend, míg át nem vertétek szívét. . .. A dal az én lelkem zengő fülmiséje ! Kinyílik a virág, cserg a patak árja, Ha keblök a tavasz melege átjárja. Mig érző szivemben ifjú vér fog folyni: — Ne bántsatok engem, hagyjatok dalolni! Jőnek úgy is idők, jőnek vészes napok, Midőn ha akarok, akkor sem hallhatok, Jőnek vészes napok, s a dalnok kezében Zengő koboz helyett ragyogó kard lészen , Küzd, és harcmezőn lesz vége életének, Hol ágyúk dörgése a halotti ének, S a lantra csak szivem vére fog omolni: — Ne bántsatok engem, hagyjatok dalolni! Udvardy Vince. LIGETI ANTAL A LIBANONBAN. Saját elbeszélése után közli: Szokoly Viktor. (Folytatás.) E fa kérge, részint a beléje vágott megszámlálhatlan név, részint a miatt, hogy belőle minden utazó legalább egy darabot magával vitt emlékül, már majdnem egészen eltűnt. Az egész erdőben összesen 555 fa van, s ezek közt több darab kétezer évnél idősebb. Giorgióval alkalmas helyet kerestünk sátorunk fölütésére, s azt egy kis patak s egy omladozó kápolna közelében, melynek teteje ugyahogy bozóttal vala födve, föl is találtuk, s dragománom csakhamar leveré a cölöpöket egy terebélyes fa árnyában. Az említett korhadt kis kápolna a maronitáké, s én valóban csodálkoztam azon, miután a cédrus-erdő iránt kelet minden vallásfelekezete, s ezek közt a túlnyomó izlámkövetek is kegyelettel viseltetnek, s hogy Allah ezen szerény hajlékát tőlük el nem veszik. Később azonban meggyőződtem róla, hogy a vakhitüeknek nevezett mohamedánok a vallás dolgában türelmesebbek, mint a műveit Európa közepén levő tirol atyafiak. A többek közt Palestinában a Sinai-hegyen, azon helyen, ahol Mózes csipkebokra égett, s mely a zsidók által oly szentnek tartatik, mint Mohamet itteni vándorlása miatt az izlamiták által, — a görög remeték maguknak zárdát építettek, s ezek sem azultánnak, sem az al-kahirai pasáknak adót nem fizetnek, hanem jobbágyos urak, és saját jószágaikból élnek. E dolog történetét a syriai keresztények, úgy mint a mohamedánok, következőleg adják elő: Mohamed próféta, kipégambernek neveztetik, ifjúságában gyakran őrzötte a Sinai hegy ormán a maga nyájait. Midőn Mohamed először ment föl a hegy tetejére, nagyon elfáradván, egy szép gyöpös helyen lefeküdt és elaludt. Hogy azonban a tüzes sugarakat lelövelő nap a jámbor ifjú fejében napszúrást ne okozzon, Allah egy ködoszlopot függesztett föléje. A görög-keresztény zárda akkori archimandritája történetbe azon hely felé járkálván, nagyon elcsodálkozott ezen jelenségen, s gondolván, hogy az alvó ifjú Allahnak különös kegyence, midőn ez álmából fölébredt, meghivta őt a zárdába, ott unilag megvendégelte, s a legnagyobb tiszteletben részesítette. Hogy a pogamber szintén meghálálja az archimandrita szívességét, igy szólott hozzá: — Engem Allah rövid idő múlva igen nagy emberré fog tenni, s nékem s maradékaimnak fogja ajándékozni mind e földet, mind e világ sok országait, midőn a tudományomnak nem engedő népek adót fognak fizetni. Ez iga alól titeket s minden utánatok következőket örökösen fölszabadítalak. Mahomed e szavait írásban is adta. Azonban nem lévén Allah nagy barátjának sem viaszkja, sem pecsétnyomója, pecsét helyett téntával megfestött markát csapta az Írott szabadság levélre, mely máiglan is ott látszik. Megtudván II. Mahomed ozmán császár, hogy a sinai barátok a próféta mily becses ereklyéjének vannak birtokában, azt 4,000 darab aranyért váltotta magához, s azokat mind ő, mind I. Szelimzultán a prófétától nvert szabadságokban saját császári pecsétes leveleikkel erősítették meg. Mohamed tenyeréről az egész dolog valószínűleg mese, de ezen egész mese mégis bizonyíték előbbi állításunkra. Alig lett készen sátorom, Giorgiot a rögtönzött konyha mellett hagyva, az erdő megtekintésére indultam. Távolról egyszerre valami török verseté meg füleimet. Birekben bes on ejledum derdumj, Jaradandan iszemiszem jardumj, Terkh ejledum Zahmanumj gurdumj, Ne ilejm, jenjeme zum glunglumj ! (Egyből ötöt, tizet csináltam nagy nehezen, Az az : szerencsésen, nyereséggel kereskedtem ; A teremtőtöl kértem segítséget; De elmulasztottam hazám meglátogatását, — Most mit műveljek ? — nem győzhetem meg elmémet!) A hangok felé siettem, s egy csoport fegyveres, marcona-alakú libanoni pásztor ötlött szemeim elé, kik midőn megpillantottak, azonnal kíváncsian, s nem épen barátságos tekintettel vettek körül. — Szellamaljekhbaba! Békesség neked atyám! — mondám a legöregebbikhez, egy sok vihart kiállott ősz szakállhoz fordulva. — Alekhmi szellam Ramatullah! Neked is békességet adjon a könyörülő isten! —mondá, s üdvözletül bal tenyerét szivére helyezte, azután folytatá: — Gjoldassum varrni csemu ne ? Van-e útitársad ? E kérdésnél már kezdett elhagyni a keleti nyelvekbeni tudományom, s inkább kézzel lábbal, mintsem szavakkal tudtára adom, hogy útitársam épen most akasztja sátorom mellett tűzfölé a bográcsot. Giorgiót tehát előhívtam, hogy legyen tolmácsom. A maronita pásztorok legelsőbben is azt kérdezték tőlem, váljon keresztény vagyok-e? azután honnan jövök, mi célból akarok itt tartózkodni. Az első kérdésre igenlőleg válaszoltam, sőt megjegyzem nekik, hogy én a Krisztus helytartóját már saját szemeimmel is láttam, mielőttük a tekintélyemet nem kis mértékben emelte; utóbbi kérdéseikre pedig oly feleleteket adtam, mik által kielégíttettek, bár azokat meg nem értették.